Minden szempontból remekül megírt könyv, talán az alkalmankénti enyhe túlírtságot és az elején az olvasóra zúdított rengeteg nevet tudnám felhozni hibaként, bár ezeken gyorsan túllendül az ember, mert a szöveg hamar beszippantja magába, és néhány fejezet után csak azt veszi észre az ember, hogy sodródik az eseményekkel, izgul a szereplőkért, és lenyűgözi a világ.
Más szóval bevezetésként elmondhatom, hogy örülök, hogy Kristoff könyvei közül a Vámpírbirodalom volt az első, amihez szerencsém volt, mert ezzel maximálisan elérte, hogy érdekeljen a többi is, és ne csak a port fogja a polcon (Vihartáncos felkészül). Körülbelül úgy jártam vele is, mint Tchaikovsky-jal Az idő gyermekei elolvasása után: nem túlzok, akár a bevásárlólistáját is elolvasnám. Írom ezt azért, mert Kristoff, akárcsak Tchaikovsky, ugyan nem könnyen emészthető témát választott, viszont a tálalást olyan olvasmányosan teszi, hogy szinte letehetetlenné válik a kötet. Ehhez a választékos nyelvezet, a gördülékeny írásmód, az érdekes és részletgazdag világ és a sokszínű szereplőgárda is nagymértékben hozzájárult.
Huszonhét éve kelt utoljára a nap, így az éj lényei három évtizede prédálnak a halódó nap derengésében.
Saját örök birodalmuk építésével a miénk egyre satnyul. Immár csupán néhány kihunyó fénypetty küszködik a sötétség növekvő tengerében. Gabriel de León a birodalom és az egyház védelmére felesküdött rend, az ezüstszentek utolsó tagja. De a nap eltűnésével már az Ezüst Rend sem bír az áradattal.
Ősellenségei fogságában az utolsó ezüstszent kénytelen elmesélni a történetét. Legendás csaták és tiltott szerelem, elveszett hit és újjáéledő barátságok, a Vérháborúk és az Örök Király történetét, aminek végcélja az emberiség utolsó reménye:
A Szent Grál.
A Vámpírbirodalom illusztrált, epikus, dark fantasy; az Interjú a vámpírral, Az út és A szél neve törvénytelen gyereke. Az utóbbi évek legegyedibb vámpírregénye.
Fedezd fel a mélységeit!
A hátlapszöveg nem árul zsákbamacskát, minden benne van, ami röviden, igazi spoilerek nélkül elmondható a kötetről. Egyben felcsigázz az olvasót, ami ennél a féltéglánál nem hátrány, mert a terjedelem elrettentő tényező lehet (ne legyen, mert egy remek könyvet hagynál ki!). Külön kiemelném a borítót, mert sokat hozzátesz az olvasás előtti figyelemfelkeltéshez. Sokan a félmeztelen pasis címlap miatt húzódoznak a könyvtől, ami nagy hiba. Ne tegyétek! Spoiler nélkül annyit mondhatok, hogy a borítón lévő szereplő csupasz felsőtestének és az azon lévő „színnek” fontos szerepe van, tehát nem egy funkció nélküli, random ruhátlan felsőtest, hanem elválaszthatatlan része a történet világának. Ne ítéljünk a borítóról, hanem kezdjünk bele, és tudjuk meg, miért!
A Vámpírbirodalom történeti háttere részletgazdag és összetett. Tanítani lehetne, ahogy az intézményei, a társadalmi hierarchiája, a vallása, a vámpírok, mint lények újraértelmezése és egyedi felfogású tálalása egyes elemeiből összeáll a sokrétű háttérvilág. Régen olvastam már olyan fantasyt, ahol ennyire mindenre odafigyelt a szerző, ahol a legapróbb felmerülő kérdésre is választ kaptam a végére. Amire meg nem, arra csak azért, hogy a folytatás vagy folytatások adják meg azt. Viszont ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a Vámpírbirodalom egy hiányos, a folytatásai nélkül értelmezhetetlen kötet lenne, mert nem az. A kötet fő történetszála ugyanis amennyire lehet, lezárt. Ez alatt azt értem, hogy ebben a szerző végigviszi azt, amit el akart mondani. Az érzelmi szállal ugyanez a helyzet. Ami erre a kötetre, a történet ívére vonatkozik, az lezárást kap, ezt érzésem szerint ügyesen oldja meg a szerző. Viszont trilógiáról lévén szó maradnak megválaszolatlan kérdések, amiket Kristoff a további kötetekre hagy, de ez nagyobb volumenű sorozatoknál természetes.
Az különösen tetszett, hogy a világ egyszerre hasonlított a miénkre, ugyanannyira különbözött is tőle. Ebből a szempontból ahhoz tudnám hasonlítani a történetet, mintha egy teljesen új világban járnék, amiben bőven van mire rácsodálkozni, de az ismerősnek tűnő elemek miatt mégis könnyen eligazodtam benne. Mint egy deja vu élmény a kellemesebbik fajtából. Ez elmondható a vallásról és az emberek gondolkozásmódjáról is, ami ismerős volt, de mégis idegen. Kristoff maximálisan kihasználta a mi világunktól való eltérésben rejlő lehetőségeket, ám az ismerős alapnak hála mégis követhető maradt a végeredmény. Ekképp könnyen lehetett követni az eseményeket, a szereplőket, mert az ismerősség érzése mankóként végigkísér a történeten, így hamar megszokhatóak az újdonságok, és behúz a kötet.
A hangulat hasonlóképpen megragadja az olvasót. A szerző olyan hátborzongatóan sötét atmoszférát teremt, ami már-már horrorisztikus, de mégis ez az egyik legfőbb oka a mű letehetetlenségének. És ez az egész kötetet áthatja, csupán csak néhány humorosabb, meghittebb jelenet szakítja meg, de még azokon is érezhető a sötétebb tónus. Ez pedig az időkezelésnek köszönhető. Egyszerre vagyunk ugyanis a múltban és a jelenben, ahogy a főszereplő, Gabriel meséli a történetet, és olvashatjuk a véleményét, az utólagos meglátásait is, amiket hozzátesz az események elbeszéléséhez. Ez pedig, a fájdalmas és iszonytató megélései az teljes regényre rányomja a bélyegét. Ez azonban, nem probléma, sőt illik a cselekményhez ez a fajta reménytelen hangulat, mert berántja az olvasót, és a végéig, de még azután sem ereszti. Bevallom, olvastam volna tovább is, így nagyon várom a második kötetet.
A lehengerlő hatáshoz azonban szereplők is kellenek. Kristoff ezen a téren sem okoz csalódást. Kivétel nélküli szerethetőek, legyenek emberek vagy vámpírok, minden olvasó találhat valakit, akit megkedvelhet vagy izgulhat érte. A főszereplő, Gabriel de León ábrázolása különösen tetszett, főleg az, hogy a szerző nem akarta tökéletesnek mutatni, hanem láttatta azt is, ha hibázik, ha rosszul dönt, ha fél, ha kétségbeesett, ha sír, ha boldog. Minden oldalából láthattunk egy-egy keveset, ami kimondottan kedvelhetővé tette. De főleg azzal, hogy nem egy kiválasztott volt, aki mindent rögtön tud, hanem meg kellett küzdenie az eredményeiért és a helyéért a világban. Emiatt ugyan mi nem küzdöttünk vámpírokkal, valamilyen szinten mégis azonosulhattunk a karakterrel, ami még szimpatikusabbá tette. Mert de León nem több egy halandónál, aki keményen küzd a céljaiért, a boldogulásáért a világa által kínált eszközökkel, ahogy tesszük ezt mi is a saját világunkban. Ezért érezhetjük igazán közel magunkhoz Gabrielt, aki hozzánk hasonlóan arra vágyik, hogy boldog lehessen. Mert végső soron az embereknek ez a céljuk, bár mivel dark fantasyről beszélünk, ez sajnos nem igazán jön össze, csak ideig-óráig, ennek ellenére a főhős keményen próbálkozik.
A Vámpírbirodalom összességében kiváló dark fantasy. Felvonultatja annak minden erényét, és kihasználja az alzsáner adta összes lehetőséget, amit egy köteten belül lehetséges. Érdekes, részletesen kidolgozott háttér, sötét atmoszféra és gördülékeny írásmód jellemzi a kötetet, amik együttesen hamar elragadják az olvasót.
Ajánlom a dark fantasy alzsáner kedvelőinek, mert számukra sok csemegét tartogat a Vámpírbirodalom. A félmeztelen pasis borító senkit ne tévesszen meg, ez nem egy misztikus-romantikus történet! Sőt a kifejezetten misztikus-romantikus történetet kereső olvasóknak csalódást okozhat, mert kevés olyan dolog van a könyvben, ami tetszene nekik.
Értékelés: 4,5
----
Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése