Erberling Judit: Vers a tengerben

Három utazókönyv után elmondhatom, nagyon szeretek így olvasni könyvet. Ad egy kis pluszt az élményhez, hogy előttem több kézben is járt a könyv. Érdeklődve olvastam a többiek gondolatait, a szerző üzenetét a könyv elején. Egyedi hangulatot teremtettek az olvasáshoz, ezért különösen köszönöm Juditnak, hogy útnak indította a könyvét, és elolvashattam.

Azzal a meglepetéssel kezdeném, ami a boríték felnyitásakor ért. Egyrészt a borító sokkal szebb élőben, mint képen. Gyönyörű a grafika és a színösszeállítás. Tökéletesen illik a kötet hangulatához, egyszerre borús és derűs, pont, mint a versek. Másrészt a kemény kötés ugyancsak kellemesen meglepett, mert puhára számítottam, a lapok vastagságáról nem is beszélve. Nagyon igényes kivitel.

A belbecsről ugyanez mondható el. A verseket nagy gonddal válogatták össze, és látszik, hogy határozott koncepció állt a kötet mögött. Az élet sokszínűségét hivatott bemutatni egy emberi lélek belső hangjain keresztül. Azt, hogy milyen szárnyalni, szeretni, gyászolni és bízni, reménykedni. A sötétség és a világosság egységük révén  kiegyensúlyozzák egymást, és a köztes árnyalatok megjelenítése betekintést enged egy lélek belső titkaiba.

Bryan Lee O’Maley: Seconds

O’Malleyt a Scott Pilgrim képregényekkel ismertem meg, és már azzal a sorozattal a kedvencemmé vált, ami a Seconds-zel csak fokozódott. Nem először olvastam ezt a képregényt, és nem is utoljára. Röviden: szeretem minden oldalát. Mind a képeket, mind a szöveget. A rajzstílus számomra olyan, hogy egyszerűen néznem kell. Főleg az emberek rajzolása, ami tetszik, a kialakításuk, minden apró részlet, ami egy adott karaktert meghatároz. Ez a fajta ábrázolás már a Scott Pilgrimnél is feltűnt, ami itt azzal egészül ki, hogy az egész kötet színes, ami sokat hozzátesz az összképhez.

A történetvezetéssel kapcsolatban, ami nagyon tetszett, hogy a szerző itt is vegyítette a valóságot és a kitalált, fantasztikus, néhol enyhén horrorba hajló elemeket. És milyen jól csinálja. O’Malleynek is, mint minden írónak megvan a saját vesszőparipája, ami mindig visszaköszön a műveiben. Nála ez a fiatal felnőttel problémái, útkeresése, amik teljesen hétköznapiak lennének, sőt klisések, de ezeket megcsavarja azzal, hogy beletesz nem odaillő elemeket, megmagyarázhatatlan eseményeket, amik végül mégis nagyon összeillenek egymással. Ezek a fantasztikus elemek jól összesimulnak a valóságosakkal. Ezen események közben a karakterei is fejlődnek, és végül tanulsággal is szolgál a történet, mikor az összekuszálódó szálak kisimulnak.

Catana Chetwynd: Szerelmes pillanatok

Catana egyik képregénye még Facebookon jött velem szembe régebben. Körülbelül ugyanakkor találkoztam vele, mint Sarah Andersen képregényeivel, és bevallom, míg utóbbi nagyon tetszett, előbbi akkor még nem váltott ki belőlem semmit. Ezen válogatás megjelenéséig meg is feledkeztem Catanáról, talán azért, mert nem jött velem szembe több képregénye. Amikor láttam, hogy jön magyarul, felidéződött a régebben látott kép, és elmosolyodtam, így a jó élmény miatt úgy döntöttem, teszek egy próbát ezzel a válogatással. Egyáltalán nem bántam meg, sőt, az előzetes várakozásaimmal szemben sokkal jobban tetszett. Végigvigyorogtam az egészet, noha azért voltak olyan részek, amik túl cukik voltak. Catanánál hiányzott az, ami Sarah-nál ellensúlyozza a cukiságot, mégpedig az irónia. Számomra a Szerelmes pillanatok túl tökéletesen ábrázolta a szerelmet, annak ellenére is, hogy a bevezetőben írta az alkotó, hogy a boldog pillanatok vannak a válogatásban megörökítve. De minden kapcsolatnak vannak árnyoldalai is, ezt egy kicsit hiányoltam. Bár az tény, hogy jót szórakoztam, és maximálisan ki tudtam kapcsolni, amíg olvastam, ami nagy erénye. Egy nyűgösebb nap tökéletes lezárása volt.

Hóangyal

Karácsonyi LMBT (fiú-fiú) novella. Ennek tudatában olvassatok tovább.

Hóangyal

Egy papírrepülő landolt a matekfüzetén. A sebtében meghajtogatott kockás lap szélei szakadtak voltak, ahogy a spirálból kitépték. Imi azonban nem törődött a küldemény külalakjával, hanem széthajtotta:

„Óra után, hátul, a szokott helyen. Remélem, jókedvre deríthetlek. P.” – állt a papíron.

Hátrafordult, hogy a két sorral mögötte ülő fiúra nézhessen. Patrik épp akkor nézett fel a füzetéből, és rögtön elmosolyodott, mikor meglátta, hogy őt nézi. Béla bá’ pont ezt a pillanatot választotta, hogy rászóljon, így kénytelen volt előre fordulni. De előtte még elkapta Laura, Patrik gyermekkori barátja szórakozott fejcsóválását. Látszólag senki más nem vette észre a közjátékot, ami nem is volt csoda, mivel lélekben már mindenki a két nap múlva kezdődő téli szünetre készült, így csak a tanáruk hangját lehetett hallani, aki éppen azt ecsetelte, hogy az anyag, amit éppen vesznek, mennyire fontos lesz az érettségin. Valahogy mindegyik tanár hasonlóval jött mostanában, de ez a tizenhét éves kamaszokat nem igazán érdekelte.

Bár Imi a téli szünetet sem várta, így jobb híján próbálta lejegyzetelni a Béla bá’ által a táblára írt ábrákat, képleteket, számsorokat, és reménykedett benne, hogy Patrik valóban előáll valami bomba ötlettel a nagyszünetben, ami meghozza a karácsonyi hangulatát. Ami ebben az évben a szokásosnál is nagyobb mértékben elkerülte. Még annak ellenére is, hogy napok óta esett a hó. Ahogy kinézett az ablakon, láthatta az enyhe szállingózást. Belefeledkezett a pelyhek bámulásába, és csak a csengő térítette magához. Gyorsan a táskájába gyömöszölte a cuccait, és elindult a kabátjáért, de Patrik már megelőzte, mert épp felé nyújtotta, a sáljával együtt.

– Kösz – mormolta az orra alatt, miközben felkapta mindkettőt.

Megvárták, amíg a többiek kitódulnak a teremből, és elindulnak a büfé vagy az ebédlő felé, majd elsprinteltek az ellenkező irányba, az udvar felé. Rajtuk kívül csak pár alsóbb éves volt odakint, de rájuk sem hederítettek, mivel épp egy gyors hógolyócsatába fogtak. Patrik megfogta Imi kezét, és mikor az ránézett, biztatóan megszorította. A hideg ellenére Patrik keze kellemesen meleg volt, és már ez az az egyszerű érintés is javított valamicskét Imi hangulatán. Beértek a fák mögé. A betont vastag hóréteg borította, ami teljesen érintetlen volt. Nemhiába volt ez a kedvenc helyük kilencedik óta. Senki nem jött ide rajtuk kívül, így itt mindig maguk lehettek. Télen kiváló terep volt hóangyalok készítésére, nyáron pedig a pinceablak külső párkányára ülve egy-egy gyors tízórai vagy ebéd elfogyasztására nyújtott kiváló terepet, miközben néhány percet lophattak maguknak.

Ledobták a táskájukat a párkányra, majd egymásra néztek. Patrik vizsgálódón, Imi várakozón nézett a másikra.

– Csináljunk hóangyalt – vetette fel Patrik hirtelen, miközben a puha porhóba huppant.

– Ez a nagy terved? – kérdezte csalódottan Imi.

– Jaj, ne csináld már! Gyere! – Patrik felült, és maga mellé húzta a másikat.

Imi kelletlenül követte a barátja példáját, és nekikezdett a hóangyalnak. Kar- és lábcsapásai azonban leginkább egy vergődve haldokló madáréra hasonlítottak, így hát gyorsan abba is hagyta. Patrik, mikor észrevette a másik kínlódását, szintén megállt, és oldalra fordult a hóban, hogy láthassa barátja arcát.

– Mi a baj? – kérdezte aggódva, miközben megérintette Imi arcát. Imi felsóhajtott, végül kibökte.

– A szüleim karácsonyra Angliába utaznak a nővéremhez – kezdte grimaszolva. Patrik emlékezett rá, hogy Bianka és Imi nem jönnek túl jól ki egymással, így barátja arckifejezésén egyáltalán nem csodálkozott. – Fel sem merült bennük, hogy esetleg én is menni szeretnék. Magától értetődőnek gondolták, hogy elég idős vagyok hozzá, hogy itthon maradjak, és egyedül töltsem a karácsonyt. Úgy hiszik, jó móka lesz! – csapott a hóba ingerülten. – Hagynak itthon kaját, de az nem ugyanaz, mintha itt lennének. És a legrosszabb, hogy úgy hiszik, ezzel minden el van intézve – fejezte be a kifakadást, tanácstalanul nézve Patrikra.

– Ez súlyos – összegezte a barátja. – De segíthetünk rajta. – Közelebb húzódott hozzá a hóban, és egy puszit nyomott az orra hegyére.

– Mégis hogyan? – firtatta Imi.

– Nálunk töltheted az ünnepeket – válaszolta erre Patrik egyszerűen.

– Nem hinném, hogy a szüleid örülnének, ha egy idegen is ott lenne – tiltakozott rögtön Imi. – És… – folytatni már nem tudta, mert barátja egy csókkal beléfojtotta a szót.

– Pat… rik – kezdte volna újra zihálva, mikor sikerült egy kissé eltolnia magától a másikat, de az nem hagyta, hogy folytassa.

– Először is, a szüleim nem lesznek otthon karácsonykor, mert Laura szüleivel mennek Bécsbe, ez már amolyan két család általi közös hagyomány, így hagynak egy pár napig nyugit nekünk a szünetben. – Miközben beszélt felállt, magával húzta Imit is, és magához ölelte, úgy folytatta: – Másodszor nem vagy idegen. Többször tanultunk már közösen nálunk, így a szüleim már ismernek, és úgy hallottam kedvelnek is. Laura is nálunk lesz, és mondta, hogy elhívhatnálak téged is, a húgom sem tiltakozott, így szeretném, ha velünk ünnepelnél – lehelte a végét Imi szájába. Majd mielőtt amaz tiltakozhatott volna, ismét megcsókolta, de most sokkal szenvedélyesebben és hosszabban, mint előzőleg. A pillanatnak az első csengő megszólalása vetett véget. Kipirulva, csillogó szemmel váltak szét.

– Még gondolkodom rajta – szólt Imi, de már mosolygott.

– Csak ne sokáig – bökte oldalba Patrik.

– Az nem szokásom.

– A nap végére jobb lesz, ha eldöntöd – nevetett Patrik, majd a táskáját felkapva előrerohant.

Imi mosolyogva nézett utána, majd a második csengő felhangzásakor ő is észbe kapott és utána indult.

Esély

Novella arról, amikor két ember egy új esélyt kap.


Esély

Darren

Legnagyobb sajnálatára még nem találták fel a gondolatvezérelt telefont, pedig ezen a reggelen szüksége lett volna rá. Fejben ezerszer végigvette a mozdulatsort, de a karja és a teste nem akart megmozdulni.

– Na, jó, akkor csak lassan és nyugodtan, Darren – győzködte magát, miközben próbálta apránként működésre bírni az izmait. Néhány percig alig történt változás. Az ébresztő hol elhallgatott, hol egyre hangosabban szólalt meg, újra és újra. A feje megfájdult a monoton hangtól, ami növelte a frusztráltságát, de a többi ilyen ébredéshez hasonlóan most sem adta fel. A tétlenül fekvés nem az ő sportja volt. Az erőlködés eredményeként újabb pár perc után sikerült megmozdítani a lábujjait.

– Ez az! Gyerünk! Most ti jöttök! – Szuggerálni kezdte a két kezét. Először csak az első ujjperceit sikerült behajlítania, majd fokozatosan a többit is. Újabb percek elteltével sikeresen ledobta magáról takarót, utána felkönyökölt, végül ülő helyzetbe nyomta magát az ágyon. A műveletsor végére a pizsamája teljesen a testére tapadt, és úgy izzadt, mintha már túl lett volna a napi gyógytornán. Éppen kinyomta a telefonját, mikor meghallotta az ajtó felől a csengetést. Amanda megérkezett.

Volt társa a kelleténél jobban aggódott az egészségéért, így majdnem minden reggel meglátogatta, valamint előszeretettel engedte be magát mások lakásába, ami az FBI-osok esetében idült szakmai ártalomnak számított, így nem hibáztatta érte.  A betegsége súlyosbodása óta ugyanis nem nagyon mozdult ki az FBI San Franciscó-i irodájának lakószárnyából, ezért általában a nő jött hozzá.

– Darren, még mindig ágyban vagy? – robbant be Amanda a szobába, nem volt erénye a kopogás.

– Ma nem vagyok formában, Am – motyogta. – Bár azért kopoghattál volna – tette hozzá a rend kedvéért.

– Várj, segítek! – Az ágyhoz lépett, és besegítette a tolószékébe. – Boldogulsz a fürdőszobában vagy kell segítség?

– Azt hiszem, menni fog – Meg kellett mozgatnia az ujjait párszor, hogy hajtani tudja a széket, de végül sikerült elindulnia.

– Jó. Addig készítek valami reggelit.

Mire Darren végzett, barátja elkészült a reggelivel, és a szokásához híven már rohant is. Újra egyedül maradt. Ideje volt munkához látnia. Ráhalmozta a reggelit egy tálcára, és rakományt az ölében egyensúlyozva a nappali jelentős részét elfoglaló íróasztalához gurult. Félretolt pár aktát, hogy helyet csináljon a tálcának a laptop, a tablet és az asztali gép mellett, majd beindította az összes rendszert. A falra szerelt temérdek monitor életre kell. Egyeseken térfigyelő kamerák és műholdak képei jelentek meg, másokon tévéadások, közösségi oldalak. A laptopon és a tableten az FBI belső rendszereit kezdte futtatni. Evés közben átfutotta a feladatlistát, de a már folyamatban lévőkön kívül nem kapott új feladatot; a legutóbb esedékes személyi profilelemzést tegnap adta le, így nem volt sürgős elintézni valója, a meglévők meg még várhattak. Teendő híján percekig meredt maga elé, míg meg nem látta a headsetét. Ez eszébe jutatta egyik kedvenc hobbiját, és a fülest felvéve már fel is csatlakozott az egyik helyi lelki segélyvonal hálózatára, mert késztetést érzett, hogy segítsen az embereken, még ha ezt csupán szavak segítségével tehette csak meg. Várt a megfelelő alanyra. Pár szórakozó után egy Linda Smith nevű nő jelentkezett be a vonal másik végén. Hangja elmosódottan szólt, és csak úgy áradt belőle a reménytelenség. Hallatszott, hogy kora délelőtthöz képest a kelleténél többet ivott. Az elmúlás áradt felé a szavakból, melyeket a nő folyamatosan zúdított rá. Darren elhatározta, hogy valahogy segíteni fog ezen a nőn.

– Miért döntött úgy, hogy öngyilkos lesz, Linda?

– Mer’ nics má’ seki… ők halottak. – A zavaros beszédbe szipogás vegyült.

– Kik? – kérdezte Darren, hogy szóval tartsa, miközben szám alapján lenyomozta a hívót. A vonal végén közben csend honolt. – Ne hagyjon magamra, Linda. Tudja én is egyedül vagyok, mint maga – mondta az igazságnak megfelelően.

– Nem hiszek magának – jött a válasz meglepően tisztán, ami annyira nem tűnt jó jelnek, mert gyakorta tapasztalta, hogy az öngyilkosok a döntő tett előtt hirtelen határozottá válnak. Közben megtalálta, amit keresett. Az aktában az állt, hogy a nő fél éve veszítette el a férjét és a gyerekét. Autóbaleset. Azóta alkoholproblémákkal küzd, kirúgták a munkahelyéről és most alkalmi munkákból fedezi a piaszükségletét. Valamit tennie kellett.

– Elmondaná, kiket veszített el? – próbálkozott újra, de nem jött válasz, csak zokogás hallatszott. – Hahó, Linda, itt van még?

– Igen.

– Beszélne róla?

– Nem… nem tudom megtenni… én… – Csend a vonal végén.

– Linda?

– Holnap is hívhatom?

Greg úgy meghajtotta, hogy újfent meg kellett állapítania, hogy a fizikoterapeuták szadisták. Ráadásul aznap Amanda is velük edzett, és még lelkesen biztatta is. Ennek eredményeképpen annyira fáradtnak érezte magát, hogy legszívesebben visszafeküdt volna aludni. Egy dolog vette rá arra, hogy mégis munkához lásson: várta Linda hívását. Az elmúlt egy hétben minden nap beszéltek hosszabb-rövidebb ideig, és kezdte élvezni a nővel való beszélgetéseket, annak ellenére, hogy többnyire az első beszélgetésükhöz hasonlóan zajlottak, de azért néha voltak józan pillanatai is. Ma pont egy ilyen pillanatot fogott ki.

– Ahogy hallom, jobban vagy – próbált biztató hangot megütni, de a derekába nyilalló fájdalomtól gyengére sikeredett.

– Te viszont fáradtnak tűnsz – jegyezte meg Amanda. Hangját aggodalom színezte.

– Á, semmi vész, csak edzés közben meghúztam a derekamat. A barátaim erőltették rám, mert mindig csak ülök.

– Miért, mit csinálsz?

– A barátaim szerint kockamelót.

– Csak nem informatikus vagy? – Darren most először hallott lelkesedést a nő hangjában.

– Valami olyasmi. Adatelemző. Cégeknek készítünk felméréseket. Te mivel foglalkoztál azelőtt, mielőtt… – Nem akarta megint felhozni a tragédiát, így inkább félbehagyta a mondatot, de a nő nem vette fel a dolgot.

– Programozó. Több játékfejlesztő cégnél is dolgoztam. Például benne voltam az egyik South Park-játék fejlesztőcsapatában.

– Tényleg? Az utóbbi kettőt kipróbáltam, de az első jobban tetszett.

– Lefogadom, hogy Cartman mellé álltál, ugye?

– Most lebuktam.

Linda nevetése egész napra feltöltötte energiával.

Donászi Franciska: Csókvírus

Tavasszal volt szerencsém elolvasni az írónő előző könyvét, a Kalandozásaim Budapesten című blogregényt, és így utólag nagyon örülök, hogy ez így esett, mert másképp biztosan nem találok rá a novelláskötetére. A Csókvírus a címmel ellentétben nem éppen egy csöpögős romantikus mű, noha romantikus színezet is fellelhető benne, de inkább arról mesél, hogy milyen arcai vannak a szerelemnek, és hogy hogy éli meg ezt egy harmincas éveiben járó nő, aki úgy érzi, hogy nem jutott sehová sem az élete. Ebből kifolyólag telve van a mű iróniával és szomorúsággal, de vidám és önfeledt pillanatokkal is. Végig igazi hullámvasút. A szerző már megismert közvetlen stílusa itt még erősebb, ami még szimpatikusabbá tette számomra. Az is feltűnt, hogy ezek az írások, talán az eltelt idő miatt is, érettebbek, mint a blogregényben, de ugyanakkor valamiképp az abban elindított gondolatmenetet folytatja, noha nem tényleges folytatás, és a szerző is változott a húszas éveiben írt történetek óta. Jellemző a kötetre, hogy az utolsó mondatok könyve, több olyan novella is volt, amiben nagyon intenzív volt a lezárás. Kedvencem a kötetzáró, Gábriel című novella lett, valamiért az került a legközelebb hozzám, annak a legerősebb az érzelmi töltete. Amit enyhe negatívumnak éreztem, néhány novellánál, hogy megszakította az addig jól felépített gondolati ívet, hol visszaemlékező tartalma, hogy nem a megfelelő sorrend miatt. Ez az adott szövegek értékén nem ront semmit, de megkavarta számomra a kötet egységét.

A novellákról a véleményemet lentebb bővebben is olvashatjátok. Nagyon köszönöm a szerzőnek az e-könyvet és az előolvasási lehetőséget.

Kylie Scott: Lick – Taktus

"...tegyél magasról minden következményre. Mi van, ha igazából tényleg tudsz repülni? Ha pedig mégsem, akkor gondold el, milyen izgalmas lesz zuhanni!"

Ez a könyvből vett idézet körülbelül tükrözi a kezdeti hozzáállásomat az ebben a zsánerben íródott regényekhez. Mindig egy jó nagy adag fenntartással fogok bele bármi hasonlóba. De utólag visszagondolva hallgattam az idézetben szereplő első félmondatra, és nem törődtem a következményekkel, hanem belekezdtem az olvasásba. Emellett az is szólt, hogy zenészek szerepelnek benne, és emiatt a zene is nagy hangsúlyt kap, amit nagyon szeretek, így győzött a kíváncsiságom, na meg a borító, ami ízlésesebb a félmeztelen pasis borítós könyvek legtöbbjénél. És hiába, hogy a tartalom számít, nálam ez is szempont, továbbá a fülszöveg sem rettentett el, amit még egy pluszpontként említenék a könyv mellett. A másik, hogy simán újraolvasós, pedig sosem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog, főleg, hogy a pozitív előjelek ellenére is azt hittem, hogy nem leszünk barátok. Aztán az első pár oldalon úgy behúzott a könyv, vagyis inkább a főszereplő, Evie stílusa volt az, ami miatt az első perctől akkorákat nevettem olvasás közben, hogy emlékszem, párom oda-odanézett, hogy mi bajom van. Meglepődtem, hogy mennyire elszórakoztatott ez a könyv. Habár tudni kell a helyén kezelni, és nem túl sokat, mély tartalmat várni tőle, hanem hagyni, hogy kikapcsoljon és magával sodorjon. Ha ez megvan, akkor az ember tényleg úgy érzi olvasás közben, hogy szárnyal, ha viszont nem tud elvonatkoztatni, és a való világot akarja viszont látni a könyv történéseiben, akkor zuhanni fog és nagyot csalódni.

Kelly Oram: Cinder és Ella

Általában nem szeretek komfortzónán kívül olvasni, mert a legtöbbször nagy csalódás a vége. Amikor nem így van, akkor olyan kellemeset szoktam csalódni, hogy az adott könyv nagyot szól nálam. 2017 végén több kísérletet is tettem ilyen irányban, és volt néhány, aminek nagyon pozitív lett a kicsengése. Ebbe a körbe tartozik a Cinder és Ella is, amit már régóta kerülgettem, és főleg a LOL logó meg a borító riasztott el attól, hogy kézbe vegyem. Aztán, amikor egy kihívás teljesítéséhez pont ez a könyv kellett utolsónak, rászántam magam. Bár még így is húzódoztam tőle, mert ifjúsági, ráadásul romantikus, kinőttem én már ebből, gondoltam én. Először.

Aztán jobban megvizsgáltam a címkéket és elolvastam a fülszöveget, amitől pislákolni kezdett bennem a remény, hogy nekem ez talán mégis tetszeni fog. És, hogy mennyire örülök, hogy esélyt adtam neki? Nagyon. Az első 10 oldalon adott egy olyan pofont a könyv, amiből kiderült, hogy még sem lesz ez annyira cukormázas, mint sejthető. Egyszer csak azt vettem észre, hogy barátokká váltunk, sőt végül a cukormérőm sem akadt ki, pedig volt benne nem egy olyan jelenet, amitől megtörténhetett volna, de ezeket a depressziósabb, lelki traumákat, iskolai bántalmazást, sérültek/másság elfogadásának témakörét taglaló részek jól ellensúlyozzák. Ezért az a kis romantika kell a történetbe, hogy könyv ne nyomassza annyira az olvasót, legalábbis az én lelki nyugalmamnak nagyon jót tett.

Egy reménytelen kapcsolat 2. Felvonás - Zakály Viktória: Hanna örök (Szívritmuszavar 2.)

Felemás érzéseim voltak az első könyv olvasása után, mert a megfogalmazása nagyon szép volt, de a cselekmény ugyanakkor nem igazán volt vele összhangban. Vagy inkább azt mondanám: amilyen szép volt a nyelvezet, a történet pont ugyanannyira nem, és pont e kettősség miatt nem igazán tetszett. Ezért kisebb fenntartásokkal vettem a kezembe ezt a könyvet, de úgy gondoltam, hogy a Hősök vagyunk, avagy olvasási maraton! első könyveként hamar túl leszek rajta. Ebben nem is volt hiba, mert végül is hamar végig olvasható, és egy hajszállal jobb is volt, mint a Szívritmuszavar.

Felépítésében hasonló ahhoz: a női főhős itt is E/2-ben meséli el a történetet a kedveséhez beszélve, ami már az első résznél is tetszett, de ehhez jobban illet ez a narráció, valahogy még közelebb hozta hozzám a szereplőket és a történetüket. Itt is egymást kerülgeti a két főszereplő, de valahogy a sors nem akarja, hogy a szerelmük beteljesedjen, életük együtt és külön is tragédiák és szenvedések sorozata.

Örökre enyém

    Örökre enyém

A karjaimban tartom. Végre az enyém. Az arca nedves. Talán könny vagy vér? Tapintom. Mindkettő. Az én festményem ő, melyet a szerelem szült az este virágában. Szenvedély, ez jellemzi érzéseimet, mikor már örökre enyém.

Szemei tágra nyílnak, bennük öröm csillog. Issza a tekintetem, ahogy én a kék tengerek tajtékában úszom. Ajka félig elnyílt. Mosolyog, vagy talán kiáltani próbál? Bármit is tervez csókkal zárom le széles ajkait. Mert örökre enyém.

Ujjaim végigsimítanak izmoktól duzzadó karjain, miközben ajkam szájától a homlokára vándorok. Vér fémes íze tolul a számba, meg pizza fűszeres zamata, mely utoljára gazdagította kívánatos testét. Ez is örökre enyém.

A vérével rajzolok a hasára, a patakkal, melyet én ontottam. Szív, virág, házikó. Minden, amit tenni akartam. Vele. Ellenkezett, nem akarta a csodákat, amiket elképzeltem számunkra. Csak egy mozdulat volt, ahogy feje az asztalon csattant. Így lett örökre enyém.

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!