Anne L. Green: Elvakult szerető

A szerző Elfojtott indulatok című novellájának olvasása után erősen elgondolkodtam, hogy olvassak-e mást a szerzőtől. Aztán úgy voltam vele, hogy mindenkinek jár egy második esély, így elolvastam ezt az írását is. Nem voltak különösebben elvárásaim, magasak meg végképp nem, ezért kellemeset csalódtam ennek a húsz oldalnak az olvasása közben. Sokkal jobb a történet íve és a karakterek is hitelesebben lettek ábrázolva. Sok hibát kiküszöbölt a szerző, ami a fentebb említett novellájában zavart. Jól állt neki a férfi szemszög. Úgy éreztem, Alex karakterébe meglepően jól belehelyezkedett, tetszett az ő története, és a következtetés, amire jutott a novella végén.

Akivel voltak bajok, az a női karakter. Egyszerűen irritált. Érzésem szerint a szerző jobban tud férfi karaktereket írni, mint női szereplőket. Ami még zavart, az a téma sablonossága. Egyedül az mentette meg, hogy Cross egyedi bosszút választott és hogy végig szinte vibrált a karaktere.

Catana Chetwynd: Szerelmes pillanatok

Catana egyik képregénye még Facebookon jött velem szembe régebben. Körülbelül ugyanakkor találkoztam vele, mint Sarah Andersen képregényeivel, és bevallom, míg utóbbi nagyon tetszett, előbbi akkor még nem váltott ki belőlem semmit. Ezen válogatás megjelenéséig meg is feledkeztem Catanáról, talán azért, mert nem jött velem szembe több képregénye. Amikor láttam, hogy jön magyarul, felidéződött a régebben látott kép, és elmosolyodtam, így a jó élmény miatt úgy döntöttem, teszek egy próbát ezzel a válogatással. Egyáltalán nem bántam meg, sőt, az előzetes várakozásaimmal szemben sokkal jobban tetszett. Végigvigyorogtam az egészet, noha azért voltak olyan részek, amik túl cukik voltak. Catanánál hiányzott az, ami Sarah-nál ellensúlyozza a cukiságot, mégpedig az irónia. Számomra a Szerelmes pillanatok túl tökéletesen ábrázolta a szerelmet, annak ellenére is, hogy a bevezetőben írta az alkotó, hogy a boldog pillanatok vannak a válogatásban megörökítve. De minden kapcsolatnak vannak árnyoldalai is, ezt egy kicsit hiányoltam. Bár az tény, hogy jót szórakoztam, és maximálisan ki tudtam kapcsolni, amíg olvastam, ami nagy erénye. Egy nyűgösebb nap tökéletes lezárása volt.

Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

Amikor először megláttam a fülszöveget, nem dobtam tőle hátast. Nem túlságosan éreztem kirobbanóan jónak a koncepciót, újnak meg végképp nem. Nem is éreztem késztetést jó darabig arra, hogy ezt a könyvet nekem el kéne olvasnom, vagy be kéne szereznem. Aztán random, „miért ne?” alapon, mégis bekerült a kosaramba, és milyen jól tettem, hogy adtam neki egy esélyt. A szerintem nem túl jó fülszöveg miatt majdnem lemaradtam egy jó könyvről.

És te jó ég! Ez a könyv tényleg zseniális. Nem az emberi vonal szempontjából, mert az néhol klisés, az emberi gondolkodás szokásos evolúciós zsákutcába torkolló végletességével megtűzdelve. Jobb szót nem tudok rá, minthogy szánalmas, mert az emberi faj még az összeomlás után sem képes tanulni semmiből. Ugyanazokat a hibákat követik el, ahogy a történelem során már számtalanszor láthattuk a valóságban is, olvashatjuk a történelemkönyvekben. Tchaikovsky mégis képes volt még ezt a vonalat is egyedien tálalni. Ebből a szálból ugyanis igazán az írásmód és az író nézőpontja, ami egyedi, és ellensúlyozza azt, hogy az ötlet nem éppen mondható újszerűnek.

A zsenialitását azonban nem a fentebb kifejtett emberi vonal adja, hanem az új faj evolúciójának leírása, amit az író megteremtett. Ezek a részek a világon belül olyan logikusan és részletesen vannak megírva, hogy minden sorát öröm olvasni. De, ami még jobbá teszi az az, hogy olyan szép nyelvezettel íródott, amivel ritkán találkozok sci-fiben. A legnagyobb érdeme Tchaikovskynak az, hogy úgy volt képes az olvasóval megismertetni az idegen fajt, hogy szimpátiát érezzen iránta. Ami visszakapcsolódik egy fentebbi mondatomhoz, miszerint a szerző egyedi nézőpontot alkalmaz. A történet végi záró csavar is ezt hivatott alátámasztani. Váratlan, de illik a szerző által teremtett fajhoz, és az addigi evolúciós szintjükhöz.

Összességében nagyon élvezetes olvasmány, ami végig fenntartja a figyelmet.

Ilyen volt a 90. Ünnepi Könyvhét

Négy dologra készültem az idei Könyvhét előtt: melegre(esőre), beszélgetésekre, vidámságra és tömegre. A múlt évi első alkalomtól eltérően most mindegyik bejött, sőt, még az előzetes könyvlistámhoz, négy könyv kivételével, is sikerült tartanom magam. A másik újdonságot, a helyszín mellett az jelentette, hogy ez alkalommal két nap (szombat-vasárnap) is kint voltam. Bár most szombaton az eső elmaradt, de vasárnap bepótolta, és kisebb megszakításokkal többször is eleredt az eső, ami már legendásan hozzátartozik a könyvheti hangulathoz. Ahogy a vidámság, a dedikálások, véletlen találkozások és jóízű beszélgetések is. A hangulatot továbbfokozta nálam az új helyszín, ami a Duna és a látnivalók miatt sokkal jobban bejött, emellett sokkal átláthatóbb volt, és a tömeg sem érződött akkorának, pedig a meleg/eső ellenére is voltak kint jócskám mindkét nap. Több íróval és Mollyal is sikerült találkoznom, akikkel már régóta szerettem volna, aminek különösen örültem. Köszönöm a beszélgetéseket, dedikálásokat és közös képeket!

R. Kelényi Angelika: A porfészek

A történelmi romantikusokat mostanában szerettem meg, így R. Kelényi Angelika is a látómezőmbe került. De igazán az győzött meg arról, hogy tőle is olvasnom kell, hogy az Álomgyár turnén nagyon szimpatikusnak találtam a beszélgetésen a kérdésekre adott válaszait. Így nem volt kérdés, hogy próbát teszek az írónő műveivel. Először Az ártatlan sorozat előzményére esett a választásom, és nagyon jól tettem, hogy ezzel kezdtem, mert jó bemelegítés volt a további műveihez.

Ami nagyon tetszett a novellában, a korhoz illő nyelvezet és atmoszféra, amit az írónő megteremtett. Ehhez illeszkedtek a filmszerű leírások, amikkel bemutatta a helyszíneket, amerre a főszereplő járt. A szöveg nagyon gördülékenyen olvasható könnyed stílusban íródott, kvázi a végéig letehetetlen.

Egy apróság zavart csak, hogy érződött rajta, hogy ez még csak az előkészítés a regényekre, de ettől eltekintve egy jó novella.

David Morrell: Amerika Kapitány: A kiválasztott

Amikor elkezdtem olvasni ezt a képregényt, az jutott eszembe rögtön az elején, hogy végre egy olyan történet, ahol a Kapitány karakteréhez egyedi megközelítéssel nyúlnak hozzá. Ez a benyomás szerencsére végig megmaradt. Az író új megközelítéssel nyúl egy katona karakteréhez, ami nem az első ilyen vállalkozás tőle, elég csak a Rambóra gondolnunk. A Nagy Marvel Képregény gyűjtemény Amerika Kapitány sztorijai közül eddig egyik sem ragadott ennyire magával, mint ez. Nagyon emberi és magára a Kapitányra, az általa képviselt értékekre koncentrál nem pedig az akcióra. Arra, hogy egy eszmét hogy lehet továbbörökíteni, milyen módon lehet elérni, hogy amit elért az életében, megmaradjon. Newman tizedes karakterén keresztül követhetjük nyomon ezt az átörökítést, és vele együtt csöppenünk bele az afganisztáni háborúba. Emiatt, noha maga a szerző azt írta a történetről, hogy szinte bárhová beilleszthető az idővonalon, én mégis úgy éreztem, hogy az Amerika kapitány: Új irány kvázi folytatásának tekinthető, még ha igazából nem is az. Főleg a hangulata miatt éreztem ezt.

Ami még magánál az ötletnél is jobban tetszett, az a rajzolás. Ritkán látok ilyen realisztikus ábrázolást. Néha olyan érzésem volt, mintha a való élet képeit látnám, a színezés is rájátszott erre, de főleg a hangulatra. A barnás, szürkés színek dominálnak, pont, mint az afgán sivatagban. Nagyon tetszett ez a megközelítés, tökéletes volt a történethez.

Gaura Ágnes: Embertelen jó

Bajban vagyok, mert nagyon akartam szeretni ezt a kötetet, főleg a bevezető elolvasása után. Nagyon tetszett, hogy a szerző írt a történetek keletkezéséről, ezzel némiképp bevonva az olvasókat az alkotási folyamatba. Azonban ennek ellenére nem tudtam maradéktalanul szeretni ezt a kötetet. A Szörnyek között novellák zöme nem igazán tudott megmozgatni, főleg azért, mert kissé döcögött az írásmód. Szerintem nem találta az író a fókuszt. Olyan érzésem volt, hogy random történetek kerültek egymás után, nem éreztem benne semmi koncepciót, sorrendiséget, ami a kötet többi részében megvolt. Csak egy-két novella volt, ami ebből a részből emlékezetes. Igazából örültem, mikor eljutottam a Boriverzumos novellákig, mert akkor újra eszembe jutott, hogy miért is szeretem Gaura Ágnest, mint írót. Ezekben a történetekben újra élt, visszajött a már jól ismert és általam nagyon szeretett írói hang, és ez kitartott a Moszkva téri történeteknél és a Szívhangok résznél is. Ez a három rész kedvenc lett, nem tudnék közülük igazán választania. Talán a Moszkva téri történetek felé húz a szívem, mert azok igazán különlegesre sikerültek.

Top 5 Wednesday #56 - Könyvhetes megjelenések, amelyek felkeltették az érdeklődésemet

Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva.

Ismét saját témával jelentkezem a 90. Ünnepi Könyvhét alkalmából összegyűjtöttem azt az 5+5 könyvet, amiket nagyon várok.

Carrie Cooper: Ügynökjátszma

Carrie Cooper novellájára nagyon kíváncsi voltam, mert szeretem az ügynökös történeteket, és sok jót olvastam az írónő könyveiről, ezért érdeklődve vettem a kezembe. Nem is csalódtam, sőt, ez a rövid ízelítő kedvet csinált az írónő más műveihez. Főleg a hangulata tetszett, ahogy bevezetett a Moszkvai éjszakába és egyben a főszereplő gondolataiba. Jó volt, hogy nem csak az akcióra koncentrált, hanem az ügynök motivációjára is. Kellően megmagyarázta a szerző a miérteket, jó a történet íve. Egyensúlyban van a történetben az akció és az érzelmi oldal. A rövid terjedelem ellenére megfelelően felvázolt a háttérvilág, jó a karakterábrázolás.

Két apró szépséghibája van. A végét kicsit elkapkodottnak és lezáratlannak éreztem. A másik dolog, hogy nekem nagyon hiányzott az előzmény, bár ezt tompította, hogy a novella nagyon olvastatta magát.