John Scalzi: Az utolsó emperátor

Az összeomló birodalom volt az első könyv, amit a szerzőtől olvastam, és bár a regény koncepciója vagy írástechnikai vonatkozásai nem voltak a toppon, megszerettem Scalzi stílusát. Olyannyira, hogy ez a folytatásokkal csak fokozódott. Így bár körülbelül úgy vagyok ezzel a trilógiával is, mint Morgan Hősöknek való vidék sorozatával, ami szintén nem volt tökéletes, de számomra nagy kedvenc lett. Scalzi Egyesülése is így járt. És ugyan Az utolsó emperátorral lezárul ez a sorozat, de a szerzőtől még biztosan fogok olvasni ezután is.

Leginkább az látszik ezen a köteten, hogy eredetileg nem trilógiának készült, hanem egy hosszabb sorozatnak, ezért vannak olyan részek, ahol csak röviden összefoglalja a történteket; mond, nem mutat, ami az eddigi két kötetre nem volt ennyire jellemző, vagy csak elvétve. Ezeken érződik a kapkodás, ami nem csoda, mert a köszönetnyilvánítás tanúsága szerint t. szerző ismét az utolsó pillanatban adta le a könyvet, ahogy ez ennél a sorozatánál a szokásává vált. Sajnos, meglátszik. Viszont a fontosnak tartott és kifejtett részek nagyon jól sikerültek, így ezen a köteten is hasonlóan tudtam szórakozni, mint az eddigieken, nem egy részhez képzeletben bekészítettem a popcornt, mert ezúttal is olyan jó volt olvasni a karakterek játszmáit.

A bejegyzés innentől spoilert tartalmazhat!

Az Ár zúgóinak összeomlása már a küszöbön áll, ami embermilliók életét lehetetlenítheti el. II. Graylandnek, az Egyesülés emperátorának azonban nem csak ezzel gyűlik meg a baja, hanem az őt leváltani szándékozók fenyegetésével, élükön Nadashe Nohamapetannal és a saját családjával, a Wukkal. Talál-e megoldást a népe megmentésére, vagy ő lesz az Egyesülés legutolsó uralkodója?

A történet a második kötet vége után nem sokkal veszi fel a fonalat (körülbelül hat hónap telik el a kettő között). Mindenki próbál helyezkedni, de leginkább hasznot húzni az egyre jobban közeledő összeomlásból, legalábbis a legtöbb nemesi ház és család ezzel próbálkozik, miközben nem igazán törődnek a közrendűekkel. Miért is tennék? Az ő szempontjukból ez a reakció tökéletesen érthető, és mivel végig a nemesek közegében mozgunk, egyrészt nem sok rálátásunk, csak néhány elejtett információnk van a szegényebb rétegekről, másrészt senkit nem érdekelnek, sem a regényben, sem engem olvasóként. Legalábbis ez volt az alapfelállásom, addig, amíg Cardenia, akit elkülönítenék II. Graylandtől, mert ők ketten hiába egy testben vannak, de két nagyon is különböző személy, ami talán ebben a kötetben jött ki a legjobban, szinte már fanatikusan el nem kezdett a nép megmentésének fontossága mellett kardoskodni, és magával nem ragadott engem is. Az ő álláspontját ugyanúgy meg lehet érteni, főleg annak fényében, hogy még az életét sem volt rest beáldozni az ügy érdekében. Az ütköztetett érdekek több ízben egymásnak feszültek, és jó volt látni, hogy egymás mellett léteztek, így mindenki eldöntheti, melyik áll hozzá közelebb.

Megmondom őszintén, hogy az eddigi kötetekhez hasonlóan Scalzi itt sem ítélkezett, csak szórakoztatott. Az más kérdés, hogy a történeti felépítés miatt, kb. ez a kötet is egy csavarral végződik, méghozzá olyan szinten, hogy azt hittem olvasás közben, hogy na, ez lesz a végkifejlet, de aztán Scalzi azt mondta, hogy nono, nem! És megint milyen frappáns lett a lezárás. Habár egy ponttól kezdve kiszámítható, de akkor is! Én élveztem! Az utolsó mondatot, ami amúgy egy kérdés, különösen imádom. A humor ezúttal is nagyon adja, főleg a mocskos szájú, de ugyanakkor a végére némi karakterfejlődésen áteső Kiva szolgáltatja, de humorfaktor terén néhány szituáció sem marad sokkal el mögötte.

Scalzi stílusa továbbra is gördülékeny, a néhány összefoglaló részt eltekintve, ahol kissé leül a szöveg. A párbeszédek azonban pörgősek, történésben, intrikában és fordulatokban nincs hiány. Na, meg még a harmadik kötetre is tartogat titkokat, amiket jókor és jó ütemben fedd fel az olvasó előtt.

A szereplők is hozzák a szokott formájukat, közülük továbbra is Kiva a kedvencem, bár Cardenia sem marad le mögötte. Eléjük állítja a legnagyobb döntéskényszert, és ezáltal próbatételeket is a szerző, amitől sokkal élőbbek és átérezhetőbbek, mint bármelyik másik karakter. Nadashét is beleértve, annak ellenére, hogy harmadik szemszögkarakterként az ő gondolataiba látunk bele a legjobban, de ő valahogy mégis hidegen hagyott. Talán Scalzi szándékosan így írta meg, de az is lehet, hogy csak én érzem így, ezt három könyv alatt sem tudtam eldönteni. Továbbá Marce is említésre méltó. Őt az első rész óta szeretem, csendesen megbújik a háttérben, de a nagy egész szempontjából fontos karakter, és pont ezt kedvelem benne. A Cardeniával folytatott párbeszédei nagyon jók lettek ebben a kötetben, ezért ők együtt még Kiva jeleneteinél is jobban tetszettek. Külön-külön viszont nem annyira érdekesek.

Összességében Az utolsó emperátor egy pörgős, szórakoztató sci-fi, ami nem mentes a hibáktól, de ennek ellenére nagyon szerethető.

Akik szerették az Egyesülés eddigi köteteit, azoknak Az utolsó emperátort is szívből ajánlom, mert nem fognak csalódni a lezárásban. A Scalzi-rajongók is tehetnek vele egy próbát, bár ez a sorozat teljesen más, mint a Vének háborúja, viszont olvastatja magát, és nagyon szórakoztató. Azoknak is ajánlom, akik egyszerűen egy szórakoztató sci-fi sorozatra vágynak, mert annak tökéletes.

Értékelés: 3,5

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!