2021. szeptember 12., vasárnap

Kristin M. Furrier: Elvesztett múlt

Az írónőtől először a múlt évben megjelent Az üveggyémánt átka (ITT írtam róla) című kisregényt olvastam. Elvarázsolt közvetlen stílusával, választékos nyelvezetével és kalandos, izgalmas cselekményével. Ezért nagy örömmel fogadtam el a felkérést új könyve, az Elvesztett múlt elolvasására.

A borító  rögtön megadja az alaphangulatot. Egyszerű, de nagyon szép, ahogy a belső illusztrációk is. Mind a borító kivitelezői, mind az illusztrátor igényes munkát végzett. A képek jól illeszkednek a szöveghez, emellett hangulatfestő szerepük is van, és a karakterekről és a helyszínekről is adnak némi támpontot. Utóbbit azért emelném ki, mert látszik rajtuk, hogy hűen tükrözik a szerző elképzeléseit.

Részben itt is megkaptam azt az írásmódot, cselekményívet és ifjúsági történetet, ami a fent említett könyvet olyan olvasmányossá tette. Viszont ez a kötet most nem sikerült olyan átütő erejűre, noha elismerem, hogy e szöveg mögött sokkal több háttértudás húzódik meg, amit kitűnően használ fel a szerző. A történelmi háttér érdekes, a különböző szerkezetek technikai leírásai úgyszintén. Élnek, és jól belesimulnak a történetbe.

Viszont a szerző mostani könyvénél úgy éreztem, nem az igazi a nyelvezet/helyesírás, maradtak a szövegben az olvasást megzavaró hibák, elgépelések, rossz ragozás, jelentéstartalmukban ismétlődő bekezdések. De ennél súlyosabb a nyelvi szint hullámzása, a szépirodalmi és a köznapi (kortárs ifjúsági) nyelvezet között lebeg, amit egy alaposabb szerkesztéssel lehetett volna javítani. Ez kettős érzéseket keltett bennem, mert maguk a kalandok és történeti háttér nagyon tetszett, de a nem egységes írásmód sokat rontott az olvasásélményen.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

A történet napjainkban játszódik egy Egerhez közeli fiktív településen, Egerkövesden, ahol két egyetemista, Móric és Moira kalandjait követhetjük nyomon a Malom-szigeten, ahol egy különös idegen közreműködésével rábukkannak egy elhagyatott malomra. Itt veszi kezdetét a kaland, mely átível az időn, megmutatja a barátság erejét, és azt, hogy milyen fontos, hogy elengedjük a múltat ahhoz, hogy igazán élni és tovább lépni tudjunk.

A rövid leírásból látszik, hogy a történet alapvetően egy ifjúsági kisregény, amit áthat némi sci-fi beütés az időutazás és asztrálkivetítés révén, ami ugyan nem a cselekmény fő szála, de nagyon fontos elem, ugyanis ez indítja be az eseményeket, ez motiválja a két főhőst arra, hogy elinduljanak a nagy kalandra. Ez a rövid jelenet nagyon megmaradt bennem, annak ellenére, hogy a kötet zöme a mi világunkban játszódó ifjúsági történet, ami mutatja, milyen jól ért a szerző a színesítő elemekhez. Ettől eltekintve azonban egy kalandregényt kapunk, ami fokozatosan építkezik, a szerző jól adagolja az információkat, lépésről lépésre építi fel történetét, és juttatja el szereplőit a végkifejletig, hogy aztán egy lassabb, megnyugvást keltő résszel zárja le történetét. Azonban a lezárás nem elég erőteljes, némiképp kiforratlannak éreztem a végét, mert ugyan érthető a tanulság, de nem kap kellő hangsúlyt, amiért a jelentéktelenség hatását kelti. Jobban rá erősíthetett volna erre a szerző. 

A jó dramaturgia azonban nem párosul hozzáillő írásmóddal. Fentebb már említettem, hogy a szöveg két nyelvi szint között lebeg. A leírások nagyon szépek, már-már szépirodalmi szintűek, részletesek. Élvezetes volt olvasni őket, mert általuk megelevenedtek előttem a helyszínek, láttam magam előtt az erdőt, a malmot, a várat, a folyót, az egész vadregényes tájat. Nem éreztem fiktívnek a helyszínt, mert hitelesen volt ábrázolva, ami a szerző tehetségét dicséri. A probléma a párbeszédekkel volt, ezek nyelvi szintje a kortárs ifjúsági nyelvezetnél maradt, ami illik az tini regényes hangulathoz és a szereplőkhöz, viszont a leírások írásmódjával nincs összhangban, ami nemegyszer kizökkentett az olvasásból. Főleg azért, mert a párbeszédek döcögnek, ugyanis a szerző próbálja szépirodalmi szintre hozni őket, de nem sikerül, amivel nem lenne baj egy kortárs ifjúsági regénynél, ha rendesen hozná a mai fiatalok szóhasználatát, de ez teljesen hiányzik, így a párbeszédek a szépirodalmi és köznapi nyelvi szint között ragadnak. Ennek oka pedig az írói gát. Nem egy helyen láttam olyan kommenteket az írónőtől, amikben kifejti, hogy nem szereti a káromkodást, a csúnya beszédet és a szlenget irodalmi művekben, ami érthető, de a teljes kihagyásuk egy kortárs műtől akadozóvá teszi a szöveget, mert érződik rajta a görcsösség, a végtelen ragaszkodás a szép beszédhez. Ez becsülendő, legalábbis én nagyra tartom a próbálkozást, de hiteltelen, mivel hús-vér egyetemisták a főszereplők. Fiktív karakterekről beszélünk ugyan, de a könyv napjainkban játszódik, amihez a hétköznapi beszéd, a tinik (inkább ebben az esetben már fiatal felnőttek) szlengje is hozzátartozik. Sajnos, ebből a kötetből minden ilyesmi hiányzik, így túlságosan steril, nem mainak hat, hanem inkább olyan, mintha a történet a múltban játszódna. Az üveggyémánt átkának is szép nyelvezete volt, de ott nem éreztem, hogy ennyire kiirtották volna a szövegből a természetes, köznapi nyelvhasználatot, talán azért, mert az zömében egy másik világban játszódott, míg ez a mi világunkban. Nem kellettek volna a párbeszédekbe cirkalmas káromkodások, de egy két „A fenébe!”, „A francba!”, stb. enyhébb szitokszó nem olyan durva, mégis életszerűbbé tette volna a szöveget, ugyanez áll a szleng kifejezések használatára.

Ha már érintettem a karaktereket, akkor az összegzés előtt röviden kitérnék rájuk is, főleg, mert nagymértékben javítottak a szöveg megítélésén, így érdemes szót ejteni róluk. Mind a két főszereplő, Móric és Moira, mind a mellékszereplő, Kristóf részletekbe menően kidolgozottak. A szerző nagy figyelmet fordított arra, hogy a szereplőit vizuálisan láttassa az olvasóival. Mindezt pár mondatos leírásaival éri el. A cselekmény előrehaladtával, az egymással való interakcióik során kirajzolódik a karakterek jelleme is. Mindnyájan határozott jellemvonásokkal rendelkeznek, bírtam Kristóf furcsaságát, habár a Moirával szembeni megnyilvánulásait a lányhoz hasonlóan én sem tudtam hova tenni, mégis belopta magát a szívembe. Pont azért, mert rejtélyes maradt, miért olyan, amilyen. Vele olvasnék egy saját regényt is, mert érdekes karakter. Külön plusz pont, hogy a szerzőnek eszébe sem jutott szerelmi háromszöget csinálni, sőt a szerelem maga is csak finoman jelent meg a regényben. Bár előbbi furcsa is lett volna, főleg úgy, hogy nem ezen volt a hangsúly, hanem a rejtély felgöngyölítésén. Moira és Móric kapcsolatdinamikája ennek ellenére nagyon tetszett, főleg az, ahogy az apró utálásokból, érintésekből, rezdülésekből kiviláglott, mivé fejlődhet a kapcsolatuk.

Az Elvesztett múlt összességében nagy háttértudással megírt kalandregény, amely a barátság és a múlt elengedésének fontosságáról mesél. A szerző jó érzékkel vezeti a szereplőit, kiválóan adagolja az információkat. Azonban a nyelvi szint csúszkál, emiatt nem egységes a szöveg, ami sokat ront az olvasásélményen.

Az e-könyvet a szerző jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

 

Értékelés: 3

 







----


Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése