Vivien Holloway: Forgandó szerencse

Míg a Mechanikus farkas értékelésében (ami ebben a bejegyzésben olvasható) arról írtam, hogy mennyit fejlődött a szerző az előző kötetekhez képest, addig ennél a résznél inkább visszafejlődést éreztem. Főleg a leírások terén éreztem ezt, mert míg az előző kötetben az írónő részletes helyszínleírásokat tárt az olvasók elé, addig itt ez teljesen visszaszorult, sőt, szinte el is tűnt. A legnagyobb baj az volt, hogy ennek ellenére sem éreztem pörgősnek a cselekményt, mi több, jó néhány helyen leült, és unatkoztam olvasás közben. Emellett azt láttam, hogy ebbe is, abba is belekapott a szerző, csak hogy kiteljen egy kisregénynyi szöveg, a legtöbb történést egyáltalán nem éreztem átgondoltnak, kivéve néhány jobban sikerült fejezetet, ami Harry helyett a Langtonokra vagy Willre koncentrált. Előbbi részeit ugyanis nagyon gyengének éreztem, mintha a karakterével nem tudott volna mit kezdeni a szerző, ezért nem tartom túl jó választásnak, hogy őt is megtette szemszögkarakternek. Will és Winie részei sokkal jobbak voltak. Előbbi még mindig a meg-megcsillanó humorával viszi a történetet, habár nagy sajnálatomra a cselekmény darálása miatt ebből sokkal kevesebb volt, utóbbi pedig lassú, de folyamatos karakterfejlődésével mindig tud újat mutatni. A szerelmi szálak beleerőltetése pedig a legrosszabb dolog, ami ezzel a sorozattal történhetett, főleg, ha maradnak ezek a párosítások, amiket az írónő elhintett. Bár a leírtak ellenére is várom a befejező részt, de remélem, valamelyest visszakanyarodik az előző kötetek stílusához, mert az sokkal jobban állt ennek a sorozatnak.

Vivien Holloway: Vérvörös ​horizont

A Végtelen horizont nem tetszett annyira, mint a Winie kötetek, így a Vérvörös horizonttól sem vártam kiemelkedőt. Viszont már az első oldalakon kiderült, hogy tévedtem, mert úgy éreztem, hogy itt a szerző visszatalált önmagához, és a valódi közegéhez, a novellákhoz. Faltam minden sorát, teljesen belemerültem az általa kitalált világra, ami a Végtelen horizontra annyira nem volt elmondható. Jó volt olvasni ezt a két novellát, amik tovább tágították a regényből már megismert világot, egyszerre nyújtva előzményt és folytatást. Mindkét novella tovább árnyalja a karaktereket, főleg Beckyt, Nicket és Junt. Részletesebb betekintés enged a motivációikba. A Végtelen horizontból megismert világ hangulatát is jól visszahozza, talán még jobban is. Annak ellenére, hogy rövidebb a terjedelem, jobban elidőzik bizonyos részleteken, lassabb folyású, így jobban el tudtam merülni a két történetben. A kisebb terjedelmet itt most sokkal többnek éreztem. A második novellát olvastam volna sokkal tovább is.

Vivien Holloway: Végtelen ​horizont

Az írónő Winie történeteivel megszeretette velem a steampunkot, így nem volt kérdés, hogy valamikor a Végtelen horizontot is beszerzem, és elolvasom. Ami rögtön feltűnt, hogy Winie világához képest Becky világa egy sokkal összetettebb világ, erősebb háttérvilággal, részletesebb kidolgozással. Ezt a sokkal nagyobb terjedelem is lehetővé tette, ami által jobban ki tudott bontakozni a szerző. A stílusa ugyanolyan közvetlen, mint amit a Winie történeteknél már megszoktam, hősnője itt is talpraesett, és egyik kalandból keveredik a másikba. A többi szereplő jól kiegészíti. A férfi karakterek is jól megírtak, talán még némiképp jobban is, mint a női karakterek, ami a Winie történeteknek is erőssége. Ami a Végtelen horizontnál annyira nem talált be nálam, az a történet, valahogy nem fogott meg annyira, mint a szerző másik sorozata. A háttérvilágnak jót tett ugyan a nagyobb terjedelem, de a cselekménynek annyira nem. Némiképp túlnyújtottnak éreztem. A másik, ami már jobban zavart azok az elgépelések, a Winie-ben is voltak, de ott elhanyagolható számban ehhez képest. Igazából ezek általában nem zavarnak, ha minimális mennyiség van belőlük, de itt a terjedelemhez képest sok volt, így nem tudtam rajta egyszerűen átsiklani. Egy korrektúrakört elbírt volna még a szöveg.

Vivien Holloway: Winie Langton történetek 1-5.

Mikor először találkoztam Winie történetével, akkorra az első három kisregény már megjelent, de először nem ragadta meg a figyelmemet. Aztán egyre többet került a szemem elé a Molyon és a Facebookon, így rászántam magam, hogy elolvassam a fülszöveget, amit aztán az első kötet és a kiegészítő novella, A bross követett, és megtetszett a világ. Viszont valamiért mégsem volt ingerenciám arra, hogy tovább ismerkedjek Winie történetével, és elolvassam a többi részt is, noha akkorra már kijött a negyedik, aztán az ötödik kötet is. A miértekre akkor jöttem rá, amikor most gyors egymásutánban elolvastam az összes eddig megjelent részt, és teljesebb képet kaptam a világról, a karakterekről, a szerző írói stílusáról. Főleg első két kötetet, a Mesterkulcsot és a Tolvajbecsületet még nagyon kidolgozatlannak éreztem, legalábbis a folytatásokhoz képest. Először A hóhér kötele húzott be igazán a világba, és ez is lett a kedvencem az eddig megjelent kötetek közül. Ami nagyon észrevehető, hogy a szerző kötetről kötetre fejlődik a leírások, a karakterábrázolás, a történetmesélés terén, így kötetről kötetre egyre jobban tetszett a sorozat, olyannyira, hogy mióta befejeztem a Mechanikus farkast, tűkön ülve várom a folytatást.