Ecsédi Orsolya: Juli vagyok, könyvmoly

Kettős érzésekkel tettem le a könyvet, mert egyrészt a Juli vagyok, könyvmoly egy nagyon szórakoztató, jó alapötletű, elbűvölő olvasmány, másrészt néhol vontatottnak és önismétlőnek érződött, ami sokat rontott az összképen. Kicsivel kevesebb könyves álompasi és világ jót tett volna a könyvnek. 

Ecsédi Orsolya nem volt ismeretlen számomra, mert korábban mind a hét Könyvmolyképzőnél megjelent könyvét olvastam már, így régi ismerősként üdvözöltem a stílusát és az írásmódját. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a kisebb gyereknek írt könyvei után mit tud nyújtani az ifjúsági korosztálynak, és összességében nem csalódtam, mert a célközönség odáig lesz ezért a könyvéért is. Alapvetően én is szerettem, pedig a közepe táján szerintem kissé leült a történet.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Philip Pullman: La Belle Sauvage

Azóta szerettem volna olvasni Pullmanntől, hogy láttam Az arany iránytű filmet. És hogy miért nem a trilógiával kezdtem? Talán azért, mert jobban érdekeltek az előzmények. Erre pedig A Por könyve első darabja a legjobb választás, noha itt még a trilógia főszereplője Lyra csak egy kisbaba. Viszont nagyon érdekes és izgalmas olvasmány, így végül nem bántam meg a választásomat. Már csak azért sem, mert ez egy nagyon részletgazdag világ, aminek itt egy másik aspektusát ismerhetjük meg, illetve a szerző a politikai hátteret is jobban kifejti, így több karakter már itt a helyére kerül, ami egyenesen meghozta a kedvemet a trilógiához, amit alkalomadtán biztosan el fogok majd olvasni.

De visszakanyarodva a La Belle Sauvage-hoz az tetszett benne a legjobban, hogy a már ismert szereplők is megjelennek, de itt még csak a háttérben, a főhősök mind itt felbukkanó újoncok. Körülöttük zajlik a cselekmény, így a trilógia olvasása nélkül is élvezhető volt a kötet, bár az élmény nem volt hibátlan, és akadtak benne hézagok, amiket a trilógia ismeretében kitölthettem volna, de ennek ellenére ez az előzmény csak még jobban megszerettette velem Az Úr Sötét Anyagai világát.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Bodnár Alexandra – Monos Anett (szerk.): Lámpások Éjszakája

A Lámpások éjszakája a C&H Project harmadik antológiája. Mindhármat olvastam, így végigkövettem az írások minőségének fejlődését. A szerzők és a kötet összeállítói immár összeszokott csapatként dolgoznak együtt, ami nekünk olvasóknak különösen örvendetes, mert a kötetben összességében jó írásokat olvashatunk.

 

Az antológia 2022 Halloweenjére jelent meg, benne tizenkét szerző tizenhárom novellája olvasható. Sokrétűen dolgozza fel a halloweeni témát, a gyerekcsínyen és a romantasyn át a kaszabolós horrorig minden megtalálható benne. Az összeválogatás is kiválóan sikerült, és néhány gyengébb írás kivételével nagyon élvezetes, borzongató kötet, ahogy az egy halloweeni válogatáshoz illik.

 

Halloweenkor a lehetetlen is lehetséges. Úgy tartják, ilyenkor szellemek tucatjai árasztják el a világunkat. Halloween a visszajáró, kóborló lelkek éjszakája. Halloweenkor a megtévesztésé, a misztikumé és a borzongásé a főszerep.

Milyen titkot rejt egy idős néni súlyos bőröndje?
Hogyan végződik egy véres tündérmennyegző?
Milyen formában találnak vissza hozzánk a szeretteink?
Mi ölthet testet egy cvikker mágikus lencséjén keresztül?

…Tarts velünk egy fergeteges szellempartiba, eredjünk együtt a legendák nyomába. Mutasson utat a reszketeg gyertyafény a lámpások éjszakáján!

 

Koós Patrícia (szerk.): Jégvirágok – Évszakok Antológia

A C & H Projects írói közösségtől eddig egy novelláskötetet a Sssh! antológiát (ITT írtam róla) olvastam, ami kifejezetten tetszett, ezért nagyon kíváncsi voltam a csapat többi munkájára is. Így nem volt kérdés, hogy elolvasom a többi antológiát is.

A Jégvirágokkal folytattam a sort; ebben a romantikus novellagyűjteményben az évszakok állnak a középpontban. Akad olyan mű, ahol ténylegesen váltakoztak, és olyan is, ahol az érzelmek változása vagy éppen a kapcsolat fejlődése jelképezte az év különböző időszakait. Maga a cím, a Jégvirágok nagyon figyelemfelkeltő, ez önmagában nagy pozitívum, de a kötetet végigolvasva megjelenik egy másik, erősen szimbolikus jelentése is, ami az egész antológiát átszövi, és valamilyen formában minden szövegben megjelenik. Ebből a szempontból ez egy nagyon ügyesen összeválogatott kötet. A cím horogként és írói ígéretként is kiválóan működik.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Darvas Petra: Ikrek Mágiája

Kifejezetten szeretem az ifjúsági fantasyket, így örültem mikor a szerző felkért a kötet elolvasására. Az elején kissé bajban voltam ezzel a könyvvel, mert nagyon darabosnak éreztem, és nehezen indult be, de úgy a századik oldal környékén elkapott, és egészen a végéig nem eresztett. A korai döcögést abban látom, hogy a szerző túl sok szereplőt akar bemutatni, túl sok információt akar átadni, és nem találja a ritmust. Aztán magára talál, és onnantól kezdve a világépítési információk is jobban belesimulnak a történetbe, így egy nagyon élvezetes, olvasmányos ifjúsági regény kerekedik ki belőle.

A túl sok szereplő miatt az elején senkit nem tudtam megkedvelni, talán csak Garyt a kezdeti esetlensége miatt, de a többiek eleinte közömbösek maradtak, pedig a szerző sikeresen próbálja árnyalni őket, és szépen ki is rajzolódtak a jellemek. Ám a többiek csak később tudtak utat találni hozzám, mikor már letisztultabb lett az információadagolás, és nem vesztem el annyira az infótengerben.

Szilágyi Heléna: Diabolika

Nem könnyű összeszedni a gondolataimat a könyvről, mert nagyon nehezen rázódtam bele a Diaboloka világába. Az eleje elsőre nem igazán rántott be, többször újra is kezdtem a kötetet, mire úgy a századik oldal környékén jött egy pont a történetben, ahonnan gördülékenyen, és a folyamatos időhiány ellenére elég gyorsan elolvastam a kötetet. Valahol az első rész vége felé ugyanis bekövetkezett a szövegben egy ritmusváltás, illetve ezzel együtt az is érződött, hogy a szerző onnantól kezdve talált rá az igazi hangjára.

Az viszont az első negyed javára írandó, hogy rögtön beindul a cselekmény és a történések közepette kirajzolódik egy ismerős lényeket mozgató, mégis egyedi dark fantasy világ, ami nem nélkülözi a horror elemeit sem. Ez utóbbiakat a szerző képes úgy belecsepegtetni, hogy nem válnak öncélúvá, ugyanakkor kellően felpörgetik a parafaktort.

Ugyanakkor akadtak a könyvnek olyan aspektusai, amik rontották az élményt. Az egyiket már érintettem: a történet eleje, ami nehezen rántott be. Továbbá a karakterek, az ő személyiségjegyeik, viselkedésük néhol túl lett tolva, és már-már karakteridegenné váltak. Illetve némely fejezet, főleg a vége felé nagyon elkapkodottnak tűnt, főleg a regény ráérősen hömpölygő elejéhez és közepéhez képest. Így ugyan a történeti ív megvan, mind az érzelmi, mind a cselekményív elvarrásra került, de közben meg-megakad néhol, ami majdnem szétveti a szövegkohéziót. Azért csak majdnem, mert a szerző valahogy mégis képes egyben tartani a történetet. Ekképp pedig a hibái ellenére is egy élvezhető fantasy sztori kerekedik ki belőle.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Sam Sykes: Seven Blades in Black

A könyvet eredeti nyelven olvastam, ezért az értékelésben előforduló magyarított elnevezések tőlem származnak, mert a könyvnek nincs hivatalos fordítása.

Szeretem a kevert műfajt, mert ha az író jól csinálja, akkor valami egyedi jöhet létre az elsőre kuszának tűnő egyvelegből. Máskor viszont elveszik a lényeg, így a próbálkozás sikertelen. Saykes regénye szerencsére inkább az előbbi tábort erősíti. Jól ötvözi a fantasyt a westernnel (néhol spagettibe hajlik) és a road movie életérzéssel, továbbá némi sci-fi beütéssel is megfűszerezi (portálok), csak úgy az íze kedvéért. Emellett némi grimdarkot is tartalmaz, a főhőse révén. Sal ugyanis az antihősök mintapéldánya.

A kötet mágiarendszere egyedi, a stílusa szabadszájú, ahogy az ebben az alzsánerben megszokott. Bár néhol már-már költőien szép a nyelvezet, ami egy kis plusz tesz hozzá ehhez.

Egyenletes az információadagolás, az író fokozatosan vezet be a világába, a szereplő útja során fejezetről-fejezetre tárul fel előttünk egy új, háború dúlta világ. Ezáltal az történeti ív seholsem törik meg, határozott ívet alkot. Ezt segíti elő a mesélő narráció is. Emellett a főhős révén nagyon szórakoztató, nagyon bírtam Sal stílusát.

A fentiek alapján a Seven ​Blades in Blacknek egy tökéletes regénynek kellene lennie, de koránt sincs így. Az egyedi elemek mellett a szerző felvonultatja az összes klisét, amit a fentebb felsorolt zsánerek felvonultathatnak egy regényben, lelkileg megzuhant főhős, akit a barátai elárultak, bosszúhadjárat, és még sorolhatnám napestig. Az is látszott, hogy sok minden hatott rá, nem egy anime, film, könyv ráhatása beköszönt, ami nem baj, de egy idő után kezdett sok lenni, bár szerencsére sikerült ezeket megfűszereznie a saját elképzeléseivel, ami miatt azért egy nagyon is fogyasztható és szórakoztató elegy jött létre.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Hári Tamás: Lépcsőház

A kötet ajánlása Instagramon érkezett, ezúton is nagyon köszönöm a szerző kedvesének, mert ha nem hívja fel rá a figyelmemet, akkor valószínűleg soha nem jut el hozzám, amit utólag biztosan bánnék, ugyanis egy igényes, kellő gonddal összeállított gyűjteményt hagytam volna ki.

A válogatás 16 novellát tartalmaz, témájuk ugyan különböző, de egy dolog közös bennük: a címadó lépcsőház mindig szerepel bennük, hol említés szintjén, hol a szöveg helyszíneként. Az írások körülbelül egy évszázadnyi időintervallumot ölelnek fel, a 1900-as évek elejétől körülbelül a végéig. Megelevenednek benne vidám pillanatok, de zömében a komorabb, fájdalmasabb témák dominálnak, mint a gyilkosság, öngyilkosság, etnikai megkülönböztetés, válás, elhidegülés, háború, tanár-diák kapcsolat és annak következményei, megélhetési prostitúció vagy éppen családon belüli erőszak.

Ennyi komoly téma együtt soknak tűnhet, és menet közben bennem is felmerült: bírom-e még? Aztán azt vettem észre, hogy nagyon is, mert a történetek magukkal sodornak, hála a szerző stílusának és a remekbeszabott szövegeknek, mert néhány apróbb döccenőtől és kilógó részlettől eltekintve az egész könyv olvasmányos, a szerző írásmódja magával ragadó, egyenesen sodró, ami még a nehezebb témákat feldolgozó szövegeken is könnyen átlendíti az embert.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Alex L. Hooper – Monos Anett – M. Z. Chapelle (szerk.): Sssh!

Mivel olvastam már néhány olyan antológiát, amit egy írócsoport hívott életre, elmondhatom, hogy kifejezetten érdekes és izgalmas egy-egy ilyen kötetet elolvasni. Nem csak azért, mert a csoportok összetételétől függően az adott főtéma köré épült történetek nagyon sokszínűek, hanem azért is, mert ezáltal újabb tehetséges írókat ismerhetek meg, akikre érdemes a jövőben is odafigyelni. Nem volt ez másként a Sssh! antológiával sem.

A válogatást a C&H Projects jelentette meg. A kezdeményezést M. Z. Chapelle és Alex L. Hooper szervezte. A csoport is róluk kapta a nevét, a Chapelle és Hooper Projects rövidítéséből jött létre. A Sssh! az első megjelentetett kötetük, 12 szerző 13 novelláját tartalmazza. Az írások a titok témája köré épültek, és a romantikus-erotikus műfajban íródtak. Véletlen találkozások, összefonódó sorsok kusza, máskor fájdalmas vagy épp felemelő, szenvedélyes románcait követhetjük nyomon. A novellák mindegyike más-más világba, helyre vagy korba kalauzolják el az olvasót. Legyen szó a való világról, a képzelet és a valóság határáról vagy éppen egy fantasy háttérről – elég széles a skála. Ez már önmagában is teret adott a főtéma egyedi értelmezésének, a szerzők pedig kiválóan éltek vele.

Mielőtt rátérnék a művekre, írnék egy pár sort a kötet kivitelezéséről. A borító letisztult és egyszerű, mégis sokat sejtető. A fekete-fehér-rózsaszín/lila színhármas nagyon jól mutat együtt, ebből emelkedik ki a cím pirosa, ezáltal rögtön felkelti és a témára irányítja a figyelmet, amire a fedlapon szereplő nőalak is ráerősít. Tökéletes választás volt a kötethez.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Dobó Dorottya: A zapumai kóbor villamos

Korábban még sosem jelentkeztem utazókönyvre a Molyon, egészen eddig, mivel a kötet ötletességére már a megjelenésekor felkaptam a fejem. Azonban eddig mégsem jutottam el az elolvasásáig, de most kihasználtam a lehetőséget, és nem bántam meg. Már csak azért sem, mert az alapötlet, hogy valaki egy elszabadult villamosról írjon történetet, egyszerűen zseniális. Arról nem is beszélve, hogy a végén kiderült, annak idején több ilyen eset is történt nálunk, más szóval Dobó Dorottya valós alapra építette történetét, ami aztán messzi szárnyal a képzelet szárnyán, két főhősével végigkalandozva Európát.

Az illusztrátor, Buzási Viktória remek partner ehhez a képtelen ötlethez, egyszerű és tónusos ceruzarajzaival kíséri végig. De a borító a belső képeket is túlszárnyalja a bohókás, kalandos történet ígéretével, és ezt nagyrészt be is váltja. Ám akadnak mélyebb rétegei is, amikkel összetett művé áll össze. A szerző másik erőssége a sziporkázó humor, amit kiválóan támogatnak vagy épp fokoznak az illusztrációk. Így a szavak és a képek együttesen keltik életre Zapumát és lakóit, és vezetik be ezt a képzeletbeli országot az olvasók szívébe.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Pálffy Gergő (szerk.): Bújj – Bújj

A Muselière Alkotói Csoport felkérésére olvastam el a Bújj – Bújj című horror/thriller antológiát, amit a leírás alapján rögtön érdekesnek találtam. Már abból érződött, hogy a kötet nem finomkodik, ami nagyon fekszik nekem, így nagy elánnal vágtam bele, és így előjáróban annyit, hogy egyáltalán nem bántam meg, sőt tele van jobbnál jobb írásokkal.

Mielőtt részletesebben írnék a novellákról, nézzük, mi is az a Muselière Alkotói Csoport. Bevallom az instás felkérés előtt még nem hallottam erről a kezdeményezésről, és még sokan lehetnem így rajtam kívül, így összeszedtem a csapatról mindent, amit lehetett.
 
A legkifejezőbb, ahogy a csoport saját magáról vélekedik:

„A közösségünk tehetséges, szárnypróbálgató és tapasztalt, már publikáló írókból áll. Ami azonos bennünk, hogy mindannyian elkötelezett rajongói vagyunk az irodalomnak, a műveinkkel igyekszünk színt csempészni az olvasók mindennapjaiba. Terveink szerint négy témakörben kalauzoljuk az érdeklődőket a fantázia világába, legelőször a sötétség hívó szavának engedtünk.” 

Ezzel át is térnék magára a kötetre, ami hét szerző nyolc novelláját tartalmazza. A történetek a horror/thriller műfaj elég széles skáláját lefedik, más zsánerek elemeivel is keverednek a sci-fitől a fantasy elemekig, a történelmitől a lélektani pszichothrillerig, ami nagyon sokszínűvé teszi a könyvet. Ezt fokozza az írások nagyon gyors olvashatósága, hála a jól megválasztott sorrendnek és az olvasmányosságuknak. A szerzők ugyanis maximálisan kihozták a szövegükből, amit lehetett, az esetleges hibák pedig nem voltak túl hangsúlyosak vagy csak néhány műnél rontottak az olvasásélményen. Ezek némely történet lezárásánál vagy történetvezetésénél érhetők tetten, ezeknél jobb is lehetett volna a kivitelezés. Ettől eltekintve azonban egy korrekt, jól megírt és ötletes antológiát kapunk, aminek helye van a horror/thriller zsáner palettáján.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Tira Nael – Novák Zsuzsanna (szerk.): Ötszáz szavas szilánkok

Az Ötszáz szavas szilánkok antológia húsz szerző félpercesét tartalmazza. A történetek egy kihívásra íródtak, amit a PISZKE írócsoport indított, és a művek is először a PISZKE Facebook csoportban jelentek meg. Ebbe a gyűjteményes kötetbe a húsz legjobb írás került be, amiket Tira Nael és Novák Zsuzsanna válogatott össze. A kihívás lényege az volt, hogy adott szavak köré kellett a szerzőknek ötszáz szóban történetet írniuk. Ezek a szavak a következők voltak: átok – mese – ragyogás – faág – rajz. Ezeket ragozott formában is beépíthették a szerzők.

Volt alkalmam régebben részt venni ilyen kihíváson, és nagyon izgalmas és maradandó élmény volt. Mindig érdekes végigkövetni, hogy milyen különböző történetek születnek ugyanabból a kiindulópontból. Ez az Ötszáz szavas szilánkoknál sincs másként. Ahány író, annyiféle megoldás született a feladatra. Többféle zsáner, írói hang, életszemlélet, megannyi kiváló ötlet rajzolódik ki a szövegekből. Olyan volt ezt a kötetet olvasni, mint vásári kavalkádban járni. Minden szilánk egyedi, üde és megismételhetetlen, mindegyik hozzátett a nagy egészhez. Izgalmas volt végigkövetni, hogy a fentebb említett öt szó mit váltott ki az egyes szerzőkből. Egyesekből humort vagy morbid jelenetet, másokból gyilkosságot vagy éppen elgondolkodtató életképet.

A történetek közös jellemzője, hogy a szerzők ötletesen építették be a szavakat. Többnyire jól kivitelezték az alapötletüket, néhány gyengébbnek ható megvalósítástól eltekintve. A haloványabb műveket ellensúlyozzák a jobbnál jobb félpercesek, amikből szerencsére sokkal több van a kötetben.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Louisa May Alcott: Kiasszonyok; Jó feleségek

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat!

Sokat gondolkoztam azon, hogyan is írhatnék a Kisasszonyokról, és végül úgy döntöttem, hogy egymagában nem igazán tudom értékelni ezt a kötetet, mert – a háromévnyi időugrás ellenére – szerves egységet alkot a Jó feleségekkel. Ezért úgy döntöttem, egy cikkben írom le a véleményemet. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a filmadaptációk – mind a 1994-eset, mind a 2019-eset nagyon szeretem – is együtt dolgozzák fel ezeket, ami erősítette bennem, hogy „egy könyvként” kezeljem őket. A történeti ív és a mondanivaló is így teljes, ami szintén a fent leírtakra erősít rá.

Egy filmadaptáció esetében általában szeretem előbb elolvasni az eredeti művet, viszont a Kisasszonyoknál úgy esett, hogy a filmadaptációval előbb találkoztam a tévében, még tizenegy-két évesen, minthogy megtudtam volna, hogy létezik belőle könyv. Akkoriban mondjuk ez nem is foglalkoztatott annyira, és csak később, mikor felrémlettek a filmmel kapcsolatos pozitív emlékeim, ötlött fel bennem, hogy jó lenne elolvasni. Viszont csak a 2019-es feldolgozás mozis megtekintése ösztönzött arra igazán, hogy kölcsönkérjem és elolvassam. A legújabb film ugyanis nagyon jól sikerült, főleg Saoirse Ronan alakításának köszönhetően, így nagyon kíváncsi lettem az alapműre.

Urbánszki László: Régi-új hazában

Urbánszki László általam eddig olvasott könyvei közül a Karacs – Egy ősmagyar kiskamasz kalandjai (ITT írtam róla) lett a kedvencem. Karaccsal először a Honfoglalás-sorozat első kötete, a Vérszerződés (ITT olvashattok róla bővebben) lapjain találkoztam. Ebben szerettem meg a bátor fiatal legényt, ami a Karacs olvasása után csak fokozódott. A karakter iránti szimpátiám Régi-új hazában olvasásakor is megmaradt, ami az előzményével ellentétben inkább karakterközpontú regény, amiben az események helyett a szereplők fejlődése dominál. Ez egyáltalán nem baj, sőt, kellett egy ilyen kötet a sorozatba, hogy kicsivel jobban megismerjük a szereplők motivációit, jellemét. Mindezt annak ellenére, hogy a szerző nem mélyíti el túlzottam a karaktereit, de eléggé ahhoz, hogy együtt tudjunk érezni velük, vagy éppen dühöngjünk az árulásuk miatt. Bár Urbánszki azért itt-ott, pont a megfelelő helyeken megvillantja a magyar virtust, nehogy karakterdrámába fulladjon a történelmi regénye, és olyan remekbeszabott harci jeleneteket tesz az olvasó elé, amik a végletekig izgalmasak, és jó olvasni őket.

 

Frank Miller: 300; Xerxes

A Sin City képregények óta tudom, hogy Frank Millernek sajátosan nyers stílusa van, mind szövegileg, mind a rajzolás tekintetében. Néhol enyhén szólva is naturalisztikus és szókimondó, ami hol előnyére, hol hátrányára válik. Személy szerint nekem a Sin City fekete-fehér rajzolásánál sokkal jobban bejött ez a stílus, a noirhoz jobban illett. Ezzel ellentétben a 300-nál kissé sok volt, a Xerxesnél pedig pont az ellenkezője, már-már semmilyen.

Mindenképp el szerettem volna olvasni képregény formában is a történetet, azért, mert annak idején nagyon bejött a 300 filmváltozata, amihez ugyan sokat hozzátett a moziélmény, de még ennyi év távlatából is megmaradt kellemes emléknek. Ennél fogva nagyon kíváncsi voltam az eredeti műre, főleg arra, miként ábrázolták az ikonikus csatát papíron, amit az „Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”– mondat megörökített. Meglehetősen jól. És ha már erre rászántam magam, akkor sort kerítettem a folytatásra, a Xerxesre is, ami sajnos meg sem közelíti a 300 színvonalát.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Megyeri Judit: Rózsakő – Liza & Alex

A Rózsakői rejtélyek sorozat nagyon betalált nálam. Mind az első rész, a Holttest az Ambróziában (ITT írtam róla), mind az előzménynovellák, a Rózsakő – Kezdetek (a véleményemet ITT olvashatjátok) nagyon igényes munka szerethető szereplőkkel, és magával ragadó, izgalmas cselekménnyel. Ezért nem meglepő, hogy nagyon várom a sorozat második részét (Csontvázak a szekrényben) is. De előtte úgy döntöttem, hogy mivel ez a rész Liza és Alex könyve lesz, így sort kerítek a karakterüket bevezető, Rózsakő – Liza & Alexre is, amit egyáltalán nem bántam meg, sőt, ezek a rövid írások kitűnő alapot, illetve emlékeztetőt adnak a két karakterhez.

A Rózsakő – Liza & Alex az előző novelláskötethez, a Rózsakő – Kezdetekhez hasonlóan két történetet tartalmaz, ami a két kulcsszereplő szemszögéből mesél egy egy-egy előzménytörténetet, amik betekintést engednek a központi karakter jellemébe, motivációiba (Liza), vagy éppen megmutatnak az adott szereplő életében a későbbiekben fontos szerepet játszó eseményeket (Alex). Abban is hasonlóság mutatkozik a két kiegészítő kötet között, hogy mindkettő a decemberi ünnepekhez (karácsony, szilveszter) kapcsolódik, ezáltal a cselekménytől függetlenül egyfajta kellemes alaphangulat lengi őket körül. Emiatt annak ellenére is jó olvasni ezeket a szövegeket, hogy hagynak némi hiányérzetet maguk után, főleg Liza novellájánál éreztem ezt a végén.

Az bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Palágyi R. László: Az Éjkapu

A Trivium Egyesület Két világ határán elnevezésű regénypályázatát a kiírás óta nyomon követtem, és kíváncsi voltam, végül melyik regény lesz érdemes a megjelenésre. Végül 2019. december 20-án kihirdették az eredményt, és Az Éjkapu cím már akkor megragadta a figyelmemet, és ahogy haladt a könyv a maga útján, lett fülszövege és borítója is (utóbbi a hajó miatt különösen nagy szerelem), az érdeklődésem csak fokozódott. Ezért, amikor a szerző felkért recenzió írására, rögtön örömmel elfogadtam a felkérést. Különösen azért, mert egy ígéretesnek tűnő új hangról van szó, ráadásképpen fantasyról, ami mindenképpen a gyengém. És mivel eddig zömében pozitív tapasztalataim vannak az elsőkönyvesekkel, így Palágyi R. László művével is tenni akartam egy próbát.

A pozitív előérzetem ellenére az elején nagyon nem akartunk egymásra találni. Az első pár fejezet nem nagyon csúszott. Nehézkesen indult be a cselekmény, túl sok volt a szereplő és a helyszín, és a szerző túl sok információt akart közölni az olvasójával. Ráadásul a második fejezet elindított egy olyan mellékszálat, ami egészen a kötet végéig nem nyert értelmet, csak lógott a levegőben, amivel teljesen kizökkentett az olvasásból. Itt kissé elbizonytalanodtam, hogy valóban az én könyvem lesz-e Az Éjkapu, mert alig haladtam vele, és kvázi kényszeríteni kellett magam az olvasás folytatására. Aztán úgy a negyvenedik oldal környékén egyszer csak beindult, és azon kaptam magam, hogy falom az oldalakat. Sokat gondolkoztam azon, miért lehet ez. Többször visszatértem a könyvre, újraolvastam néhány kedvenc részemet, összehasonlítottam a kezdeti fejezetek írásmódját a későbbiekkel, és arra jutottam, hogy a szerző egy ponton ritmust váltott, ami sokkal jobban állt neki, mint a kötet eleje. Jobb lett az információadagolás, a cselekményív, a karakterek és minden más is, a végén pedig azt gondoltam, milyen kár az elejéért, mert ha az is a későbbi részek stílusában és történetvezetésével íródik, akkor még jobb lenne a végeredmény. Látszott, hogy nagyon elkapta a fonalat, a kezdeti döcögés után rájött, mit akar elmesélni, utána végigvitte a lendület, és egy élvezetes, a portál-hősi fantasy határmezsgyéjén mozgó regényt adott ki a kezéből.

Bodnár Gyöngyi Gina (szerk.): Stigma

Szabó Borka kért fel még december közepén, a Közösségi Írók Céhének alapítója, Tóth Győző nevében a Stigma című antológia előolvasására, aminek örömmel tettem eleget, mert már rögtön a kötetben szereplő témák (ezekre később visszatérek) felkeltették az érdeklődésemet. Mielőtt olvasni kezdtem, felmerült bennem, hogy mi is az a KIC, mert még soha nem hallottam róla azelőtt. Bizonyára a cikk olvasói közül is sokan így vannak ezzel, így elsőként álljon itt egy rövid ismertető arról, milyen kezdeményezés is a Közösségi Írók Céhe.

 

A KIC-ről:

A világ kezdő írói mind telve vannak kreatív energiával, mégis a legtöbben félbehagyják, fiókba teszik, esetleg szégyellik műveiket. Csoportunk arra vállalkozik, hogy egy közösségbe gyűjtse ezt a sok kreatív energiát, és kézzel fogható eredményre juttassa.

Segít önbizalmat önteni a kétkedő tehetségekbe, megszervezni a nálunk alkotott művek megjelenését.

A Stigma antológia az első ilyen alkotás, melyet csapatunk írói és a vezetők önkéntes munkája hozott létre.

ITT csatlakozhattok hozzánk.

A lelkes szavakat olvasva nagyon megtetszett ez a kezdeményezés, mert kifejezetten a kezdő írókat célozza közvetlen, befogadó módon. Ugyan a kötet elolvasása után látszik, hogy itt is válogatáson estek át a művek, és a legszínvonalasabbnak ítélt novellák kerültek be, de látszólag nincsenek olyan szigorú kritériumok, amik elriaszthatnák a kezdő szerzőket, mégis minőségi szövegeket válogattak be. Ezáltal ez a kezdeményezés nagyon jó löketet adhat akár az eddig fióknak író szerzőknek is.

A kötetről:

Mi születik abból, ha harmincnégy kezdő író egy közös cél érdekében írásra adja a fejét? Mi az, ami megmozgatott és cselekvésre késztetett ennyi elmét?

A világon számos olyan ember él, aki magán viseli a társadalom előítéleteit, sztereotípiáit.

Az írók a történeteken keresztül bepillantást engednek ezen sorsokba, élettörténetekbe és tragédiák fondorlatos szövevényébe.

A kötetben szereplő témák: Mentális-betegségek és személyiségzavarok, introvertáltság, LMBTQ, tudatos gyermektelenség és hajléktalanság. A novellák főhősei szemén keresztül megismerhetjük, milyen az életük úgy, hogy egy kicsit mások, mint a többiek.

A művek szerzői: Alex L. Hooper, Andy T. Miller, Barbara Liney Woods, Bodnár Gina, Broklynn Lee, Cain Godrich, Czipó Petra, Friewald Ruben, Jáger Dorottya, Julia RedHood, Kovács Kelemen Zoltán, Kucsora Zsolt, Lekli Medárd, L. J. Wesley, Majcher Artúr Bendegúz, M. Z. Chapelle, Molnár Regina, Németh Tünde, Palcsó László, Papp Vera, Papp Zsuzsi, Pengő Edit, S. Fischer, S. A. Locryn, Shadow, Surányi Gabriella, Szabó Cintia, Szili Petra, Szinayné Rigó Éva, Takács Dóra, Tom Bone, Tóth Győző, Vasvári Tamás

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Jeph Loeb: Pókember: Kék

Mielőtt bármit is írnék a Pókember: Kék minisorozatról, meg kell említenem, hogy azon ritka kivételek egyike vagyok, aki nincs igazán oda Pókemberért. Viszont mivel Jeph Loeb és Tim Sale már meggyőzött a másik két „színes” kötettel, és ez következett nálam a Nagy Marvel-Képregénygyűjteményből, így úgy voltam vele, miért is ne?, legfeljebb úgy teszem vissza a polcra, hogy ez is megvolt, haladjunk tovább. Annak ellenére álltam így hozzá, hogy pozitívak voltak az előjelek, mert Pókfejet annyira nem kedvelem, leszámítva talán az MCU-s megformálását. Aztán belekezdtem az olvasásába, és olvastam és olvastam, és aztán azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok letenni, mert a Loeb/Sale hatás maximálisan tette a dolgát, és a végére elérte, hogy bár nem szerettem meg, de meg akartam érteni Peter Parkert/Pókembert. Ami azért nagy szó nálam, mert eddig a képregényekben inkább taszított, mint vonzott a karakter (néhány olyan üdítő kivételt eltekintve, mint ez is).

A kötet keletkezése a Fenegyerek: Sárga (ITT írtam róla) és a Hulk: Szürke (bővebben ITT) közé esik. Ennek a kötetnek különösen jót tett, hogy nem eredettörténetet mesél el. Az alkotók jól ráéreztek, hogy Parker karakterének más az erőssége: a humor és a szerelem. Ezért a történet Pókember harcairól és Peter egyre jobban bonyolódó életéről szól, ahol a szerelem is felüti a fejét, mint extra bonyolító tényező. Röviden összefoglalva ez a kötet két fiatal egymásra találásáról szól, ami nagyon is illik ehhez a Pókemberhez, aki még keresi a saját útját.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

L. M. Montgomery: Anne karácsonya

Montgomerytől eddig nem sokat olvastam, inkább csak filmadaptációkat láttam a műveiből. Még régebben a kezembe került néhány rész az Anne-sorozatból, az Anne otthonra talál és az Anne az élet iskolájában című kötetek. Ősszel viszont beszereztem a szerző magyarul megjelent könyveinek nagy részét, így most álltam a polc előtt, és gondolkoztam, hogyan álljak hozzá a munkássága mélyebb megismerésének. Végül addig-addig halogattam, hogy már decembert írt a naptár, így a karácsonyi novelláskötete, az Anne karácsonya mellett döntöttem. Egyrészt pont tökéletes olvasmány volt így az ünnepek előtt, másrészt amúgy is szeretem a novellásköteteket, harmadrészt szeretek egy szerzővel a novelláin keresztül megismerkedni, mert behatóbb első benyomás alakulhat ki az adott íróról több, rövidebb történet által.

Ez LMM-nél is határozottan így volt, még annak ellenére is, hogy a gyűjteményben szereplő novellák nagyrészt egy fősodor mentén íródtak, illetve mindegyiknek hasonló a felépítése, mi több, a tanulsága is. Viszont a szereplők mindegyikben különböznek, ezáltal az alapszituációk és némiképp a hangulatuk is. Azonban néhány közös vonás mégis jellemzi a kötetet. Az egyik ilyen, hogy Montgomery mesélés közben egyben egy adott időszak (19. század vége, 20. század eleje) egy-egy szeletét is megmutatja az olvasónak, és ebből a tizenhat darabkából egy határozott korrajz és helyszínrajz (mindegyik novella a Prince Edward-sziget egy-egy szegletében játszódik) áll össze. Valamint mindegyikben fontos témákkal foglalkozik a szerző. Ezek közül a leggyakoribb a szegénység, a megnemértettség, a magány vagy éppen a megbocsátás. Illetve hasonló karakterek is felbukkannak a novellákban, például Montgomery több történetben is szerepeltet ikreket a főszereplők testvéreiként, vagy egy-egy furcsa nagybácsi, nagynéni is felbukkan. De karakterszinten mégis az jellemzi legjobban az írásokat, hogy mindegyik nagyszámú szereplővel dolgozik, ami miatt az olvasó elveszhetne a részletekben, ha Montgomery nem varázsolta volna őket emlékezetessé valamilyen humoros elemmel, hajviselettel, viselkedéssel.