Az előző kötet értékelésénél kitértem rá, hogy a részek egy határozott történeti ív mentén mozognak. Az első, az Elágazó utak (ITT olvashattok róla bővebben) a bevezetés szerepét töltötte be, lefektette az alapokat, és megágyazott a további történéseknek, a második, az Ellenállók (ITT írtam róla) a CSU és a Kaven közötti konfliktust hivatott elmélyíteni. A harmadik rész, a Menekülők (EBBEN a cikkben olvashattok róla) még erre is rátett egy lapáttal, mégpedig azzal, hogy a tetralógia tetőpontjává vált, a Vezetők pedig a megoldást, a lezárást adja a történethez. Noha minden hosszabb történet körülbelül ezekből az egységekből épül fel, de ritkaság az ennyire jól felépített, sodró lendületű sorozat. Mert hiába telt el több év egy-egy kötet megjelenése között, a történeti és érzelmi ív mégis töretlen maradt, ami nem kis teljesítmény. Ritkán találkozni ennyire határozott négy köteten keresztül egyenletesen és erőteljesen vezetett történettel, de a szerzőnek (a végső zárást leszámítva) tökéletesen sikerült tartania a történetfolyam elején felvett ritmust.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
A háború és az üldözések hatására milliók menekültek el otthonaikból: ki távoli naprendszerekbe, ki búvóhelyekre, ki más személyazonosságot felvéve. A Csillagunió megállás nélkül nyomul egyre tovább, a helyzet reménytelen. Ám a már több mint két évezrede az űrt járó emberiség nincs annyira egyedül, mint gondolja. Igaz, a helyzet megoldását nem kínálja tálcán senki, és ahhoz, hogy a háború lezáruljon, olyan vezetőkre van szükség, akik áldozatokra is képesek.
„De lehet-e olyanoktól újabb áldozatot kérni, akiknek már szinte semmijük sem maradt?
És ha a sok áldozat után újra eljön a béke, lehet-e újrakezdeni?” Áll a fülszövegben. A harmadik rész végére érve bennem is felmerült a kérdés: Innen hova tovább? Mit érhet még el a Birodalom, és milyen sorscsapás érheti még a szereplőket? A választ a Vezetők maximálisan megadja, újabb veszteségek és nem várt fordulatok formájában. Habár kissé tartottam attól, hogy a harmadik könyv már-már katartikus élménye után nem sokat tud nyújtani a befejező rész, de az aggályaim szerencsére feleslegesnek bizonyultak, mert nemcsak eseményekből, de információkból is bőven maradt. Merthogy az író egyre csak tágítja a világát, mind a közelit, mind a távolit.
A Vezetők a Menekülők vége után hat évvel veszi fel a fonalat, és az is hamar kiderül, hogy a végkifejlet elmeséléséhez még egy, de inkább két új szemszögkaraktert kapunk. Az egyikük Auna, akinek ugyan a harmadik részben már volt egy fejezete, de abban még nem tudott igazán kibontakozni, itt viszont teljes valójában láthatjuk, az összes rétegét. Az ő főszereplővé tétele az egyik legjobb dolog, ami ezzel a sorozattal történhetett. Szerintem zseniális húzás, de erre bővebben később fogok még kitérni. A másik ilyen pedig Tom, akit látszólag egy egyszerű gyári munkásból (gépész) neveztek ki űrhajó-kapitánnyá, viszont annál sokkal több, de ez csak apránként bontakozik ki. Eta kiválóan oldotta meg az ő szálának beillesztését a történetbe. Az ő szemszöge behoz egy új perspektívát, az egyszerű melósokét, mert hiába nevezik ki egy űrhajó kapitányának, Tom, főleg a kötet elején, melósként gondolkodik, és döntéseit is a fajtája egyszerűsége határozza meg. Később, amikor lassacskán ledobja a béklyóit, és apránként a hozzá kapcsolódó rejtély is kiderül, egyre összetettebbé és árnyaltabbá válik. Bevallom, az első fejezetét olvasva nem gondoltam, hogy ennyire meg fogom szeretni, de végére már vártam a fejezeteit. A vele kapcsolatos csavar meg a történet egyik fénypontja. Mellettük Yaan és Judy részei is erőteljesek voltak, de Auna és Tom gyakran „ellopták előlük a showt”.
Vissza Aunára! Vele nagyon nehezet vállalt be a szerző, ugyanis egy bipoláris depresszióban szenvedő karakter hiteles bemutatása és hátterének feltárása nem könnyű feladat, főleg annak fényében, hogy a szerzőnek a történetet is előre kell vinnie. Etának viszont ez maximálisan sikerült, sőt minden egyes rétegét aprólékosan bemutatott, minden motivációját, döntését érthetővé, megalapozottá tette, és egy szerethető karaktert alkotott. Bár azt azért hozzátenném, hogy alapjáraton szimpatizálok a lelkileg sérült/problémás, stb. karakterekkel, így Aunát sem volt nehéz megszeretnem, miután ilyen részletesen bemutatásra került.
Szintén Auna révén döbbentem rá egy olyan aspektusára az egész Időcsodák sorozatnak, ami végig jelen van a történetben, de a többi történés sokszor elvonja róla a figyelmet, így egészen eddig megbújt a háttérben. Ezúttal viszont olyan intenzíven robbant elő, hogy majdnem dobtam tőle egy hátast. Ez pedig nem más, mint a családon belüli nemi és verbális erőszak, a foglyokon elkövetett nemi erőszak, vagy foglyok effélékre kényszerítése. Ez utóbbi Judy és Yaan esete révén nagy hangsúlyt kapott, de a többi is fel-felbukkan a kötetekben, hol jobban, hol kevésbé, de érezhetően. Végig jelen volt, de bennem csak Auna révén tudatosult, akinek egy nyomozás kapcsán visszajöttek a betegségét okozó erőszak emlékei. A téma, az erőszak miértje és mikéntje végig szembeötlő, leginkább annak utóhatásai és feldolgozása, ami Aunán keresztül ezúttal részletes kifejtés kap.
E mellett fény derül a CSU katonai bordélyrendszerére is, ahová szerte a Birodalomból több száz, de inkább több ezer lányt (főleg kavenit) zártak be, kínoztak, erőszakoltak vagy öltek meg. Erre egy Yaanhoz köthető tragikus véletlen folytán derül fény, aki külsősként bujkál, orvosként dolgozik. Az ő jeleneteinél ismét megmutatkozik a hihetetlen lelkiereje, és a több köteten átívelő lelki fejlődése. És nem véletlen, hogy ezúttal is őt éri tragédia, mert nincsenek véletlenek, legalábbis az Időcsodákban biztosan nincsenek, mert csakis Yaan képes az újabb veszteséget is úgy kezelni, hogy az nem bosszúba torkolt, hanem megbocsátásba. Sőt sok száz megkínzott lány életét is az ő reményt adó hite és kiváló szervezőkészsége indít el a gyógyulás útján.
Eközben, szintén Yaan révén az is megmutatkozik, hogy a CSU rendszere mennyire recseg-ropog, és az összeomlás szélén áll. A katonák lázadoznak, a katonai vezetőknek pedig elegük van. Ezt Mau-Elkiss, az 1. Expedíciós Hadsereg parancsnokának szájába adott mondatok kitűnően érzékeltetik. Érződött is, hogy a háborúnak vagy így, vagy úgy, de hamarosan vége. Viszont így marad a kérdés: hogyan? És mi marad utána? Lehetséges-e az újrakezdés? Visszaállítható-e az, amit Martyn rendszere szétrombolt?
A háború végkifejlete mellett hangsúlyossá válik a messzire menekültek szála is. Míg az előző kötet végén csak ízelítőt kaptunk az új bolygóból, a Khainaiából és a virtuálisokból, addig ebben a kötetben egy kibontakozó új társadalmat láthatunk Judy szemén keresztül, aminek ő nem csupán az egyik vezetője, de orvosként szerepet vállal a virtuálisok való életbe való visszahozatalában. Lebilincselő volt végigkövetni ez utóbbi technikai mikéntjét, és meglátni a sok éves munka eredményét. Viszont a teleport kapu megtalálása még ennél is többet nyomott a latba, ami nem csak az ő hazatérésükre, de a háború befejezésére is egyedi megoldást nyújt. A portálok működési elvének leírása még az orvostechnikai leírásoknál is jobban tetszett. A szerző aprólékosan és kreatívan építi fel a koncepciót, különböző kiegészítőkkel és korlátokkal téve egyedivé az egyébként nem újkeletű technológiát.
Csavarokban, váratlan eseményekben ebben a kötetben sincs hiány, a legnagyobb éppen a portálokhoz köthető, a másik pedig Martynhoz, aki (mondhatni) megkapja a méltó büntetését, de azzal a csavarral, hogy nem az őt elítélő bíróság, hanem a saját mohósága rója ki rá. De még előtte lefolytatják a háborús bűnösök perét. Nehezen csúszott az a részt, amikor Auna szembesíti Martynt az emberiség ellen elkövetett bűntetteivel, mert legalább olyan dühöt váltott ki belőlem, mint a mazdrában. Ez az ember, te jó Isten! Ennél a résznél egyenesen szünetet kellett tartanom, mert nem hittem el, hogy ilyen ember létezik, de aztán jobban belegondolva rájöttem, hogy a valóságban is előfordult néhány. Nemcsak olvasni volt nehéz, de az is érződött, hogy megírni sem lehetett könnyű, a jelenet mégis iszonytató részletességgel lett megalkotva, és betekintést nyerhettünk egy kegyetlennek tűnő, de igazából beteg és gyenge ember jellemébe. Egyáltalán nem volt kellemes, de annál szükségesebb, mert a fentebb már említett csavar és az ítélethozatal mellett ez a kötet vitathatatlan tetőpontja.
A történet alakulása és a témafelvetések mellett szót kell ejtenem a kötet írástechnikai oldaláról is. A Vezetők eleje az előzményeihez hasonlóan nyugisan, komótosan indul, aztán középtájon begyorsul, a regény ritmusa kissé kapkodóvá válik, a vége pedig összecsapottság, félbehagyottság érzetét kelti. Legalábbis elsőre. Rágódtam ezen egy kicsit, visszaolvastam néhány jelenetet a közepéből, újraolvastam a végét, nem is egyszer, de sokszor, és rájöttem, hogy az egész történetvezetés, ritmusváltás szándékos. Így mutatja be, milyen káosz uralkodik egy háború végén, és az azt követő békés időszak elején. A fentebb említett változási folyamatokról, a „már semmi sem lesz ugyanaz” életérzésről és a bizonytalanságról nem is beszélve. Talán a végén volt egy leheletnyi hiányérzetem, mert minden szereplő megérdemelt volna még egy-egy fejezetet. Akkor megismételte volna a Hazatérők kerek egészét, de végül sok-sok elemzés és gondolkozás után rádöbbentem, hogy ez egyáltalán nem baj. A szereplők és a világ sem ugyanaz ebben a végkifejletben, így a válaszok sem lehetnek egyformák. De jól van ez így.
A Vezetők összességében egy remek lezárás. A szálak összeérnek, minden szereplő megtalálja a helyét, békére lelnek, és elindulnak a gyógyulás és egy új kezdet felé. Talán éppen ez a béke és megbocsátás a négy részes regényfolyam legfontosabb üzenete: még ennyi szenvedés után is meg lehet békélni, és utat lehet nyitni valami új felé.
A befejezés fényében az egész sorozatot bátran ajánlom mindenkinek, korosztálytól függetlenül. Nem könnyű olvasmány, de minden sora megéri.
Értékelés: 4,5
----
Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése