Jay Kristoff: Empire of the Vampire – Vámpírbirodalom

Jay Kristoff neve nem volt ismeretlen számomra, mert számos könyve olvasásra várakozik a polcomon, de ez volt az első, amit kézbe vettem. Kivételesen engedtem a könyv körül kialakult nagy hype-nak, és meg kell mondjam, határozottan nem bántam meg. Sőt a legjobb könyv volt, amit az év első negyedében olvastam. Nemcsak a dark fantasyként működik, hanem műfajtól függetlenül is megállja a helyét.

Minden szempontból remekül megírt könyv, talán az alkalmankénti enyhe túlírtságot és az elején az olvasóra zúdított rengeteg nevet tudnám felhozni hibaként, bár ezeken gyorsan túllendül az ember, mert a szöveg hamar beszippantja magába, és néhány fejezet után csak azt veszi észre az ember, hogy sodródik az eseményekkel, izgul a szereplőkért, és lenyűgözi a világ.

Más szóval bevezetésként elmondhatom, hogy örülök, hogy Kristoff könyvei közül a Vámpírbirodalom volt az első, amihez szerencsém volt, mert ezzel maximálisan elérte, hogy érdekeljen a többi is, és ne csak a port fogja a polcon (Vihartáncos felkészül). Körülbelül úgy jártam vele is, mint Tchaikovsky-jal Az idő gyermekei elolvasása után: nem túlzok, akár a bevásárlólistáját is elolvasnám. Írom ezt azért, mert Kristoff, akárcsak Tchaikovsky, ugyan nem könnyen emészthető témát választott, viszont a tálalást olyan olvasmányosan teszi, hogy szinte letehetetlenné válik a kötet. Ehhez a választékos nyelvezet, a gördülékeny írásmód, az érdekes és részletgazdag világ és a sokszínű szereplőgárda is nagymértékben hozzájárult.

Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury – Köd és harag udvara

Kissé lassan haladtam ezzel a könyvel, de nem azért, mert nem tetszett vagy nem kötött volna le. A terjedelem volt az, ami majdnem kifogott rajtam, pontosabban a bennem mocorgó gyerkőc követelte sokszor, hogy mozduljak meg, így nem igen kedvezett a helyzet egy hosszabb könyv olvasásának. Ez esetben még jól is jött, hogy bő egy hónapig olvastam, mert jobban el tudtam merülni újra Sarah világában, mint hogyha csak végigrobogok rajta. A könyv egyik legjobb része számomra a történet hátterének tovább építése volt, ezért nálam ebből a szempontból a Köd és harag udvara jóval a Tüskék és rózsák udvara fölé emelkedik. A másik, amiben szintén jobb, azok a leírások. Mivel angolul nem olvastam a könyvet, így nem tudom, Sarah-hoz mennyiben tesz hozzá a fordító, de az összes leíró rész gyönyörű. Olyan mondatok, gondolatok vannak benne, hogy csak ámultam. Némelyik egy fantasy, new adult könyvhöz képest meglepő komolysággal bírt. Ehhez talán hozzájárult, hogy ebben a kötetben sokat sötétül a világábrázolás, ami az első könyv vége után nem kis teljesítmény, mert már az is minden volt, csak világos és pozitív nem. azok a szenvedések, amik ott elkezdődtek itt tovább folytatódnak, sőt, főleg lelki téren az írónő még rá is tesz egy lapáttal.

A harmadik a karakterek, akik tovább fejlődnek, árnyalódnak. A szerző teljes mértékben ki is használja ehhez a rendelkezésére álló teret, így mindenkinek jut elég tér, hogy kibontakozhasson, és megismerhessük. Utóbbinál az új karakterekre gondolok.

A pozitívumok mellett volt azért negatívum is. Az ismétlődés. Annyiszor ismételte azt a szerző, hogy a karakterek mennyire szenvednek, és hogy mennyire összetörték őket a hegyaljai események, hogy ez több helyen megakasztotta a cselekményt, ami emiatt nem haladt sehova. Főleg a könyv közepe táján éreztem, hogy áll a cselekmény. Értem, hogy szükséges volt a karakterek motivációjának, fejlődésének bemutatásához, csak érzésem szerint elég lett volna kevesebbszer megemlíteni. A másik, amit kissé feleslegesnek éreztem az a divatbemutató, azaz a szereplők szinte összes ruhájának, frizurájának leírása. Nem éreztem egy-két alkalomnál többször relevánsnak ezt sem a cselekmény szempontjából. Főleg egy felnőtteknek és nem tiniknek íródott könyvnél. Lehet, nem vagyok ehhez eléggé nőből, hogy lekössön az ilyesmi. A harmadik Lucien és Elain: ezen csak néztem, hogy most tényleg az történt-e, ami.

A kínzás variációi - Sarah J. Maas - A Court of Thorns and Roses – Tüskék és rózsák udvara (Tüskék és rózsák udvara 1.)

Eddig nem olvastam még semmit Sarah J. Maastól, mert nem akartam egy újabb sorozatba belekezdeni (Üvegtrón), de aztán jött ez a könyv. Ahogy mondani szokták: jött, látott, és győzött! Fölöttem. Először jött a fülszöveg, ami már önmagában felkeltette az érdeklődésem, aztán a borító, ami elvarázsolt. Tudtam, hogy nem minden a borító, így muszáj volt a belbecset is megtapasztalnom. Először nem lettünk barátok, sőt, első próbálkozásra ott is hagytam, aztán csak addig fúrta az oldalamat a kíváncsiság, így újra elkezdtem, és hogy közhellyel éljek: Milyen jól tettem! Csak tovább kellett olvasnom annál, mint ahol először letettem, és eljött a pont nem is sokára, hogy én ezt az egészet szó szerint megszerettem. Hogy a szereplők tették? Részben. A világ? Nagyon. De, ami igazán megfogott az, ami a háttérben zajlott politikai történések címén, mert vastagon volt itt az is. Meg egy kis romantika, de ez körülbelül a könyv egy százaléka, nem ezen volt a hangsúly, csak az események szükséges mellékszála.

A Tüskék és rózsák udvara cím mellé kisbetűvel odaírhatták volna, hogy a kínzás variációi. Mert volt itt minden: testi, lelki, mentális kínzás, megalázás, semmibevétel, elhanyagolás, leigázás, birtoklás, elnyomás, csak hogy néhányat említsek a kínzás fajtákból. Többször kérdeztem meg olvasás közben a szereplőktől gondolatban: hogy vagytok képesek ezt még elviselni? Az írónő nem cicózik, kegyetlen ott, ahol kell, a szereplői szenvednek ott, ahol kell. Nem kímél senkit, mindenkinek megvan a maga keresztje. Az olvasó pedig velük szenved, ki kivel, attól függően, hogy kit szeret meg a karakterek közül. Én Tamlinért és Feyréért izgultam a legjobban.

Amit nem sikerült teljes mértékben eltalálni: az információadagolás. Volt egy pont a könyvben, ahol túl sok információt zúdítanak egyszerre a főszereplőre. Olyannyira, hogy csak pislogtam. Jobban fel kellett volna vezetni az elején, mert így elmaradt nálam az “aha” élmény, amit az eldugott információ morzsák okozhattak volna az igazság kiderülésénél. Nagyon apró jelek azért voltak, de szinte észre sem lehetett őket venni, így túl hirtelennek hatott az információ áradat. Ettől eltekintve viszont megtetszett Sarah J. Maas stílusa, így nem ez lesz az utolsó könyv, amit olvasok tőle.

Összekapcsolódó világok - Erika Johansen: The Invasion of the Tearling (The Queen of the Tearling 2.)

Egy sorozat folytatásokról sosem könnyű írni, így nem csoda, hogy eddig halogattam ezt az értékelést. Holott a könyv egyáltalán nem volt kínszenvedés, sőt, sok szempontból jobb, mint az elődje, de ennek ellenére sem tudtam eddig rávenni magam arra, hogy írjak róla. Egyrészt időhiány, másrészt ülepednie kellett, ami nem vált hátrányára, így nem foghatom rá, hogy hirtelen felindulásból éreztem jobbnak, mint az első könyvet.

De mitől jobb ez a rész?

Az első, ami szembetűnt nekem, hogy míg az első rész a világalapozásával volt elfoglalva, bemutatta a főbb viszonyokat, helyeket, szereplőket, konfliktusokat, rejtélyeket, addig a második rész elmélyíti azt, jobban belelátunk Tear és Mortmesne múltjába, abba, hogy Kelsea és a Vörös Királynő miért az aki, miből gyökerezik a két ország ellentéte, a Vörös királynő Tear iránti gyűlölete. Néhány rejtélyjel, főleg Kelsea apjának kilétével, kapcsolatban is kiderülnek plusz információk, ahogy néhány szereplő múltjáról is. Elkezdte a szálak továbbépítését, de néhányat el is varr, hogy ne a befejező kötetre maradjon. Jól építkezik tovább a saját világában a szerző.

A királynővé válás nem könnyű dolog - Erika Johansen: Tear királynője (Tear királynője 1.)

Érdekes egyveleg lett ez a könyv: valahol egy alternatív történelemi síkon a jelenben vagy a nem túl távoli jövőben játszódó történet (sci-fi, nálam legalábbis súrolta az Átkelés miatt), de elsősorban fantasy, ami nyomokban ifjúsági elemeket is tartalmaz, de alapvetően nem az, csak némileg. Miért mondom ezt? Azért, mert ez a könyv keményebb annál, minthogy rásüssük az ifjúsági fantasy címként, másrészt viszont néhol küszködik a YA fantasykra jellemző, a női főszereplő részéről jelentkező indokolatlan epekedéssel a titokzatos mellék férfi karakter (Kísértet) iránt. De szerencsére ennyiben ki is merül a YA-sága hála az Istennek, mert egyébként minden benne van, ami nekem felnőtt fejjel tetszik egy fantasyban. Ezért kezdtem azzal, hogy az írónő egy elég érdekes elegyet alkotott, melynek alkotóelemeit majdnem tökéletesen gyúrta össze.

Ami a legjobb a könyvben az a világépítés. Fokozatosan tárja elénk a háttérvilágot, ami a legérdekesebb dolog a műben. Az Átkelés. A kapott információk alapján egy modern társadalom hajókra száll és elindul egy új kontinens felé, magával víve az összes technikai vívmányát, ami az út során odavész, így visszasüllyednek egy középkor közeli állapotba és ott próbálnak boldogulni. Már rögtön ez az alapfelállás nagyon megfogott, és egyre jobban kezdett érdekelni, milyen lehetett a világ az Átkelés előtt. Itt jönnek be a könyvek. Annyi könyvre, fantasy regényre, stb-re van utalás, amit Kelsea olvasott, hogy a végén feladtam a számolást, de minden ilyen jelenetnél mosolyogtam egy sort. Nagyon jól lehetett ezekből következtetéseket levonni arról, hogy mi maradt meg az Átkelés előttről, és mi nem, illetve jól elrejthette így az írónő a más könyvekre tett utalásait, mert része volt a cselekménynek. Az Átkelés utáni világ helyzetének felvázolása is tetszett Tear-rel és Mortmesne-vel a központban. Jól bemutatta Johansen a két ország közötti különbségeket, de az is tetszett, hogy Mortmesne mellett, amit szinte teljesen gonosznak, romlottnak mutatott be, bemutatta Tear árnyoldalát is.