A pozitív előérzetem ellenére az elején nagyon nem akartunk egymásra találni. Az első pár fejezet nem nagyon csúszott. Nehézkesen indult be a cselekmény, túl sok volt a szereplő és a helyszín, és a szerző túl sok információt akart közölni az olvasójával. Ráadásul a második fejezet elindított egy olyan mellékszálat, ami egészen a kötet végéig nem nyert értelmet, csak lógott a levegőben, amivel teljesen kizökkentett az olvasásból. Itt kissé elbizonytalanodtam, hogy valóban az én könyvem lesz-e Az Éjkapu, mert alig haladtam vele, és kvázi kényszeríteni kellett magam az olvasás folytatására. Aztán úgy a negyvenedik oldal környékén egyszer csak beindult, és azon kaptam magam, hogy falom az oldalakat. Sokat gondolkoztam azon, miért lehet ez. Többször visszatértem a könyvre, újraolvastam néhány kedvenc részemet, összehasonlítottam a kezdeti fejezetek írásmódját a későbbiekkel, és arra jutottam, hogy a szerző egy ponton ritmust váltott, ami sokkal jobban állt neki, mint a kötet eleje. Jobb lett az információadagolás, a cselekményív, a karakterek és minden más is, a végén pedig azt gondoltam, milyen kár az elejéért, mert ha az is a későbbi részek stílusában és történetvezetésével íródik, akkor még jobb lenne a végeredmény. Látszott, hogy nagyon elkapta a fonalat, a kezdeti döcögés után rájött, mit akar elmesélni, utána végigvitte a lendület, és egy élvezetes, a portál-hősi fantasy határmezsgyéjén mozgó regényt adott ki a kezéből.
Különös események követik egymást Ostidas komor királyságában, ahol évszázadok óta az Oroszlános Lovagrend uralkodik. A bányavárosokban az épületekre tűzik egy megjósolt új rend zászlaját, Ámbraparton pedig élettelenül a partra sodródik az óriási kráken, amely hosszú ideje elzárta az országot a tengeren túli világoktól. Mivel a szörny fenyegetése már a múlté, a korona expedíciót indít a krónikákban szereplő nyugati földrész, Vessuunas felé. Ám a Vessuunasba vezető úton, az éjszaka és nappal határán, minden felfedezőnek – legyen hős vagy gonosztevő, vagy akár mindkettő –, át kell kelnie az Éjkapun…
A fülszövegből rögtön kitűnik, hogy egy klasszikus hősi fantasyt fogunk a kezünkben, valamit az is, hogy a szerző nem marad meg ezen alzsáner keretei közt, hanem szó szerint más vizekre kalandozik – a történetben és alműfajilag egyaránt. Nevezetesen megbolondítja a szokásos kardozós-lovagos-harcolós metódust egy kis portálfantasyval. Ez utóbbi adja azt az egyedi mellékízt a sztorinak, amiben igazán kibontakozik és megmutatkozik a szerző írói hangja. Látszott, hogy részletesen megalkotta a világok közötti utazás mikéntjét, az utazás minden részletére odafigyelt, és logikusan vezette fel a téridő kapuja működési elvét, ami elengedhetetlen egy ilyen történetnél. Teljesen hihető volt ez a fajta megoldás, ami hitelessé tette a cselekményt, amolyan „így is lehetett volna” érzést keltve bennem. Mert amellett, hogy az alzsáner-keveréssel egyedi mixet alkotott, még egy csavarral megfejelte, ugyanis nem csak dimenziók között utazik, hanem időben is, mégpedig úgy, hogy megtörtént történelmi eseményekre utal vele (Amerika felfedezése), miközben építgeti saját egyedi világát. Nagyon ügyesen oldotta meg és vitte végig ezt a kettősséget, amit nagyon szórakoztató volt olvasni. A dimenzión túli világ jól illeszkedett a megalkotott világképhez, sőt a nyugatföldi karakterek és a mágia is nagyon érdekes volt, látszott, hogy a szerző élvezte írni ezeket a részeket, habár néhol itt kissé leül a történet. Ez szerencsére nem tartott sokáig, mert mindig volt egy karakter, aki továbblendítette.
Ha már megemlítettem a karaktereket, át is térnék rájuk. Palágyi László karakterei jól kidolgozott, élő, lélegző figurák, akiknek életébe és jellemébe kellő mértékben enged betekintést, hogy aztán az olvasó izgulhasson értük. Habár itt is megjelennek klisék, például az erős harcos, női karakter vagy a jóravaló lovag, de ezeket a sémákat nagyon okosan használja a szerző, kihasználva az alkalmazott sablon előnyeit, ezáltal egyediséggel töltve meg a karaktereket. A szereplők közötti interakciók és konfliktusok még erősebbé teszik a szöveget, amikhez jó alapot nyújt az alapos karakterábrázolás. Ez szükséges a politikai helyzet kibontásához. A világfelfedező utazás szervezése és megvalósítása mögött ugyanis önös politikai érdekek és cselszövések húzódnak, amik fontos háttérszálként mozgatják az egész cselekményt, és formálják a karakterek motivációit, céljait is. Ezek együtt adják a történet velejét, Palágyi pedig jó arányérzékkel kezeli ezeket.
Az Éjkapu összességében egy ígéretes debütálás. Minden eszköze megvan a szerzőnek, hogy még jobb fantasy-íróvá váljon. Habár a kezdeti információadagolásban még van mit fejlődnie, de ettől eltekintve úgy gondolom, minden a helyén volt a történetben. A jó atmoszférateremtést külön kiemelném, mert ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végül alig bírtam letenni a könyvet. Kíváncsian várom, hová fejlődik még a szerző.
Ajánlom Az Éjkaput azon olvasóknak, akik szeretnek kalandozni a fantasy különböző alzsánereinek keverékében, és nem riasztja el őket egy elsőkönyves magyar szerző regénye. Érdemes tenni vele egy próbát.
A könyvet a szerző és a Trivium Egyesület jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
Értékelés: 4
----
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése