Szeretem
a verses köteteket, főleg azokat, ahol különleges a vezérgondolat. Rupi Kaur
pedig nemcsak ennek a kitételnek felelt meg, hanem megfogott, és odaszegezett a
végéig, sőt még utána is. Mert először, az első pár sorával, ahol még szoktam a
stílust, csak beszivárgott, mint a folyó a gát alá árvíz idején, aztán áttörte
a gátat, és magával sodort. Szavakkal körülbelül így tudom kifejezni az első
találkozásom a szerzővel.
Le kellett tesztelnem, hogy másodjára is ugyanígy
hat-e rám a könyv, így újraolvastam. A hatás megmaradt, de ekkor már a mögöttes
tartalmakra, a sorok mögött meghúzódó kemény igazságokra is jobban tudtam
figyelni.
Az
egyik ilyen, és talán a legelgondolkodtatóbb (legalábbis számomra) ez volt:
először is
akarnod kell
magaddal
tölteni életed
hátralévő részét
Elsőre
egyszerű igazságnak tűnhet, amit lehet, hogy már sokan kimondtak az írónő előtt
is, más szavakkal, sokszor, sok helyen, de egy könyv lapjain, az adott szöveg
kontextusában sokkal erősebben hatnak az ilyen kinyilatkoztatások. Ez és az
összes többi vers a szerző saját felismerése, amiket az olvasója elé tár, és
egyszersmind gondolkodásra készteti a kötet kézbevevőjét.