Szilágyi Heléna: Diabolika

Nem könnyű összeszedni a gondolataimat a könyvről, mert nagyon nehezen rázódtam bele a Diaboloka világába. Az eleje elsőre nem igazán rántott be, többször újra is kezdtem a kötetet, mire úgy a századik oldal környékén jött egy pont a történetben, ahonnan gördülékenyen, és a folyamatos időhiány ellenére elég gyorsan elolvastam a kötetet. Valahol az első rész vége felé ugyanis bekövetkezett a szövegben egy ritmusváltás, illetve ezzel együtt az is érződött, hogy a szerző onnantól kezdve talált rá az igazi hangjára.

Az viszont az első negyed javára írandó, hogy rögtön beindul a cselekmény és a történések közepette kirajzolódik egy ismerős lényeket mozgató, mégis egyedi dark fantasy világ, ami nem nélkülözi a horror elemeit sem. Ez utóbbiakat a szerző képes úgy belecsepegtetni, hogy nem válnak öncélúvá, ugyanakkor kellően felpörgetik a parafaktort.

Ugyanakkor akadtak a könyvnek olyan aspektusai, amik rontották az élményt. Az egyiket már érintettem: a történet eleje, ami nehezen rántott be. Továbbá a karakterek, az ő személyiségjegyeik, viselkedésük néhol túl lett tolva, és már-már karakteridegenné váltak. Illetve némely fejezet, főleg a vége felé nagyon elkapkodottnak tűnt, főleg a regény ráérősen hömpölygő elejéhez és közepéhez képest. Így ugyan a történeti ív megvan, mind az érzelmi, mind a cselekményív elvarrásra került, de közben meg-megakad néhol, ami majdnem szétveti a szövegkohéziót. Azért csak majdnem, mert a szerző valahogy mégis képes egyben tartani a történetet. Ekképp pedig a hibái ellenére is egy élvezhető fantasy sztori kerekedik ki belőle.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Alex L. Hooper – Monos Anett – M. Z. Chapelle (szerk.): Sssh!

Mivel olvastam már néhány olyan antológiát, amit egy írócsoport hívott életre, elmondhatom, hogy kifejezetten érdekes és izgalmas egy-egy ilyen kötetet elolvasni. Nem csak azért, mert a csoportok összetételétől függően az adott főtéma köré épült történetek nagyon sokszínűek, hanem azért is, mert ezáltal újabb tehetséges írókat ismerhetek meg, akikre érdemes a jövőben is odafigyelni. Nem volt ez másként a Sssh! antológiával sem.

A válogatást a C&H Projects jelentette meg. A kezdeményezést M. Z. Chapelle és Alex L. Hooper szervezte. A csoport is róluk kapta a nevét, a Chapelle és Hooper Projects rövidítéséből jött létre. A Sssh! az első megjelentetett kötetük, 12 szerző 13 novelláját tartalmazza. Az írások a titok témája köré épültek, és a romantikus-erotikus műfajban íródtak. Véletlen találkozások, összefonódó sorsok kusza, máskor fájdalmas vagy épp felemelő, szenvedélyes románcait követhetjük nyomon. A novellák mindegyike más-más világba, helyre vagy korba kalauzolják el az olvasót. Legyen szó a való világról, a képzelet és a valóság határáról vagy éppen egy fantasy háttérről – elég széles a skála. Ez már önmagában is teret adott a főtéma egyedi értelmezésének, a szerzők pedig kiválóan éltek vele.

Mielőtt rátérnék a művekre, írnék egy pár sort a kötet kivitelezéséről. A borító letisztult és egyszerű, mégis sokat sejtető. A fekete-fehér-rózsaszín/lila színhármas nagyon jól mutat együtt, ebből emelkedik ki a cím pirosa, ezáltal rögtön felkelti és a témára irányítja a figyelmet, amire a fedlapon szereplő nőalak is ráerősít. Tökéletes választás volt a kötethez.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Démonerdő - Bregon 1.

 

A héten egy fantasy novellát hoztam agy makacs fiatal törppel a főszerepben.

Démonerdő

Morgolódva baktatott a mestere nyomában az erdei ösvényen. A legkevésbé sem fűlött hozzá a foga, hogy emberek és macskák közé menjen. Sőt, a démonok létezésében sem hitt, a tanárai hiába traktálták a róluk szóló mesékkel. Legalábbis annak tartotta őket, és gyanította, hogy most ezért van itt. A törptanács be akarta bizonyítani, hogy macskadémonok igenis léteznek, és muszáj a saját szemével meggyőződnie róla. Mestere ugyan még nem tartotta alkalmasnak arra, hogy az ősellenségeik nyomába eredjen, de a tanács akaratával még ő sem szállhatott szembe, ezért most egy emberfaluba tartottak, ahol az előjáró majd előadja nekik a meséket az alvilági lényekről, melyek kiszippantják az áldozataik lelkét, legyen az ember vagy éppen macska. A pusztító teremtményeket ez utóbbiakról nevezték el, mert a történetek szerint rájuk hasonlítottak. Ifjoncságának minden dacával hadakozott a tanítások, de főleg a szőrös kis bestiák ellen, ha éppen az útjába került egy, mint e percben is. Miákolva közeledett felé, felcsapott farokkal, a számára érthetetlen dörgölőzési kényszertől hajtva. Az eredmény egy oldalába rúgó bal láb lett, amikor a törp arrébb taszajtotta.

− Bregon, már ezerszer megmondtam, hogy hagyd békén a macskákat! – feddte Miran mester. – Minél ellenszenvesebb vagy velük, annál jobban közeledni fognak. Sajnos, ilyen a mágiánk, vonzzuk őket, és az ellenkezésünk ereje ezt csak még jobban erősíti. Próbálj meg közömbös lenni velük, és akkor nem fognak zaklatni.

− Egyáltalán miért ilyen a mágiánk? Miért kell nekünk pont a macskákat vonzanunk?! – fakadt ki erre a mestere mellé felzárkózó Bregon. – Lehetnének például a kutyák is, azokat legalább elviselem.

Miran sóhajtott. – Csak addig kell kibírnod, amíg megkapjuk a küldetéssel kapcsolatos pontos információkat, utána valószínűleg egy darabig nem látsz majd macskákat – állította nem túl meggyőzően.

− Jó, de macskadémonok akkor sem léteznek, akármit is állítsanak az emberek és a krónikáink – kezdett rá sokadjára Bregon a szokásos ellenkezésre.

− Úgy gondolod?

− Úgy.

− Majd meglátjuk – somolygott az öreg törp. – Most jobb, ha sietünk. – Tanítványa visszavágását megelőzendő, gyorsabb tempóra váltott, így Bregonnak sietnie kellett, ha lépést akart tartani vele. A további beszédre nem maradt több ereje, ezért a hátralévő út során végig magában pufogott.

A falu előjárója az irodájában fogadta őket, amit Bregon olyan giccsesnek vélt a sok pompa és díszes bútor láttán, hogy már az majdnem megfeküdte a gyomrát, de mikor meglátta a három megtermett hosszúszőrű macskát az elf szőttessel díszített pamlagon, küldetés ide vagy oda, majdnem menekülőre fogta. A macskákat kerülgetve beérte Mirant, aki már Kregan asztala előtt állt.

− Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértek a hívásunkra – állt fel egy pillanatra a középkorú férfi. Kissé meghajtotta magát a mester felé, majd visszaült faragott székébe.

− Ez csak természetes, uram. Az önök ellensége a mi ellenségünk is – válaszolt Miran hasonló meghajlással, miközben Bregon mellette fészkelődött, és próbált nem belerúgni a lábához dörgölőző két macskába. Szerencséjére a harmadik a felkeléshez is lustának bizonyult.

− Nem is vesztegetném sokáig az idejüket. A falunkat macskadémonok tizedelik, már huszonheten odavesztek. Felettébb szokatlan, hogy ennyien átjussanak a védelmünkön.

− Előfordulhat, hogy az elfektől kapott védővarázslataik már nem működnek megfelelően. Érdemes lenne újra tárgyalniuk Thoran királlyal a védelemről – vetette fel Miran.

Bregon becsmérlő horkantása egy pillanatra megakasztotta a beszélgetést, mire a mestere bosszúsan feléje fordult, és figyelmeztetően köhintett egyet, Kregan viszont látszólag nem törődött a közjátékkal.

 – Ezt egy darabig még szerettük volna elkerülni – sóhajtotta az előjáró.

− Attól tartok, sajnos nincs más megoldás. A tömeges támadások egyértelműen az elfmágia gyengülésére utalnak. Amíg nem egyeznek meg velük, javaslom, rejtsék el szem elől a macskatotemeket, mert a vallási jelképek még jobban vonzzák a lényeket. Addig is mi megteszünk mindent, hogy visszaszorítsuk őket. Kiderítették, hogy merről támadnak?

− A felderítőink a falu északi határáig követték a démonokat, amik egyszerűen eltűntek az ottani erdőben.

− Eltűntek? De hogyan? – bukott ki a kérdés meggondolatlanul Bregonból, másodjára szakítva félbe ezzel a falu vezetőjét.

− Bregon, jobb lenne, ha inkább kint várnál – utasította a mestere higgadtan, de a szemében és a tartásán látszott, hogy mérhetetlenül feldühítette.

− Nem szükséges – legyintett az előjáró −, már nem sok mondanivalóm van az önök számára. Ugye, tudják, hogy melyik erdőről van szó? – Bregon értetlenül nézett az emberre, de Miran mester bólintott.

− Ha az emlékeim nem csalnak, csak Démonerdőként emlegetik.

− Úgy érted…?

− Igen, pontosan úgy, Bregon. De hányszor mondjam még, hogy ne szakíts félbe, mikor beszélek?

− Bocsássanak meg – szabadkozott Bregon, aki érezhette, hogy kezdi nagyon túlfeszíteni a húrt, mert már az ember is bosszúsan méregette. – Az északi kapunál találkozunk. – Fejét lehajtva hagyta el az irodát, nyomában az őt árnyékként követő három szőrös bestiával.

Baj baj hátán - Rachel Hawkins: Hex Hall (Hex Hall 1.)

Vagy olyan címet is adhattam volna a bejegyzésnek, hogy rejtély rejtély hátán. Ugyanis mindkettőben bővelkedik a kötet. Már régóta érdekelt ez a könyv és most a Hősök vagyunk avagy olvasási maraton! keretében ötödik könyvként sort is kerítettem rá. Kiderült, hogy sokkal hamarabb is kézbe vehettem volna, mert nagyon tetszett a Rachel Hawkins által megálmodott világ, a főszereplő csetlése-botlása, miközben próbál lavírozni a számára ismeretlen közegben, a rejtélyek sokasága, amiben bővelkedik a kötet és persze a fordulatok, amikből szintén van egy pár.

A történetben a természetfeletti lények, vérfarkasok, alakváltók, boszorkányok és más különleges lények dominálnak, illetve a mágia, ami hozzátartozik ehhez a világhoz. Zsánerileg urban fantasy, abból is az ifjúsági (YA) vonal, de nem szenved annak gyerekbetegségeitől. Áthatja egy amolyan kamaszos báj, ami a szereplők életkorából adódik, de egyébként egy izgalmas, fordulatokkal teli történet, amit idősebbek is nyugodtan kézbe vehetnek minden fenntartás nélkül. A vörös pötty se legyen elrettentő, mert azt csak a korosztályt hivatott belőni, de a regény felnőtt fejjel is élvezetes.