Az viszont az első negyed javára írandó, hogy rögtön beindul a cselekmény és a történések közepette kirajzolódik egy ismerős lényeket mozgató, mégis egyedi dark fantasy világ, ami nem nélkülözi a horror elemeit sem. Ez utóbbiakat a szerző képes úgy belecsepegtetni, hogy nem válnak öncélúvá, ugyanakkor kellően felpörgetik a parafaktort.
Ugyanakkor akadtak a könyvnek olyan aspektusai, amik rontották az élményt. Az egyiket már érintettem: a történet eleje, ami nehezen rántott be. Továbbá a karakterek, az ő személyiségjegyeik, viselkedésük néhol túl lett tolva, és már-már karakteridegenné váltak. Illetve némely fejezet, főleg a vége felé nagyon elkapkodottnak tűnt, főleg a regény ráérősen hömpölygő elejéhez és közepéhez képest. Így ugyan a történeti ív megvan, mind az érzelmi, mind a cselekményív elvarrásra került, de közben meg-megakad néhol, ami majdnem szétveti a szövegkohéziót. Azért csak majdnem, mert a szerző valahogy mégis képes egyben tartani a történetet. Ekképp pedig a hibái ellenére is egy élvezhető fantasy sztori kerekedik ki belőle.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
Az égiek megelégelték a halandók önpusztítását, ezért egyességet kötöttek Luciferrel. A Menny kapuja bezárul, így az uralkodás a Fényhozó gyermekeire marad, a bolygót pedig démonok meg varázslények tömege lepi el kipusztítva az emberiséget. Diabolika halhatatlan lakói veszélyesek, törvényei kegyetlenek: A fajok nem keveredhetnek. A démonok hatalma vitathatatlan. Küzdelem csak egy az egy ellen érvényes. Aki egyetlen egy szabályt is megszeg, annak a napjai meg vannak számlálva. Édua már a puszta létezésével vét a démonok törvényei ellen, ezért örökös rettegésben él. Jól kiszámítható élete felborul, amikor találkozik Diabolika utolsó alakváltójával és az ellenállás vezetőjével, Galatea Úrnővel. Édua Gyehenna biztonságos csatornáiból a lázadás középpontjába kerül. Nincs megállás! Lucifer és a Nagy Sötétség közeleg, ha valaki nem lép közbe, a világ örökre a Gonosz kezében marad!
A könyv érdekes felütéssel indul, amit a fülszöveg is lelő, mégpedig azzal, hogy Isten elhagyta a Mennyet, mert reménytelennek érezte az emberek segítését, az angyalok pedig nem tudnak megbirkózni a feladattal, így a Föld kormányzása Luciferre és a csatlósaira, a démonokra marad. És ez az alapötlet tulajdonképpen el is viszi a hátán a történetet, mert Szilágyi Heléna egy egyedi, bűzzel és kegyetlenséggel teli világot épít rá, megfűszerezve némi humorral, horrorral, időutazással meg egy csipetnyi portal fantasyvel is. Ezen elemek köré pedig egy sötét, a sokféle varázslény – démon, vérfarkas, vámpír, alakváltó, angyal, törp, elf, ork, stb. – révén mégis színes világot épít fel, amit az először lassan, majd némileg pörgősebben folyó cselekmény is megtámogat. Zömében a történet nyelvezete és a stílus is illeszkedik a felépített világhoz és a karakterekhez. A párbeszédek is ötletesek, élvezetesek a karakterek közötti csipkelődések, és az, ahogy az író ezeken keresztül is építi a világot, árnyalja a karaktereket. Ebből a szempontból nagyon jól teljesít a történet.
Viszont, ha már említettem a karaktereket, akkor térjünk is ki rájuk! Felemás érzéseim vannak velük kapcsolatban. A karakterábrázolás kiváló, mert a szereplők személyisége látványosan elkülönül egymástól, a legtöbbjüknél még egyedi írói hangot is használ a szerző, ami még jellegzetesebbé teszi őket. Csakhogy, és ezt főleg a démonoknál érzékeltem, eltúlozza őket. Kisarkítja egyes személyiségjegyeiket, amitől idővel sok lesz belőlük. Például ilyennek tartottam Lucifert, aki már inkább komikus volt, és egy percig sem tudtam róla elhinni, hogy hatszázhatvanhat éve ő a pokol ura, mert már-már életképtelennek tetszett. A másik ilyen szélsőség Aesmodeus volt, akinek egyrészt túl volt tolva a morcossága, másrészt némely jelenetben dühöngő őrültnek, vagy hisztis kisfiúnak tetszett. Valahogy nem volt egyensúlyban, mintha a szerző sem tudta volna eldönteni, milyen legyen.
De kiemelkedők is akadnak, például Míra, Keján (Káin) és Édua voltak. Előbbit azért, mert a kettős személyisége kitűnően volt ábrázolva, utóbbi pedig a legösszetettebb karakter volt az egész történetben, és az összes rétege és motivációi részletesen lettek ábrázolva, ez élővé tette a karaktert. De a kvázi főszereplő Édua még rajtuk is túltesz, más, mint a többiek, másként is gondolkozik, mint a többiek, és nincs tisztában a múltjával, és csak lassacskán rakja össze élete kirakósának darabjait, miközben több dilemmával, veszéllyel és önnön lelkiismeretével is meg kell küzdenie. Tulajdonképpen ő áll szemben a világot uraló démonokkal, amolyan ellenpólust képez. Az elején még nehezen tudtam hova tenni, de a végére ő lett az egyik legkiforrottabb karakter.
A Diabolika összességében egy érdekes felütéssel induló, és az erős alapra jól építkező fantasy, ami néhol megnevettet, néhol elborzaszt. A cselekménye a felütéstől eltekintve pörög, gyorsan olvasható, illetve tele van izgalmakkal és változatosabbnál változatosabb lényekkel. A vége azonban egy kicsit elkapkodott, és néhol a karakterek is eltúlzottak, ami némiképp ronthat az élményen.
Ajánlom a dark fantasy kedvelőinek, mert zömében éjsötét történet szórványos horrorelemekkel, amit csak az ügyesen megválasztott helyeken szakít meg némi humor, hogy oldja a feszültséget. Kezdő fantasy olvasóknak viszont egy könnyedebb darabot javasolnék, mert kezdésnek ez kemény lehet számukra.
A könyvet a szerző jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
Értékelés: 4
----
Köszönöm,
hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz,
feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További
tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése