A Kristálytolvaj a Ködcsempészhez hasonlóan a grimdark zsánerében maradt a maga antihőseivel, akik ezt tudják is magukról. Feldobta a kötetet, hogy jobban érződött benne A nép igazságát és A rendszer ellenségét (ITT és ITT olvashattok róluk) egyaránt jellemző szatirikus jelleg, aminek mindkét regény sokat köszönhetett. Sőt nekem is megdobta az élményt, mert e művek szeretették meg velem az írónő stílusát, és nagyon örültem, hogy az új kötetében is megjelent. De felesleges attól tartani, hogy ez elnyomta a fantasy világépítést, inkább az atmoszférateremtéshez tett hozzá, ami nagy erőssége a kötetnek.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
Hastur Mendalla nagyobb gondban van, mint valaha, a túlvilág ugyanis nem sok jót tartogat a számára. Kétségbeesésében az egyetlen istenséghez fordul, akit ismer, a segítség azonban nincs ingyen: úrnője jóindulatáért cserébe meg kell szereznie egy szent kristályt.
A követ őrző bestiák és igézetek még hagyján, de a küldetés során Hasturnak társai is akadnak, tovább tetézve a bajt…
Ammerúnia legtökösebb rablójának története folytatódik, s vele együtt Baar-Shagŷr könyörtelen ingoványa is visszatér. Új hősök és régi kedvencek kerekednek fel egy minden korábbit felülmúló kalandra, ám a sikerhez nem elég legyőzni az útjukban álló rémeket: dűlőre kell jutniuk egymással és önmagukkal is.
A Ködcsempész végén nagyon sajnáltam a főszereplő, Hastur Mendalla halálát. Akkor úgy tűnt, a „vak leány” veszi át a helyét, ám szerencsére már a Kristálytolvaj fülszövegéből kiderül, hogy feleslegesen aggódtam: Hastur ugyan valóban meghalt, de a túlvilágon remekül elvan, még ha meg is gyűlik a baja egy kíméletlen bestiával. A harc azonban nem tarthat a végtelenségig, és hősünk rövidesen Yr-Agha, a Tóűrnő és egy nekromanta segítségével hamar az élők között találja magát, de csak azért, hogy azonmód Baar-Shagŷr tartomány, egyszersmind az istennője megmentésére indulhasson. Ebben nem csak Yr-Agha lesz a segítségére; néhány régi és új szereplő is felbukkan, hogy vele tartsanak, vagy éppen elutasítsák a közeledését.
Ez utóbbihoz kötődik az kedvenc jelenetem, amikor Hastur találkozik Nythíiával, ennek köszönhetjük a kötet legjobb párbeszédét. Többször visszaolvastam azt a részt, mert tökéletes a karakterek kémiája, a párbeszéd dinamikája, sőt a karakterábrázolás is. Kiválóan mutatja be a két karakter viszonyát. De a többi párbeszédre sem lehet panasz. Mindegyik sziporkázó, a dinamikájuk illik az adott karakterekhez, egyben végtelenül szórakoztatóak.
Az atmoszférateremtés csak rátesz egy lapáttal, ez az eddigi köteteiben is erőssége volt, de ebben még hangsúlyosabbá válik. A leírások élnek, és az adott jelenthez mérten részletgazdagok, vagy épp visszafogottabbak, de egyvalami mindegyikre igaz: berántanak. Olyannyira, hogy olvasás közben többször elfogott az érzés, hogy én is ott vagyok a szereplőkkel a mocsárban vagy épp a hegygerincen, láttam, szagoltam, hallottam tapintottam és ízleltem mindent, amik ők. Ezt csak tetézte a szerző humora, amit itt is megcsillant, de végig megmaradt a nagyközönségnek befogadható szinten. A fentiek együtt olyan atmoszférát adtak a kötetnek, ami azonnal beszippantja a kalandos fantasyre fogékony olvasót.
Viszont a világépítésben nincs sok új a nap alatt, néhány új helyszínt leszámítva a cselekmény a megszokott helyszíneken zajlott, lévén nem hagytuk el a tartomány határait. Viszont ezt nem éreztem annyira problémásnak, mert így egy új világ megszokása helyett rögtön az új történetre figyeltem. Ami kapóra jött, mert így az olvasó a cselekményre és a karakterekre figyel, és nem akasztja meg a hatalmas tömbökben érkező, vontatott expozíció. Ennélfogva a kötet végig, még a leíróbb részeknél is lendületes, emellett fordulatokban sincs hiány.
Egyetlen hátulütője mégis van annak, hogy nem kell bemutatni egy új világot: az új karakterek bemutatásánál, a hátterük lefestésénél rengeteg az ismétlés, ami eleinte jól működik, mert a túlzás kiváló eszköz egy efféle grimdark, néhol már-már paródiába hajló környezetben, de hosszú távon, egy ilyen közepes terjedelmű kötetnél önismétlővé, mi több, fárasztóvá válik. Szerencsére a cselekmény második felére ez az elem megritkul, így nem rontja annyira az élményt, hogy túlságosan zavaró legyen, és elriassza az olvasókat. Azonban érdemes lett volna az elején is kihúzni Aana-neb-Lytis nyomorának számtalan leírásából vagy épp Yasir és Hastur balsorsának többszöri fejtegetéséből.
Ha már az új szereplőknél tartunk, nemcsak Hastur szerette meg Aana-neb-Lytis úrnőt, a Lytis ház utolsó örökösét és intézőjét, a ravasz, éles eszű Yasirt, hanem én magam is. Kulcsfontosságú momentum, hogy ezek a karakterek mit gondolnak egymásról, és hogy a közös útjuk során hová fejlődnek, hozzáállásban és gondolkodásban egyaránt. A szereplők ugyanis tanulnak egymástól, és ugyan hiába várnánk gyökeres javulást vagy változást, ettől még alakulnak, fejlődnek, ami mindnyájuknak nagyon jót tesz, és mérhetetlenül megdobja az élményt, hogy a karakterek nem csak veszedelmekkel, de önmagukkal is szembenéznek, és izgalmas következtetésekre jutnak.
A Kristálytolvaj összességében egy humoros, kalandos fantasy, ami ismét hamar berántja az olvasót. Fordulatokat is bővelkedik, leírásai, atmoszférateremtése pedig egyenesen káprázatos. Nem hibátlan mű, de jó szívvel ajánlom minden fantasy rajongónak. Ők megtalálhatják benne, amit keresnek.
A könyvet a szerző jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
Értékelés: 4,5
----
Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Xen is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése