Rick Remender: Tokyo Ghost – Tokió szelleme

A cyberpunk nem igazán az én világom, de a fülszövegben sejtetett baljós jövőkép, valamint a borítógrafika megnyertek maguknak. Főleg, mert amúgy is egy keményebb történetre vágytam, ami nem finomkodik, és messze van a romantikától. Ez a számításom maximálisan be is jött, mert Rick Remender története minden, csak nem kíméletes. Sőt, kegyetlen, erőszakos, mocsokban dagonyázó, környezetszennyezéstől pusztuló világ az övé, ahol az emberek a digitális tértől és annak minden vívmányától függenek, és csak keveseknek adatik meg, hogy mentesek maradjanak ettől a szintetikus mételytől. És noha van benne szerelem, de az korántsem romantikus, inkább rothadással, problémákkal és keserűséggel szennyezett, viszont ez nagyon is illik a történet által ábrázolt kifordult világhoz.

Az alapsztori nem túl acélos, de a körítés, a mögötte kirajzolódó cyberpunk világ jobb szó híján fenomenális. A teremtett háttér kifejezetten életszerű, tekintve, hogy a jelenünk egy hasonló jövő felé tart, ha nem vesz más irányt, amire jelenleg nem sok esély mutatkozik. A látványvilág élő, a jelenetek már-már lerobbannak a lapokról. Sean Murphy képei részletgazdagok, a karakterek egyediek, az alapvetően szögletes arcformák illenek a történethez, csakúgy, mint a helyszínek színvilágának komorsága.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

A történet mindazonáltal nem váltja meg a világot, eléggé sablonos. Adott ugyanis két gyerek – Debbie és Teddy –, akik egy szebb jövőről álmodoznak, ebbe fektetik minden reményüket. Ez azonban sosem jön el, mert minden csak még rosszabbá válik, így felnőttként egyetlen céljuk a túlélés egymásért és a szerelmükért.

Amikor is elérkezünk 2089-be, helyszínünk pedig a Los ​Angeles-i szigetek, ahol az emberek többsége kórosan technológiafüggő, a szennyezett világ elől jótékony tudatlanságba menekült élvhajhász, aki lop, csal és öl, csak hogy hozzájusson a következő digitális adagjához. Kiberizgalmak a nyomasztó valóság helyett – ez a nép új ópiuma, és egyetlen nagyvállalati gengszter, egy drótbáró uralja az egész hálózatot. Uralmának fenntartását pedig a rendbiztosok, akikhez a főszereplő páros is tartozik, szavatolják.

De mi történik akkor, ha a kőkemény, mindig a megbízást végrehajtó rettenthetetlen páros meginog? Mi történik, ha változtatni akarnak? Mi történik, ha ki akarnak törni ebből az ördögi körből? Hova vezet az útjuk? Vajon képesek megtalálni a boldogságukat, vagy az már rég elveszett? A történet ezekre a kérdésekre keresi a választ elképesztő száguldás, öldöklés és őrület közepette, melyhez egy összeomlófélben lévő világ, egy hataloméhes médiamágnás és egy mindenre elszánt, végletekig gonosz és elvetemült, mesterségesen kreált cyberszörny szolgáltatja a hátteret.

A Los Angeles-i szigetek romlottságának és digitális elfajzottságának ellenpólusaként jelenik meg Tokió, ahová a főszereplők először csak vágynak, majd egy megbízás útján el is jutnak oda. Az itt játszódó jeleneteknél lelassít a történet, és egy pillanatra megengedi a szereplőknek, hogy megtalálják az addig keresett békét és a harmóniát, hogy újra egymásra találjanak.

A megváltozott világnézet és környezet miatt Tokió ábrázolásánál élénkebbek a színek, világosabb a képi világ, főleg a zöld és a kék árnyalatok dominálnak az addigi főleg fekete, szürke, barna, vörös és ezek árnyalatai helyett, ami még élőbbé teszi az eseményeket, a hátteret. Nagyon át tudtam érezni azt a felfogást, amit a tokiói emberek magukévá tettek. Tetszett ez a fajta hozzáállás és természetközeliség, ami manapság kiveszőben van az emberekből. Kár, hogy ennek a kvázi idillnek, ahogy az ilyesfajta történeteknél lenni szokott, hamar vége szakadt, és elkezdődött – folytatódott – a szörnyűséges eseményláncolat, amit a történet eleje kvázi előrevetített. A remény helyett nem marad más, csak a véres bosszú, ami megmérgezi még azt is, ami addig a pontig kb. tiszta tudott maradni.

A végére pedig rájövünk, hogy a változás jó, és sokszor elkerülhetetlen ugyan, de nem feltétlenül végleges, és ha nem vigyázunk, könnyen belekerülhetünk egy ördögi körbe. Mert menekülhetünk ugyan, de önmagunk elől nem rejtőzhetünk el. Ez talán a kötet egyik legfontosabb üzenete.

Ebből is látszik, hogy Rick Remender történetének van mondanivalója, nem is kevés, de emellett egyenletes történetvezetéssel, határozottan tárja elénk a vízióját, amihez Sean Murphy rajzai kitűnően illenek, és minderre Matt Hollingsworth színei teszik fel a koronát. A hangulat azonban még a mondanivalónál is jobban magával ragadott, és vitt egészen a végéig. Nyomasztó, de ugyanakkor a végére mégis reményteljes a lapokból áradó légkör, amit a körforgásra utaló, váratlan lezárás tesz teljessé.

A Tokió szelleme összességében egy kitűnően összerakott képregény, amit a Fumax ismét kiváló kivitelben tett a magyar olvasók elé, ami csak fokozza az élményt. A fordítás is remek, a jó szójátékok még élvezetesebbé teszik a magyar kiadást. Remender története és Murphy rajzai egy felejthetetlen elegyet alkot, amit még sokszor le fogok venni a polcról.

A képregényt mindenképpen 18 éven felülieknek ajánlom! Ezt azért fontos megjegyeznem, mert képi világa nem csak sötét, de eléggé véres és vulgáris is, és története sem gyerekeknek való. Felnőtt cyberpunk kedvelőknek, vagy a keményebb sztorikat preferálóknak mindenképp ajánlom, mert érdemes elolvasni.

Értékelés:4,5

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!