2020. február 9., vasárnap

Neil Gaiman: 1602

Gaimantől eddig az Északi mitológiát és a Cartaphilusnál megjelent négy Sandman-kötetet olvastam. Ebből az utóbbi, leginkább a hangulatát tekintve jó alap volt ehhez a képregényhez, legalábbis olvasás közben nem egyszer bevillant egy-egy Shakespeare-korabeli jelenet belőle.  A Sandmanból ezek a részek a kedvenceim közé tartoztak.

A másik, amiért nagyon hamar behúzott a történet az az, hogy Gaiman szeret eljátszani a „mi lett volna ha…” kérdéskörrel, amivel váratlan helyzeteket teremt, váratlan korba és helyszínre helyez ismert figurákat, és megbolondítja bravúros csavarokkal, amitől az olvasó egy percre sem marad izgalom nélkül. Ehhez illeszkednek Andy Kubert ceruzarajzai, melyek jól passzolnak az ábrázolt korszakhoz. Scott McKowen borítógrafikái pedig egyedi elkészítési módjukkal (borzolásos mélynyomással készültek, amiből a mélynyomás egy olyan grafikai eljárás, amelynél a festék a nyomóforma mélyedéseiből kerül át a papírra, a borzolásnál pedig a rajz kialakítása a sűrűn telepontozott, felborzolt felületű fémlemez sötéten nyomtató felületéből a világosabbnak szánt részek lehántolásával, visszanyomásával történik. – forrás: Wikipedia és Axioart) sokat hozzátesznek az élményhez.

A bejegyzés további része spoilereket tartalmazhat!




A címnél jobb írói ígéretet Gaiman akkor sem tudott volna kitalálni, ha akar. Az 1602 egyszerre jelöli meg a korszakot, a miliőt, az ebből adódó társadalmi berendezkedést és a technikai fejlettséget. Ezzel az egy évszámmal nagyjából meghatározza a hangulatot is. Anglia I. Erzsébet uralkodása végén, ahol a királynő gondolatait a túlélésért való küzdelem és a haldoklása miatti félelem hatja át, miközben megmagyarázhatatlan természeti jelenségek – dörgések, villámlások – okoznak feszültséget a lakosság körében, akik a királynő uralkodásának végéről suttognak.

Gaiman ebbe a világba helyezi át a Marvel univerzum szuperhőseit, akik egyszerre történetének kellékei, de ugyanakkor tökéletesen be is illeszti őket a kor keretei közé pontosan oda, ahova kell, és ahol világon belül hitelesek maradnak. Mind a segítők (Fury, Daredevil, Peter Parquagh), mind az antagonisták (Magneto, Doom), mind pedig a kettő között álló szürke karakterek (boszorkányfajzatok, Natasha) jelleme lényegileg ugyanaz maradt, némileg a korhoz igazítva. Hogy néhány példát hozzak: Fury a történetben a királynő kémmestere, ami tökéletesen illik hozzá, bár néhol kicsit túlságosan színpadiasan viselkedett, hirtelen felcsattanásokkal, ami a kornak a sajátja. Egy másik jó példa Magneto, aki a spanyol inkvizícióban tevékenykedik, de ugyanakkor ez csak névleges, mert végig a saját céljai vezérlik, ahogy azt tőle megszokhattuk.

Emellett vannak váratlan felbukkanások is. Különösen két karakterre igaz ez: Thor és Amerika Kapitány a lehető legváratlanabb módon jelenik meg a történetben, főleg előbbire igaz ez, mert őt nem ismertem fel, így néztem nagyokat, hogy öregemberből hogy lett hirtelen viharisten. Bár Kapi sem maradt le sokkal mögötte, mert mindenre számítottam, csak arra nem, hogy indián lesz. A különbség nála csak annyi volt, hogy felismertem a karaktert. 



Kedvenc szereplőim Strange, Daredevil és Peter lettek. Előbbi amiatt, mert kvázi ő volt az események fő előmozdítója, igaz, sugalltak neki megoldásokat, de mégis ő volt az, aki végig tett is azért, hogy megoldódjanak a világméretű gondok. Utóbbi két karakter a laza természetével és a pozitív hozzáállásával  némi vidámságot csempészett az amúgy komor történetbe.

Egyedüliként az zavart, hogy a történet nem tudott kisléptékű maradni. Behozták az időutazást, ami önmagában nem lett volna baj, de belekevertek egy multiverzumokon átívelő katasztrófát, amitől megint a hősöknek kell megmenteni nemcsak Angliát, hanem az egész univerzumot. Nem értem, miért nem volt elég az, hogy helyben legyőzzék a főellenséget, aztán továbblépjenek, és eléldegéljenek 1602-ben. Egyáltalán nem hiányzott ez a világmegmentősdi, mert megkoptatta az egyedi ízt, amit Gaiman belevitt.

Összességében az 1602 egy jó „mi lett volna ha…” történet, ami egy csapat szuperhőst helyez át más környezetbe, amibe tökéletesen illeszti be azokat. Gaiman kitűnően használja fel az ismert Marvel figurákat a céljaira, miközben egyedi hangulatot teremt. Csak azt a világmegmentési vágyat tudták volna ennél a történeteknél feledni, mert még jobb lehetett volna nélküle.

Ajánlom azoknak, akik szeretik Gaiman munkásságát, mert ez a képregény is tetszeni fog nekik. Ajánlom azoknak is, akik szeretik az angol történelmet, mert egy jót barangolhatnak a kor hangulatában, illetve a Marvel-szuperhősök rajongóinak is, mert jó élmény felismerni a Gaiman által megálmodott karakterek között egy-egy kedvencünket.


Értékelés: 4,5 




----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése