Stjepan Šejić: Harleen

Vannak olyan képregényes karakterek, akiknek a sorsa nem, vagy csak kis mértékben tud megérinteni, illetve egész egyszerűen közömbösek maradnak. A Harleen elolvasásáig így voltam Harley Quinn-nel és Jokerrel is. Mert hiábaérdekes a karakter eredettörténete, de nem váltott ki belőlem különösebb érzelmi reakciót. Legalábbis eddig. Jött ugyanis a Šejić-féle újraértelmezés, ami megváltoztatta a két karakterhez való hozzáállásomat. Sikerült izgalmassá tenni őket, olyannyira, hogy a képregény végére azon kaptam magam, hogy olvasnám tovább is. Főleg azért, mert a szerző egyszerűen annyira megfogott a stílusával, a képi világával, hogy még hetek múltán is ez pörög az agyamban, és fel-felvillannak a fejemben az ütősebb jelenetek. Mindezt úgy éri el, hogy újraértelmezi azt, amit már láttunk/olvastunk, de teszi ezt olyan módon, ami hosszú ideig emlékezetes marad. Mondom ezt úgy, hogy ritkán maradnak meg az emlékezetemben képregények cselekményei, maximum csak halványan, de ami mégis, az nagyon erőteljesen, még évek múltán is. Ehhez a nem túl népes táborhoz csatlakozott a Harleen is.

A legendás antihős, Harley Quinn születéséről és Joker iránti, kifacsarodott szerelmének döbbenetes nyitányáról szól a Harleen. Dr. Harleen Quinzel, az ifjú pszichiáter úgy érzi, megtalálta a gyógymódot a bűnözés visszaszorítására Gothamben. Forradalmi elméletét azonban csak úgy tudja bizonyítani a kétkedő szakmai elit számára, ha fejest ugrik az Arkham Elmegyógyintézet legveszélyesebb ápoltjainak elméjébe. Minél több időt tölt el betegesen őrült vizsgálati alanyaival, annál jobban vonzza őt magához az egyik páciens.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

 

Bodnár Gyöngyi Gina (szerk.): Stigma

Szabó Borka kért fel még december közepén, a Közösségi Írók Céhének alapítója, Tóth Győző nevében a Stigma című antológia előolvasására, aminek örömmel tettem eleget, mert már rögtön a kötetben szereplő témák (ezekre később visszatérek) felkeltették az érdeklődésemet. Mielőtt olvasni kezdtem, felmerült bennem, hogy mi is az a KIC, mert még soha nem hallottam róla azelőtt. Bizonyára a cikk olvasói közül is sokan így vannak ezzel, így elsőként álljon itt egy rövid ismertető arról, milyen kezdeményezés is a Közösségi Írók Céhe.

 

A KIC-ről:

A világ kezdő írói mind telve vannak kreatív energiával, mégis a legtöbben félbehagyják, fiókba teszik, esetleg szégyellik műveiket. Csoportunk arra vállalkozik, hogy egy közösségbe gyűjtse ezt a sok kreatív energiát, és kézzel fogható eredményre juttassa.

Segít önbizalmat önteni a kétkedő tehetségekbe, megszervezni a nálunk alkotott művek megjelenését.

A Stigma antológia az első ilyen alkotás, melyet csapatunk írói és a vezetők önkéntes munkája hozott létre.

ITT csatlakozhattok hozzánk.

A lelkes szavakat olvasva nagyon megtetszett ez a kezdeményezés, mert kifejezetten a kezdő írókat célozza közvetlen, befogadó módon. Ugyan a kötet elolvasása után látszik, hogy itt is válogatáson estek át a művek, és a legszínvonalasabbnak ítélt novellák kerültek be, de látszólag nincsenek olyan szigorú kritériumok, amik elriaszthatnák a kezdő szerzőket, mégis minőségi szövegeket válogattak be. Ezáltal ez a kezdeményezés nagyon jó löketet adhat akár az eddig fióknak író szerzőknek is.

A kötetről:

Mi születik abból, ha harmincnégy kezdő író egy közös cél érdekében írásra adja a fejét? Mi az, ami megmozgatott és cselekvésre késztetett ennyi elmét?

A világon számos olyan ember él, aki magán viseli a társadalom előítéleteit, sztereotípiáit.

Az írók a történeteken keresztül bepillantást engednek ezen sorsokba, élettörténetekbe és tragédiák fondorlatos szövevényébe.

A kötetben szereplő témák: Mentális-betegségek és személyiségzavarok, introvertáltság, LMBTQ, tudatos gyermektelenség és hajléktalanság. A novellák főhősei szemén keresztül megismerhetjük, milyen az életük úgy, hogy egy kicsit mások, mint a többiek.

A művek szerzői: Alex L. Hooper, Andy T. Miller, Barbara Liney Woods, Bodnár Gina, Broklynn Lee, Cain Godrich, Czipó Petra, Friewald Ruben, Jáger Dorottya, Julia RedHood, Kovács Kelemen Zoltán, Kucsora Zsolt, Lekli Medárd, L. J. Wesley, Majcher Artúr Bendegúz, M. Z. Chapelle, Molnár Regina, Németh Tünde, Palcsó László, Papp Vera, Papp Zsuzsi, Pengő Edit, S. Fischer, S. A. Locryn, Shadow, Surányi Gabriella, Szabó Cintia, Szili Petra, Szinayné Rigó Éva, Takács Dóra, Tom Bone, Tóth Győző, Vasvári Tamás

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Jeph Loeb: Pókember: Kék

Mielőtt bármit is írnék a Pókember: Kék minisorozatról, meg kell említenem, hogy azon ritka kivételek egyike vagyok, aki nincs igazán oda Pókemberért. Viszont mivel Jeph Loeb és Tim Sale már meggyőzött a másik két „színes” kötettel, és ez következett nálam a Nagy Marvel-Képregénygyűjteményből, így úgy voltam vele, miért is ne?, legfeljebb úgy teszem vissza a polcra, hogy ez is megvolt, haladjunk tovább. Annak ellenére álltam így hozzá, hogy pozitívak voltak az előjelek, mert Pókfejet annyira nem kedvelem, leszámítva talán az MCU-s megformálását. Aztán belekezdtem az olvasásába, és olvastam és olvastam, és aztán azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok letenni, mert a Loeb/Sale hatás maximálisan tette a dolgát, és a végére elérte, hogy bár nem szerettem meg, de meg akartam érteni Peter Parkert/Pókembert. Ami azért nagy szó nálam, mert eddig a képregényekben inkább taszított, mint vonzott a karakter (néhány olyan üdítő kivételt eltekintve, mint ez is).

A kötet keletkezése a Fenegyerek: Sárga (ITT írtam róla) és a Hulk: Szürke (bővebben ITT) közé esik. Ennek a kötetnek különösen jót tett, hogy nem eredettörténetet mesél el. Az alkotók jól ráéreztek, hogy Parker karakterének más az erőssége: a humor és a szerelem. Ezért a történet Pókember harcairól és Peter egyre jobban bonyolódó életéről szól, ahol a szerelem is felüti a fejét, mint extra bonyolító tényező. Röviden összefoglalva ez a kötet két fiatal egymásra találásáról szól, ami nagyon is illik ehhez a Pókemberhez, aki még keresi a saját útját.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Jeph Loeb: Fenegyerek: Sárga

Fenegyerek karakterét a 2003-as filmfeldolgozásban ismertem meg Ben Affleck megformálásában. Hibáival együtt nagy hatást gyakorolt rám a film, főleg Affleck alakítása meg a vakság megjelenítése miatt. Megkedveltem a karaktert, amire a 2015-ös Netflix sorozat rátett még egy lapáttal, mivel Charlie Cox még jobban eltalálta, illetve bejött az egész feldolgozás hangulata. Viszont a filmes benyomás mellett még hiányzott, hogy képregényt is olvassak a karakterről. Ez egészen a Neil Gaiman által jegyzett 1602-ig így is maradt. És habár ott nem egyedül szerepelt, mégis tovább mélyítette a karakter iránti szimpátiámat.

Ilyen előzmények után fogtam bele a Fenegyerek: Sárgába, amit elsőként olvastam el a Loeb és Sale együttműködéséből született „színes” sorozatból, követve ezzel a keletkezési sorrendet. A kritika megírása előtt viszont fordított sorrendben haladtam, Hulk: Szürke, Pókember: Kék, és csak utána következett ez a kötet. Az újraolvasási sorrend miatt néhány dolog feltűnt, amik felett máskülönben talán átsiklottam volna. Az egyik ilyen dolog az volt, hogy első olvasásra a három kötet közül Matt Murdock története tetszett a legjobban, mert kellően sötét hangulatú, ugyanakkor a veszteség ellenére mérhetetlen optimizmus is áradt belőle. Másodjára viszont feltűnt, hogy Loeb és Sale láthatóan előre kitalálták a koncepciót. Határozott elképzeléseik voltak, de mintha itt, az első mininél még érződött volna némi bizonytalanság, legfőképpen az elején, mind képi ábrázolás, mind a szöveg terén. Ami viszont a későbbi darabokra teljesen eltűnt, de már ennek a kötetnek a végére is érződött, hogy egészen belejöttek. Talán emiatt is lehet, hogy az utolsó két fejezet, a Vert helyzetben és A végső gongszó lett a kedvencem.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!