A
grimdark fantasy elemek még mindig kiválóan működnek, a szarkasztikus humor ezúttal
is sziporkázóan üde, Koppány Tímea többnyire továbbra is brillírozik. Kivé a
történet közepén, ami kissé leül és vontatottá válik. Illetve akkor, amikor beüt
némi túlírtság és önismétlés. De ezt leszámítva még mindig remek szórakozás.
Hastur Mendalla révbe ért, szó szerint. Félistenként és jámbor folyami révészként végre megérdemelt pihenését élvezi, ám közben mit sem sejt az ellene fortyogó indulatokról. Baar-Lavaart, a hírhedt nekromantát nem olyan fából faragták, hogy futni hagyja a kóborlót, aki túljárt az eszén, ezért hát ördögi bosszút forral. Galád terveihez hathatós segítői akadnak két démoni lánytestvér személyében, kiknek lelke sötétebb még a Dhun-Unn ezerszer átkozott ingoványánál is…
Baar-Shagŷr kárhozott vidékére új hősökkel térünk vissza, kiknek foga Hastur Mendalla, a vén csavargó szurtos bőrére fáj. A sorozat harmadik kötete egy minden eddiginél zúzósabb kaland krónikája, melyben tovább épül, szépül és bővül ez a szentségtelen tartomány.
A fülszövegben leírt „zúzósabb kalanddal” nincs hiba. A szerző mindent beletesz ebbe a történetbe, ami a csövön kifér. Képtelenebbnél képtelenebb ötletek, szürreálisabbnál szürreálisabb megvalósítással. A humor is ezer százalékon pörög, de szerencsére nem megy át erőltetettbe, ami nagyon jó pont, mert ha túlcsordult volna, élvezhetetlenné vált volna a könyv. Ám szerencsére megmaradt észszerű, élvezhető keretek között, aminek örülök, mert kifejezetten szeretem Tarja (a szerző írói álneve) humorát, amit itt is megcsillogtat. Ráadásul a kalandok is kiválóak, kezdve a nyitó jelenettel, ahol a két elf hercegnő Baar-Lavaarra töri az ajtót vagy Yasir kb. összes jelenete, aki ebben a kötetben kedvenc szereplőmmé lépett elő, egészen a végjátékig, ami minden nyitottsága ellenére nagyon tetszett.
A történet közepe viszont nagy fejfájást okozott, bevallom, majdnem letettem a könyvet. Úgy éreztem, nagyjából az erdő leégése után egyszerűen elfogyott a lendület, és még a szöveg is leült. Így belegondolva, már az elejétől kezdve érződött a köteten némi túlírtság, de eddig a pontig a történések és a karakterinterakciók ezt ellensúlyozták, és nem tűnt fel annyira. Viszont innentől kezdve vagy ötven oldalon keresztül némiképp vontatottá válik a mű, nagyon nehezen haladtam vele. Kár érte, mert utána újra beindul, és a végéig hozza a nyitány kiemelkedő színvonalát. Nehéz lenne megmondani, mi történhetett középtájon, mert látszik, hogy a szerző ezúttal is szívét-lelkét beleadta. De ebben az esetben érvényes a mondás, hogy a kevesebb néha több, talán egy kicsit meg kellett volna húzni.
De a kötet eleji ritmus visszatértével a szöveg ismét zseniális lesz. Minden és mindenki a helyére kerül. A szerző jól elvarrja a szálakat. Minden történetszál olyan nyugvópontra kerül, ami (amolyan grimdarkosan fura) lezárásnak tekinthető. Noha a nyitott befejezést akár lehetne még folytatni, de (A Moly szerint) elvileg ez volt a sorozat utolsó kötete. Hogy lesz-e folytatás? Azt nem tudom, bár vevő lennék rá.
Összességében a közepét és a túlírtságot leszámítva A Tóúrnő bajnoka jól sikerült folytatás/lezárás. Megfelelően emelkednek a tétek, a kalandok és karakterek is mélyülnek, és ha nem is a helyére, de legalább nyugvópontra kerülnek a dolgok. A humor pedig ezúttal is mindent visz.
Ajánlom minden grimdark rajongónak, de főleg azoknak, akik a Ködcsempészt és a Kristálytolvajt is szerették.
A könyvet a szerző jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
Értékelés: 3,5
----
Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Xen is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése