Bartos Zsuzsa: Töredezés

Bartos Zsuzsára még Aranymosás Irodalmi Válogatón figyeltem fel, amikor a negyedik pályázatra kikerültek a debütáló regénye, az Alkonyőrzők (erről a kötetről ITT írtam) részletei. Általa új hang mutatkozott be a magyar fantasztikumban, egyedi látásmódjával úgy írt a jövőről, hogy az mégis a jelenünknek, nekünk, a mi társadalmunkról és annak problémáiról szólt. A ma emberének próbál valamiféle tükröt tartani képzelt eseményeken keresztül, de mégis valóságosan. Ez tette az Alkonyőrzőket máig az egyik legemlékezetesebb olvasmányélményemmé.

Ezt a vonalat folytatja a szerző második regénye, a Töredezés is. Fokozatosan rajzolódik ki egy lélegző, minden részletében kidolgozott sci-fi világ, amibe az író határozott tudatossággal vezeti be az olvasót. Kiválóan adagolja az információkat, hogy minden fejezetre maradjon valamilyen érdekes világépítési apróság, adatmorzsa vagy fordulat, amivel képes folyamatosan fenntartani a figyelmet, és meglepetést okozni. A történet ugyan nem pörög ezer százalékon, mert hagy időt az érzelmek és az események kibontakozására, de egy percre sem ül le, sőt, ezek a lassabb, elmélkedősebb részek adják a kötet velejét, erre épülnek a nyomozási és az akcióelemek. Jó volt elmerülni ezekben az elgondolkodtató részekben, mert fejben tovább szőhettem a szerző által elhintett gondolatokat.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Raana Raas: Vezetők

Az Időcsodák negyedik, egyben befejező kötetének, a Vezetőknek nem volt könnyű dolga. Egyrészt sok idő telt el az előző rész, a Menekülők (ITT írtam róla) megjelenése óta, ami olyan magasra tette a lécet, hogy annak iszonyú nehéz megfelelni, másrészt egy záró kötetnek mindig nagyot kell domborítania, hogy az olvasók elégedettek legyenek. Az elvárásaim nekem is az egekben voltak, noha próbáltam nem a Csodaidők lezárásához, a Hazatérőkhöz hasonlítgatni, mert attól a történettől időközben teljesen eltávolodtunk. Ami nem baj, sőt nagyon érdekes volt látni, a szerző hogyan képzelte el az alternatív története megoldását. 

Az előző kötet értékelésénél kitértem rá, hogy a részek egy határozott történeti ív mentén mozognak. Az első, az Elágazó utak (ITT olvashattok róla bővebben) a bevezetés szerepét töltötte be, lefektette az alapokat, és megágyazott a további történéseknek, a második, az Ellenállók (ITT írtam róla) a CSU és a Kaven közötti konfliktust hivatott elmélyíteni. A harmadik rész, a Menekülők (EBBEN a cikkben olvashattok róla) még erre is rátett egy lapáttal, mégpedig azzal, hogy a tetralógia tetőpontjává vált, a Vezetők pedig a megoldást, a lezárást adja a történethez. Noha minden hosszabb történet körülbelül ezekből az egységekből épül fel, de ritkaság az ennyire jól felépített, sodró lendületű sorozat. Mert hiába telt el több év egy-egy kötet megjelenése között, a történeti és érzelmi ív mégis töretlen maradt, ami nem kis teljesítmény. Ritkán találkozni ennyire határozott négy köteten keresztül egyenletesen és erőteljesen vezetett történettel, de a szerzőnek (a végső zárást leszámítva) tökéletesen sikerült tartania a történetfolyam elején felvett ritmust.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Raana Raas: Menekülők

Az Ellenállók kritikám elején (ITT olvasható) azt írtam, hogy az a kedvencem az eddig olvasott kötetek közül. Ez a Menekülők olvasásával megváltozott. Nem gondoltam, hogy ez lehetséges, de minden mélységével, magasságával, fájdalmával és örömével együtt ezt a kötetet szeretem a legjobban a szerző világából. Azóta befejeztem az utolsó kötetet, a Vezetőket is, de ez nem változtatott a véleményemen, ezért határozottan állíthatom, hogy ezzel a kötettel új kedvencet avattam.

Elsősorban azért, mert a vártnál jobban elmélyíti a világot. Itt most nem csak a háttér továbbépítésére és árnyalására, valamint az új elemek behozatalára gondolok, hanem az érzelmi ív elmélyítésére is. Ezzel pedig az események megfelelő súlyt kapnak. Mert míg az Elágazó utak (ITT olvashattok róla) a történet bevezetéseként funkcionált, az Ellenállók pedig leginkább a konfliktus szerepét töltötte be, addig a Menekülők a tetralógia tetőpontja, annak minden iszonytató vagy éppen szívmelengető történésével együtt. Így hát a háború gépezete a csúcsra pörög, magával sodorja a szereplőket és az olvasókat egyaránt.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Raana Raas: Ellenállók

Nehéz elfogulatlanul írnom erről a műről, mert Raana Raas univerzumának eddig olvasott hat kötete közül (a Csodaidők négy kötetét is beleértve) eddig az Ellenállók a kedvencem. Ahogy az Elágazó utakról szóló cikkben írtam (ITT olvasható) a szereplők erőteljesebben fejezik ki az érzéseiket, emiatt az események is sokkal intenzívebbek, és jobban hatnak az olvasóra, mint a Csodaidők-tetralógia esetén. Habár annak második kötete, a Kiszakadtak (ITT írtam róla) sem volt egy pillekönnyű olvasmány, de az valahogy mégsem hatott annyira intenzíven, mint az Időcsodák második része, az Ellenállók. Úgy éreztem, hogy a szerző ezúttal teljesen elengedte magát, és minden elképzelt (vagy valóságban gyökerező) vad ötletét megvalósította, amivel iszonytatóan gyönyörű, egyben kegyetlen regényt alkotott.

A történet ugyanis egyszerre szép és megrázó, ugyanakkor elgondolkodtató is. Nem először olvastam ezt a részt, mégis minden egyes alkalommal szétszed és összerak, és belül mindig jóízűt bőgök rajta, főleg az utolsó hat fejezetén. Nem tudom, ez a rész hogy sikerült ilyen intenzívre, és mit érezhetett, gondolhatott a szerző írás közben, de az a pár fejezet (természetesen az előzőek is!) valami zseniális. Mindig fáj olvasni ezt a könyvet, ugyanakkor annyira szeretem, hogy időről időre muszáj elővennem. Közben mindig elgondolkodom a saját életemen is, és a szereplők példáját követve végül mindig elemzés lesz a vége, így a végeredmény mindig nagyon érdekes utazás lesz a regény univerzumán belül és a saját agyamban is.

A bejegyzés további része spoilereket tartalmazhat!

Raana Raas: Elágazó utak

A Mi lett volna, ha…? kérdést sokszor feltesszük magunknak könyvek kapcsán. Mi lett volna, ha az egyik szereplő mégse megy valahová, vagy épp másképp dönt. Ilyesmivel fejben sokszor eljátszottam már, de általában erre a kérdésre nincs válasz, mert az írók megírják a saját elképzelésük szerint a történetet, ők vezetik a cselekményt, alakítják szereplőik sorsát, az olvasó pedig csak befogad, és csak fejben ötletelhet azon, mi lenne ha valami egészen másként zajlana, és ez milyen változásokat indíthat el. A Csodaidők-tetralógia (amiről ezekben a cikkekben olvashattok: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész) szerzője azonban másképp gondolta, és megalkotta saját történetének alternatív univerzumát, amivel elképesztő távlatokat nyitott a szereplők sorsának elkanyarításához, aminek csak a képzelet szabhatott határt. Persze, nehéz jól, olyanra csinálni, hogy a változás hihető legyen. Görgey Etelka, írói nevén Raana Raas ezt fejlesztette tökélyre az Időcsodákkal. Ennek a sorozatnak az első kötete az Elágazó utak, ami egy ponton, az egyik szereplő döntése miatt elválik a Csodaidőktől, és elképzelhetetlen távlatokat nyit ezzel.

Az Időcsodák-tetralógia ugyanis nem csak egy bőrlehúzás a szerző kedvenc univerzumáról, hanem annak kitágítása, olyannyira, hogy szereplői a végére teljesen más utakat járnak be. Az alapok, a keret változatlan, viszont a világ és a szereplők sokkal árnyaltabbak, a jellemek húsbavágóbbak, és a Csodaidőkben megismert társadalmi berendezkedéssel, a Kavennel kapcsolatos ismeretek is sokkal bővebbek. A világ tehát kitágul, és magához igazítja a szereplőit is. Mindezt a szerző ismét kitűnő érzékkel tárja az olvasója elé.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Philip K. Dick: Emlékmás

Ez volt a harmadik könyvem PKD-től, és mindegyikre igaz, hogy a szerzőnek zseniális ötletei vannak, amiket egyedi látásmódjával, jellegzetes stílusban valósít meg. Ez közös jellemzője a Figyel az ég című regénynek (ITT írtam róla), a Lenn a sivár földön c. novellás kötetnek is (amiről a cikk ITT olvasható) és az Emlékmásnak is.

A Lenn a sivár földön novelláskötethez hasonlóan ez a válogatás is a sci-fi zsáner széles skálájából merít mind a főhősök, mind az ötletek, mind pedig a végkövetkeztetések tekintetében. Viszont mindben közös a magas minőség és az egyedi hangulat. Mind a tizenkét történet egy-egy külön kis világot alkot, amikben megmutatkozik egy-egy szelet Dick lenyűgöző fantáziájából. Abban talán némileg elmarad a fentebb említett novelláskötettől, hogy nem olyan erőteljes a kötet összhatása, sőt némelyik írás (Apáink hite, A sors kereke) nem igazán hagyott bennem maradandó nyomot, illetve nem kötöttek le eléggé vagy már-már túlbonyolítottak voltak az ízlésemnek (Különvélemény). Viszont jócskán akadt kedvencem is : Az utód, A Megőrzőgép, Második változat, a Szuvenír vagy éppen a Mi az ember?

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

John Scalzi: Az utolsó emperátor

Az összeomló birodalom volt az első könyv, amit a szerzőtől olvastam, és bár a regény koncepciója vagy írástechnikai vonatkozásai nem voltak a toppon, megszerettem Scalzi stílusát. Olyannyira, hogy ez a folytatásokkal csak fokozódott. Így bár körülbelül úgy vagyok ezzel a trilógiával is, mint Morgan Hősöknek való vidék sorozatával, ami szintén nem volt tökéletes, de számomra nagy kedvenc lett. Scalzi Egyesülése is így járt. És ugyan Az utolsó emperátorral lezárul ez a sorozat, de a szerzőtől még biztosan fogok olvasni ezután is.

Leginkább az látszik ezen a köteten, hogy eredetileg nem trilógiának készült, hanem egy hosszabb sorozatnak, ezért vannak olyan részek, ahol csak röviden összefoglalja a történteket; mond, nem mutat, ami az eddigi két kötetre nem volt ennyire jellemző, vagy csak elvétve. Ezeken érződik a kapkodás, ami nem csoda, mert a köszönetnyilvánítás tanúsága szerint t. szerző ismét az utolsó pillanatban adta le a könyvet, ahogy ez ennél a sorozatánál a szokásává vált. Sajnos, meglátszik. Viszont a fontosnak tartott és kifejtett részek nagyon jól sikerültek, így ezen a köteten is hasonlóan tudtam szórakozni, mint az eddigieken, nem egy részhez képzeletben bekészítettem a popcornt, mert ezúttal is olyan jó volt olvasni a karakterek játszmáit.

A bejegyzés innentől spoilert tartalmazhat!

Régi ajánló - Raana Raas: Csodaidők – Hazatérők

A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

Raana Raas könyvtetralógiájának befejező része, a Hazatérők 2010 nyarán jelent meg, a Shremeya Kft. gondozásában. Őszintén megvallva én egy évig szabályszerűen tűkön ültem, mert a harmadik könyv finoman szólva is függővéggel ért véget. 

A kötet cselekménye a harmadik kötet vége után négy évvel veszi kezdetét. A háború tovább dúl, miközben a szereplőknek a személyes tragédiáikkal is meg kell küzdeniük. A Kaven puszta léte teljesen veszélybe kerül. A CSU folytatja a közösség teljes elpusztítására vonatkozó terveit.

Az eseményeket továbbra is Judy, Giin és Yaan szemszögéből 

ismerhetjük meg.

Régi ajánló - Raana Raas: Csodaidők – Árulás

A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

Raana Raas könyvtetralógiájának harmadik kötete, az Árulás 2009 nyarán jelent meg. A kiadás egy kis nehézségbe ütközött, mert az Animus megvált a sorozattól, így egy időre kiadó nélkül maradt. Az írónő végül a magánkiadás mellett döntött, így a könyv a Shremeya Kft. gondozásában jelent meg. Először kérdéses volt, hogy sikerül-e fizikai formában kiadni a sorozat kötetei, de a hűséges olvasótábornak hála lehetővé vált. 

A könyv a második kötet után öt évvel kezdődik. Tűzszünet van érvényben a CSU és a Kaven között, így a szereplők összeszedhetik magukat, és valamelyes rendezhetik az életüket. De ez az állapot nem tart sokáig, és a háború lángjai újra felerősödnek, a második kötethez képest még hevesebben. A Csillagunió megpróbálja bekebelezni a Kaven utolsó védfalait is, ami Paul Martyn révén nagyon eredményesen megy nekik. De aztán a sikeres hadvezért eltávolítják az útból, és a hódítások is megállnak. Viszont a történet nem ilyen egyszerű. Cselszövések sora szövi át az egész regényt, és van, akit végül azok árulnak el, akikre az életét is rábízta volna.

Régi ajánló - Raana Raas: Csodaidők – Kiszakadtak

A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

A Kiszakadtak Raana Raas könyvtetralógiájának második kötete, másfél évvel Az ogfák vöröse után, 2008-ban jelent meg. A másfél éves szünet annyiból nem volt túl szerencsés körülmény, hogy a történet nagyon épít az első regény cselekményére, így még azoknak sem árt feleleveníteni a történetet a könyv elolvasása előtt, akik olvasták az első kötetet. Azoknak, akik először a második kötettel találkoznak, azt tanácsolom, hogy mindenképp szerezzék be az első kötetet is, mert az már olyan összetett és sok szálon fut, hogy sokszor még az előzmények ismeretében is nagyon oda kellett figyelni, hogy az ember megértse a könyv eseményeit.

Míg az első kötetről elmondható volt, hogy lefektette az alapokat, megismerhettük a Kavent és az azon kívüli külsős világot, addig a második kötetre az áll, hogy ez a sorozat „motorja”. Míg az első kötet leginkább egy sci-fi családregény volt, addig a második kötetben egy politikai sci-fit kapunk az arcunkba, amiben erőteljesen felpörögnek az események. Hat évvel járunk az első kötet vége után. A Csillag Unió politikai és katonai vezetésének terjeszkedési tervei egyre nagyobb feszültségeket szülnek, de a háttérben a kaveniek iránti ellenszenv is mozgatja az eseményeket. Ennek középpontjában a kiszakadtak, a kavent elhagyók állnak, akiknek a helyzetét szinte ellehetetleníti a Shee Martyn-féle politika, így nem tudnak beilleszkedni a külsős világba. Viszont a Kaven nem akarja visszafogadni őket. Az ő sorsukon keresztül rajzolódik ki a két fél – a Kaven és a külsős világ közötti – ellentét, amely végül a háború kitöréséhez vezet.

Régi ajánló - Raana Raas: Csodaidők – Az ogfák vöröse

A régebben írt ajánlóim/értékeléseim közül a Csodaidők-tetralógiához írtakat mutatnám meg nektek elsőként. Ezeket még nem Luthien Lovemagic, hanem Grannis néven írtam az azóta megszűnt (maga az oldal sem létezik már) Töviskapu Magazinba. Most egy kicsit leporoltam, és megosztom veletek, hogy akkoriban, 2011 februárjában, milyen cikket írtam. Azért választottam elsőnek Az ogfák vöröséhez írott darabot, mert részletesnek és kellően kidolgozottnak érzem ahhoz, hogy ne maradjon a gépem mélyére elásva. Most már biztosan sok mindent máshogy írnék, és tömörítenék is. Talán ha legközelebb újraolvasom a sorozatot, írok hozzá új értékelést, de addig is álljon itt a 2011. február 7-én befejezett régi változat.

A Csodaidők Görgey Etelka regény-tetralógiájának címe, melynek első kötete, Az ogfák vöröse 2006 decemberében jelent meg az Animus Kiadó gondozásában. A Görgey Etelka név nem sokatoknak lehet ismerős (azóta természetesen ez már biztosan változott), viszont az enahma nicknév láttán sokatoknak felcsillanhat a szeme (Harry Potter fandomos oldalra került fel eredetileg a cikk, ezért erről közelítettem a témához), főleg, ha fanfictionös körökben mozogtatok valamikor. Ami nem véletlen. Ő a magyar Harry Potter fanfiction irodalomban egyik ismert neve. Legismertebb és legnépszerűbb műve a Severitus trilógiája, a Boldog napok apokolban trilógia, vagy a személyes kedvencem a Bolond (ha azt hiszed, vége), mely egy tíz fejezetes kisregény. Aztán hírek kezdtek jönni arról, hogy saját könyvet ír, és jómagam nagyon vártam a könyv megjelenését, amely végül 2006. december 9-én meg is történt. Azért tudom ilyen pontosan, mert ott voltam a könyv dedikálással egybekötött megjelenési partiján, ami nagyon jó hangulatban zajlott.

Az ajánló további része erősen spoileres!

John Scalzi: Pusztító tűz

Az Egyesülés sorozat első kötete, Az összeomló birodalom (ITT írtam róla) volt az első könyv, amit a szerzőtől olvastam, és már az is megvett magának a stílusával. Noha korántsem volt tökéletes, de mégis volt benne valami, ami annyira szórakoztatóvá tette, hogy alig bírtam letenni. Ez a második résznél, a Pusztító tűznél sem volt másként. Sodró lendületével ez is rögtön beszippantott, a szereplők közötti párbeszédek továbbra is kellően humorosak és dinamikusak voltak, amiben Scalzi nagyon erős. A világ kidolgozottsága ugyan továbbra sem különösebben rétegelt vagy éppen részletes, de tágult az első részhez képest. Ugyan az első könyvnél még nem tudtam elvonatkoztatni a világépítési lyukaktól, de itt a szerző ezt sokkal jobban áthidalta azzal, hogy jobban rágyúrt az erősségeire, a fentebb említett humorra és a karakterdinamikára, ami fergeteges párbeszédeket eredményez. Ehhez az eléggé szabadszájú nyelvezet (főleg Kiva esetében) különösen illik. Valamint az első kötetnél bevált könyv végi csattanó sem maradhatott el, ami ennél a kötetnél még nagyobbat szól, és fülig érő vigyort csalt az arcomra.

A random megjelenő eseményleíró részek mégis egy kicsit rontottak nálam az összképen , amik csak összefoglalnak, mint ha valami jelentések lennének, és ezzel megszakítják a kötet dinamikáját. Szerencsére azonban kevés van belőlük, így csak mérsékelten zavaróak.

A bejegyzés innentől spoilert tartalmazhat!

Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

Amikor először megláttam a fülszöveget, nem dobtam tőle hátast. Nem túlságosan éreztem kirobbanóan jónak a koncepciót, újnak meg végképp nem. Nem is éreztem késztetést jó darabig arra, hogy ezt a könyvet nekem el kéne olvasnom, vagy be kéne szereznem. Aztán random, „miért ne?” alapon, mégis bekerült a kosaramba, és milyen jól tettem, hogy adtam neki egy esélyt. A szerintem nem túl jó fülszöveg miatt majdnem lemaradtam egy jó könyvről.

És te jó ég! Ez a könyv tényleg zseniális. Nem az emberi vonal szempontjából, mert az néhol klisés, az emberi gondolkodás szokásos evolúciós zsákutcába torkolló végletességével megtűzdelve. Jobb szót nem tudok rá, minthogy szánalmas, mert az emberi faj még az összeomlás után sem képes tanulni semmiből. Ugyanazokat a hibákat követik el, ahogy a történelem során már számtalanszor láthattuk a valóságban is, olvashatjuk a történelemkönyvekben. Tchaikovsky mégis képes volt még ezt a vonalat is egyedien tálalni. Ebből a szálból ugyanis igazán az írásmód és az író nézőpontja, ami egyedi, és ellensúlyozza azt, hogy az ötlet nem éppen mondható újszerűnek.

A zsenialitását azonban nem a fentebb kifejtett emberi vonal adja, hanem az új faj evolúciójának leírása, amit az író megteremtett. Ezek a részek a világon belül olyan logikusan és részletesen vannak megírva, hogy minden sorát öröm olvasni. De, ami még jobbá teszi az az, hogy olyan szép nyelvezettel íródott, amivel ritkán találkozok sci-fiben. A legnagyobb érdeme Tchaikovskynak az, hogy úgy volt képes az olvasóval megismertetni az idegen fajt, hogy szimpátiát érezzen iránta. Ami visszakapcsolódik egy fentebbi mondatomhoz, miszerint a szerző egyedi nézőpontot alkalmaz. A történet végi záró csavar is ezt hivatott alátámasztani. Váratlan, de illik a szerző által teremtett fajhoz, és az addigi evolúciós szintjükhöz.

Összességében nagyon élvezetes olvasmány, ami végig fenntartja a figyelmet.

John Scalzi: Az összeomló birodalom

A szerző Vének háborúja sorozatáról hallottam először, méghozzá sok jót, de valahogy nem éreztem ingerenciát arra, hogy azt a kezembe vegyem. Nem úgy az új sorozatának nyitókötetét Az összeomló birodalmat. Megláttam még a megjelenése előtt a Tor Kiadó honlapján a borítóképet és a fülszöveget, és a kettő együttese annyira bevonzott, hogy úgy voltam vele, mindenképp el kell majd olvasnom. Azóta már többször olvastam, így többedik olvasás után azt mondhatom, hogy nem bántam meg. Írom ezt úgy, hogy a könyv olvasása előtt Scalzi eddigi munkásságának utána olvasva nagyjából tudtam, mire számíthatok, és azt meg is kaptam. Bő háromszáz oldalnyi instant szórakozás egy érdekes sci-fi világba ágyazva, szerethető, néhol szabad szájú karakterekkel és humorral megfűszerezve. Nem keményvonalas sci-fi, nem is próbál az lenni, és nem is kell, hogy az legyen, mert nem is erre született. Az összeomló birodalmat bárki leveheti a polcról és mindenféle előismeret nélkül elolvashatja, együtt kalandozhat a szereplőkkel, miközben megismer egy új, ismeretlen világot. Nem akar ennél több lenni a könyv, és nem is kell annak lennie, mert amire íródott abban elég jól teljesít.

Remek debütálás - Bartos Zsuzsa: Alkonyőrzők

Még az Aranymosáson fedeztem fel magamnak ezt a regényt. Már az ottani részletek is nagyon figyelemfelkeltőek voltak. Ahogy a kezembe vettem, és elkezdtem olvasni ezt a könyvet, egy teljesen új világ tárult elém, aminek a közepébe dob a szerző. Nem teketóriázik, hanem rögtön a mélyvízbe dob, ami egyáltalán nem baj, mert a cselekmény közepette kirajzolódik egy egyedi, jól átgondolt, kidolgozott sci-fi világ, ami az események előrehaladtával egyre jobban működik, ahogy egyre több információt tudunk meg róla. Nagyon jól építkezik a szerző, és miközben világot építi, megismerhetjük az abban élő embereket is, és általuk még jobban elmélyíti a világát.

Bartos Zsuzsa világa egyszerre kegyetlen és esendő, jobb és rosszabb, érzelmekkel teli és érzéketlen, fejlettebb és fejletlenebb. Mindezek együtt alkotják az Alkonyőrzők egyedi ízét, ami egy első könyvtől nagyon jó teljesítmény. A sorokból kirajzolódó világ sokszínűségét ki-ki maga értelmezésében láthatja, ahogy a bekezdés elején felsorolt jellemzőket is maga tapasztalatai szerint értelmezheti. A legnagyobb előnye a könyvnek ugyanis ez: hagyja a szerző, hogy teljesen saját magunk tapasztaljuk meg az eseményeket, nem rágja a szájunkba őket, csak vezet, és pont ezért lesz ez a könyv egy egyedi élmény.

A hit variációi – Ted Chiang: Életed története és más novellák

Ted Chiang egy érdekes figura. Nem ír hosszú regényeket vagy regényfolyamokat, hanem novellákat ír, és mégis odafigyelnek az írásaira, mert egy jelenség. Állítom ezt az után, hogy végigolvastam nyolc novelláját, amik alapján egy egyedi felfogású, határozott hangú írót ismerhettem meg. Bár a Chiang jelenség nem ezzel a kötettel kezdődött nálam, hanem az Érkezés című filmmel, ami megismertette velem szerző nevét. Olyan nagy hatása volt rám annak a filmnek, úgy ültem végig, hogy csak ámultam, és tudtam, hogy ebből nekem több kell, amit meg is kaptam a kötettől, mert a varázslat megvolt, noha nem attól a novellától kaptam meg, amitől vártam a film után. Az Életed története, mivel már ismertem a cselekményt nem adta azt, amit a film után vártam, jó volt, de nem szegezett a székbe, mint a film. Ami viszont igen, azok a kedvenceim lettek a kötetből. Rögtön a nyitó novella, a Bábel tornya ilyen a hatalmas tereivel vagy az Értsd meg! az elme kiterjesztésével, de a tényleges kedvencem a Hetvenkét betű lett, ami az emberi lét mibenlétét, a teremthetőségét járja körül. A többi novella is érdekes, mindegyikben van valami egyedi, amiért érdemes elolvasni őket. Ami mindegyikben közös az a hit vagy Isten jelenléte. Ez a téma bizonyos mértékig mindegyikben jelen van, ez az, ami összekapcsolja a novellákat a különbözőségük ellenére. Mindent egybevetve ez az első válogatás, ami eddig a szerzőtől megjelent, 2018-ra várható a második, amit ezután érdeklődve várok.