A
grimdark fantasy elemek még mindig kiválóan működnek, a szarkasztikus humor ezúttal
is sziporkázóan üde, Koppány Tímea többnyire továbbra is brillírozik. Kivé a
történet közepén, ami kissé leül és vontatottá válik. Illetve akkor, amikor beüt
némi túlírtság és önismétlés. De ezt leszámítva még mindig remek szórakozás.
Ecsédi Orsolya nem volt ismeretlen számomra, mert korábban mind a hét Könyvmolyképzőnél megjelent könyvét olvastam már, így régi ismerősként üdvözöltem a stílusát és az írásmódját. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a kisebb gyereknek írt könyvei után mit tud nyújtani az ifjúsági korosztálynak, és összességében nem csalódtam, mert a célközönség odáig lesz ezért a könyvéért is. Alapvetően én is szerettem, pedig a közepe táján szerintem kissé leült a történet.
A bejegyzés további része spoilert
tartalmazhat!
De visszakanyarodva a La Belle Sauvage-hoz az tetszett benne a legjobban, hogy a már ismert szereplők is megjelennek, de itt még csak a háttérben, a főhősök mind itt felbukkanó újoncok. Körülöttük zajlik a cselekmény, így a trilógia olvasása nélkül is élvezhető volt a kötet, bár az élmény nem volt hibátlan, és akadtak benne hézagok, amiket a trilógia ismeretében kitölthettem volna, de ennek ellenére ez az előzmény csak még jobban megszerettette velem Az Úr Sötét Anyagai világát.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
Az antológia 2022 Halloweenjére jelent meg, benne tizenkét szerző tizenhárom novellája olvasható. Sokrétűen dolgozza fel a halloweeni témát, a gyerekcsínyen és a romantasyn át a kaszabolós horrorig minden megtalálható benne. Az összeválogatás is kiválóan sikerült, és néhány gyengébb írás kivételével nagyon élvezetes, borzongató kötet, ahogy az egy halloweeni válogatáshoz illik.
Halloweenkor a lehetetlen is lehetséges. Úgy tartják, ilyenkor szellemek tucatjai árasztják el a világunkat. Halloween a visszajáró, kóborló lelkek éjszakája. Halloweenkor a megtévesztésé, a misztikumé és a borzongásé a főszerep.
Milyen
titkot rejt egy idős néni súlyos bőröndje?
Hogyan végződik egy véres tündérmennyegző?
Milyen formában találnak vissza hozzánk a szeretteink?
Mi ölthet testet egy cvikker mágikus lencséjén keresztül?
…Tarts velünk egy fergeteges szellempartiba, eredjünk együtt a legendák nyomába. Mutasson utat a reszketeg gyertyafény a lámpások éjszakáján!
A Kristálytolvaj a Ködcsempészhez hasonlóan a grimdark zsánerében maradt a maga antihőseivel, akik ezt tudják is magukról. Feldobta a kötetet, hogy jobban érződött benne A nép igazságát és A rendszer ellenségét (ITT és ITT olvashattok róluk) egyaránt jellemző szatirikus jelleg, aminek mindkét regény sokat köszönhetett. Sőt nekem is megdobta az élményt, mert e művek szeretették meg velem az írónő stílusát, és nagyon örültem, hogy az új kötetében is megjelent. De felesleges attól tartani, hogy ez elnyomta a fantasy világépítést, inkább az atmoszférateremtéshez tett hozzá, ami nagy erőssége a kötetnek.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
Minden szempontból remekül megírt könyv, talán az alkalmankénti enyhe túlírtságot és az elején az olvasóra zúdított rengeteg nevet tudnám felhozni hibaként, bár ezeken gyorsan túllendül az ember, mert a szöveg hamar beszippantja magába, és néhány fejezet után csak azt veszi észre az ember, hogy sodródik az eseményekkel, izgul a szereplőkért, és lenyűgözi a világ.
Más szóval bevezetésként elmondhatom, hogy örülök, hogy Kristoff könyvei közül a Vámpírbirodalom volt az első, amihez szerencsém volt, mert ezzel maximálisan elérte, hogy érdekeljen a többi is, és ne csak a port fogja a polcon (Vihartáncos felkészül). Körülbelül úgy jártam vele is, mint Tchaikovsky-jal Az idő gyermekei elolvasása után: nem túlzok, akár a bevásárlólistáját is elolvasnám. Írom ezt azért, mert Kristoff, akárcsak Tchaikovsky, ugyan nem könnyen emészthető témát választott, viszont a tálalást olyan olvasmányosan teszi, hogy szinte letehetetlenné válik a kötet. Ehhez a választékos nyelvezet, a gördülékeny írásmód, az érdekes és részletgazdag világ és a sokszínű szereplőgárda is nagymértékben hozzájárult.
Az időlátók balladája a szerző harmadik regénye, és ez minden szempontból meg is látszik rajta. A stílusa még letisztultabb, és az első pillanattól kezdve érezni a szövegen, hogy a szerző otthonosan mozog ebben a műfajban is. A hosszabb terjedelemmel sincs gondja, sőt, az írói eszköztárát sokkal jobban ki tudta bontakoztatni ebben a kamaszoknak szóló történetben. Érezhető a folyamatos fejlődés, és nagyon kíváncsi vagyok, meddig juthat el még az író.
A túl sok szereplő miatt az elején senkit nem tudtam megkedvelni, talán csak Garyt a kezdeti esetlensége miatt, de a többiek eleinte közömbösek maradtak, pedig a szerző sikeresen próbálja árnyalni őket, és szépen ki is rajzolódtak a jellemek. Ám a többiek csak később tudtak utat találni hozzám, mikor már letisztultabb lett az információadagolás, és nem vesztem el annyira az infótengerben.
Az eddigi regényeiben (A nép igazságáról ITT, A rendszer ellenségéről pedig ITT olvashattok) a szatirikus társadalomkritikai jelleg dominált, műfajilag pedig a szépirodalom és a mágikus realizmus (fantasy) határmezsgyéjén mozogtak. Különlegességük volt még a leleményes nyelvi fordulatok és a választékos nyelvezet, na meg a gyilkos humor, amivel nem egy sírva röhögős percet szerzett számomra, de ezzel az olvasási mellékhatással nyilván nem voltam egyedül.
Ezekkel
szemben a szerző új kötete merőben más vizekre evez. A Ködcsempész egy vérbeli grimdark fantasy regény, annak minden
finomságával és velejárójával együtt, ami önmagában remek ajánlólevél volt nekem,
mert szeretem ezt a fantasy alzsánert. Arról nem is beszélve, hogy a szerző ezt
a műfajt is ugyanolyan mesterien műveli, mint a szatírát.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
Az viszont az első negyed javára írandó, hogy rögtön beindul a cselekmény és a történések közepette kirajzolódik egy ismerős lényeket mozgató, mégis egyedi dark fantasy világ, ami nem nélkülözi a horror elemeit sem. Ez utóbbiakat a szerző képes úgy belecsepegtetni, hogy nem válnak öncélúvá, ugyanakkor kellően felpörgetik a parafaktort.
Ugyanakkor akadtak a könyvnek olyan aspektusai, amik rontották az élményt. Az egyiket már érintettem: a történet eleje, ami nehezen rántott be. Továbbá a karakterek, az ő személyiségjegyeik, viselkedésük néhol túl lett tolva, és már-már karakteridegenné váltak. Illetve némely fejezet, főleg a vége felé nagyon elkapkodottnak tűnt, főleg a regény ráérősen hömpölygő elejéhez és közepéhez képest. Így ugyan a történeti ív megvan, mind az érzelmi, mind a cselekményív elvarrásra került, de közben meg-megakad néhol, ami majdnem szétveti a szövegkohéziót. Azért csak majdnem, mert a szerző valahogy mégis képes egyben tartani a történetet. Ekképp pedig a hibái ellenére is egy élvezhető fantasy sztori kerekedik ki belőle.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
Szeretem a kevert műfajt, mert ha az író jól csinálja, akkor valami egyedi jöhet létre az elsőre kuszának tűnő egyvelegből. Máskor viszont elveszik a lényeg, így a próbálkozás sikertelen. Saykes regénye szerencsére inkább az előbbi tábort erősíti. Jól ötvözi a fantasyt a westernnel (néhol spagettibe hajlik) és a road movie életérzéssel, továbbá némi sci-fi beütéssel is megfűszerezi (portálok), csak úgy az íze kedvéért. Emellett némi grimdarkot is tartalmaz, a főhőse révén. Sal ugyanis az antihősök mintapéldánya.
A kötet mágiarendszere egyedi, a stílusa szabadszájú, ahogy az ebben az alzsánerben megszokott. Bár néhol már-már költőien szép a nyelvezet, ami egy kis plusz tesz hozzá ehhez.
Egyenletes az információadagolás, az író fokozatosan vezet be a világába, a szereplő útja során fejezetről-fejezetre tárul fel előttünk egy új, háború dúlta világ. Ezáltal az történeti ív seholsem törik meg, határozott ívet alkot. Ezt segíti elő a mesélő narráció is. Emellett a főhős révén nagyon szórakoztató, nagyon bírtam Sal stílusát.
A fentiek alapján a Seven Blades in Blacknek egy tökéletes regénynek kellene lennie, de koránt sincs így. Az egyedi elemek mellett a szerző felvonultatja az összes klisét, amit a fentebb felsorolt zsánerek felvonultathatnak egy regényben, lelkileg megzuhant főhős, akit a barátai elárultak, bosszúhadjárat, és még sorolhatnám napestig. Az is látszott, hogy sok minden hatott rá, nem egy anime, film, könyv ráhatása beköszönt, ami nem baj, de egy idő után kezdett sok lenni, bár szerencsére sikerült ezeket megfűszereznie a saját elképzeléseivel, ami miatt azért egy nagyon is fogyasztható és szórakoztató elegy jött létre.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
A borítóval kezdeném. Színválasztása és képi világa illik a történethez, egyben megteremti az alaphangulatot, és megágyaz a fülszövegben ígért kalandnak. A láttán bizakodik az ember, hogy a könyv belseje is hasonló igényességet tartogat. Ez azonban csak részben teljesül, nagyrészt a gyengeségek dominálnak, elhalványítva az élvezhető részeket.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
A válogatást a C&H Projects jelentette meg. A kezdeményezést M. Z. Chapelle és Alex L. Hooper szervezte. A csoport is róluk kapta a nevét, a Chapelle és Hooper Projects rövidítéséből jött létre. A Sssh! az első megjelentetett kötetük, 12 szerző 13 novelláját tartalmazza. Az írások a titok témája köré épültek, és a romantikus-erotikus műfajban íródtak. Véletlen találkozások, összefonódó sorsok kusza, máskor fájdalmas vagy épp felemelő, szenvedélyes románcait követhetjük nyomon. A novellák mindegyike más-más világba, helyre vagy korba kalauzolják el az olvasót. Legyen szó a való világról, a képzelet és a valóság határáról vagy éppen egy fantasy háttérről – elég széles a skála. Ez már önmagában is teret adott a főtéma egyedi értelmezésének, a szerzők pedig kiválóan éltek vele.
Mielőtt rátérnék a művekre, írnék egy pár sort a kötet kivitelezéséről. A borító letisztult és egyszerű, mégis sokat sejtető. A fekete-fehér-rózsaszín/lila színhármas nagyon jól mutat együtt, ebből emelkedik ki a cím pirosa, ezáltal rögtön felkelti és a témára irányítja a figyelmet, amire a fedlapon szereplő nőalak is ráerősít. Tökéletes választás volt a kötethez.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
Nehéz dolog első könyves szerzőnek lenni. Nem csak nagy általánosságban, de a kis magyar könyvpiacon aztán pláne, ahol nem csak a többi magyar kortárs író, hanem a külföldről beáramló töméntelen mennyiségű könyv közül is ki kell tűnnie. Ez nem könnyű feladat, pláne olyan témát találni, ami megragadja az olvasókat. Erre jelen pillanatban két utat látok: vagy olyan egyedi dolgot alkotni, amivel ki tud tűnni, vagy egy ismert toposzhoz nyúlni, és azon csavarni egyet, hogy felfigyeljenek a szerzőre. Keiran Rowley ez utóbbi csoportba tartozik, ami egyáltalán nem baj, sőt, egyenesen előnyt kovácsolt belőle, mert ugyan biztonsági játékot játszott első regényével, viszont olyan szinten tette, amivel az olvasói egy életre megjegyzik a nevét.
Mivel fanfiction felől jövök, és lettem könyves blogger, a magam részéről nagyon szeretem a retellingeket, az ismert karakterekre épülő történeteket, és nem újdonság számomra, hogy más aspektusból lássak egy ismert történetet. Nincs ez másként a Hanyatlással sem, ami a mesehősök életét, funkcióját értelmezi újra noir köntösbe öltöztetve. Mindezt teszi egyedi látásmóddal és írói hanggal, történetvezetésileg némi videójátékos beütéssel, ami vélhetően nem véletlen.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
A borító rögtön megadja az alaphangulatot. Egyszerű, de nagyon szép, ahogy a belső illusztrációk is. Mind a borító kivitelezői, mind az illusztrátor igényes munkát végzett. A képek jól illeszkednek a szöveghez, emellett hangulatfestő szerepük is van, és a karakterekről és a helyszínekről is adnak némi támpontot. Utóbbit azért emelném ki, mert látszik rajtuk, hogy hűen tükrözik a szerző elképzeléseit.
Részben itt is megkaptam azt az írásmódot, cselekményívet és ifjúsági történetet, ami a fent említett könyvet olyan olvasmányossá tette. Viszont ez a kötet most nem sikerült olyan átütő erejűre, noha elismerem, hogy e szöveg mögött sokkal több háttértudás húzódik meg, amit kitűnően használ fel a szerző. A történelmi háttér érdekes, a különböző szerkezetek technikai leírásai úgyszintén. Élnek, és jól belesimulnak a történetbe.
Viszont a szerző mostani könyvénél úgy éreztem, nem az igazi a nyelvezet/helyesírás, maradtak a szövegben az olvasást megzavaró hibák, elgépelések, rossz ragozás, jelentéstartalmukban ismétlődő bekezdések. De ennél súlyosabb a nyelvi szint hullámzása, a szépirodalmi és a köznapi (kortárs ifjúsági) nyelvezet között lebeg, amit egy alaposabb szerkesztéssel lehetett volna javítani. Ez kettős érzéseket keltett bennem, mert maguk a kalandok és történeti háttér nagyon tetszett, de a nem egységes írásmód sokat rontott az olvasásélményen.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
Mielőtt részletesebben írnék a novellákról, nézzük, mi is az a Muselière Alkotói Csoport. Bevallom az instás felkérés előtt még nem hallottam erről a kezdeményezésről, és még sokan lehetnem így rajtam kívül, így összeszedtem a csapatról mindent, amit lehetett.
A legkifejezőbb, ahogy a csoport saját magáról vélekedik:
„A közösségünk tehetséges, szárnypróbálgató és tapasztalt, már publikáló írókból áll. Ami azonos bennünk, hogy mindannyian elkötelezett rajongói vagyunk az irodalomnak, a műveinkkel igyekszünk színt csempészni az olvasók mindennapjaiba. Terveink szerint négy témakörben kalauzoljuk az érdeklődőket a fantázia világába, legelőször a sötétség hívó szavának engedtünk.”
Ezzel át is térnék magára a kötetre, ami hét szerző nyolc novelláját tartalmazza. A történetek a horror/thriller műfaj elég széles skáláját lefedik, más zsánerek elemeivel is keverednek a sci-fitől a fantasy elemekig, a történelmitől a lélektani pszichothrillerig, ami nagyon sokszínűvé teszi a könyvet. Ezt fokozza az írások nagyon gyors olvashatósága, hála a jól megválasztott sorrendnek és az olvasmányosságuknak. A szerzők ugyanis maximálisan kihozták a szövegükből, amit lehetett, az esetleges hibák pedig nem voltak túl hangsúlyosak vagy csak néhány műnél rontottak az olvasásélményen. Ezek némely történet lezárásánál vagy történetvezetésénél érhetők tetten, ezeknél jobb is lehetett volna a kivitelezés. Ettől eltekintve azonban egy korrekt, jól megírt és ötletes antológiát kapunk, aminek helye van a horror/thriller zsáner palettáján.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
A pozitív előérzetem ellenére az elején nagyon nem akartunk egymásra találni. Az első pár fejezet nem nagyon csúszott. Nehézkesen indult be a cselekmény, túl sok volt a szereplő és a helyszín, és a szerző túl sok információt akart közölni az olvasójával. Ráadásul a második fejezet elindított egy olyan mellékszálat, ami egészen a kötet végéig nem nyert értelmet, csak lógott a levegőben, amivel teljesen kizökkentett az olvasásból. Itt kissé elbizonytalanodtam, hogy valóban az én könyvem lesz-e Az Éjkapu, mert alig haladtam vele, és kvázi kényszeríteni kellett magam az olvasás folytatására. Aztán úgy a negyvenedik oldal környékén egyszer csak beindult, és azon kaptam magam, hogy falom az oldalakat. Sokat gondolkoztam azon, miért lehet ez. Többször visszatértem a könyvre, újraolvastam néhány kedvenc részemet, összehasonlítottam a kezdeti fejezetek írásmódját a későbbiekkel, és arra jutottam, hogy a szerző egy ponton ritmust váltott, ami sokkal jobban állt neki, mint a kötet eleje. Jobb lett az információadagolás, a cselekményív, a karakterek és minden más is, a végén pedig azt gondoltam, milyen kár az elejéért, mert ha az is a későbbi részek stílusában és történetvezetésével íródik, akkor még jobb lenne a végeredmény. Látszott, hogy nagyon elkapta a fonalat, a kezdeti döcögés után rájött, mit akar elmesélni, utána végigvitte a lendület, és egy élvezetes, a portál-hősi fantasy határmezsgyéjén mozgó regényt adott ki a kezéből.
Minden főbb benyomásom megmaradt, amit a Karacs esetében is tapasztaltam. A szerző fiatalos írói hangjához gördülékeny történetvezetés párosul, amit pazar humorával fűszerez meg, közben az ifjú főszereplőjét váratlan, embert próbáló kalandokba keveri, amiket csak úgy vészelhet át, ha megváltoztatja a gondolkodását, és lustálkodás helyett elkezdi kamatoztatni a „belé vert” képességeket. De mindenekelőtt a gyerekeknek is befogatható hangvétellel mesél el egy posztapokaliptikus jövőben játszódó, eléggé zord történetet.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
A Shinigami no ballad eredetileg Hasegawa K-Ske író light novel (olyan ifjúsági regény, ami nem több negyven-ötven ezer szónál) sorozatának a címe, amely 2003 és 2009 között jelent meg. 2005-ben készült belőle egy rádiójáték is, majd a rövid-regénysorozatból hat részes anime készült 2006-ban a Group Tac gondozásában. Ezt követően elindítottak belőle egy televíziós drámát is a TV Tokyón, ami 20 részt élt meg.
A címből kiindulva felmerülhet a kérdés, hogy mi is az a shinigami. A shinigami halálistent jelent a japán mitológiában, bár ez a klasszikus megjelenése torzult az utóbbi idők anime/manga felhozatalában. Ebből kifolyólag a Shinigami no Balladban a shinigamik felelősek azért, hogy a halottak lelkeit összeszedjék haláluk után, és a megfelelő helyre szállítsák őket. Ebben az értelemben a Shinigamiknak a halandók életének végébe nincs beleszólásuk, habár szabad az átjárásuk az emberek és a halottak világa között. Fontos, hogy ne a nyugati mitológiából ismert Kaszással azonosítsuk a shinigamikat!
Az ajánló további része spoilert tartalmazhat!
