Urbánszki László általam eddig olvasott könyvei közül a Karacs – Egy ősmagyar kiskamasz kalandjai (ITT írtam róla) lett a kedvencem. Karaccsal először a Honfoglalás-sorozat első kötete, a Vérszerződés (ITT olvashattok róla bővebben) lapjain találkoztam. Ebben szerettem meg a bátor fiatal legényt, ami a Karacs olvasása után csak fokozódott. A karakter iránti szimpátiám Régi-új hazában olvasásakor is megmaradt, ami az előzményével ellentétben inkább karakterközpontú regény, amiben az események helyett a szereplők fejlődése dominál. Ez egyáltalán nem baj, sőt, kellett egy ilyen kötet a sorozatba, hogy kicsivel jobban megismerjük a szereplők motivációit, jellemét. Mindezt annak ellenére, hogy a szerző nem mélyíti el túlzottam a karaktereit, de eléggé ahhoz, hogy együtt tudjunk érezni velük, vagy éppen dühöngjünk az árulásuk miatt. Bár Urbánszki azért itt-ott, pont a megfelelő helyeken megvillantja a magyar virtust, nehogy karakterdrámába fulladjon a történelmi regénye, és olyan remekbeszabott harci jeleneteket tesz az olvasó elé, amik a végletekig izgalmasak, és jó olvasni őket.
Etelköz, 861. A szövetségbe tömörült magyarság harcias szomszédok szorításában él. Délen a besenyők, keleten a kazárok szőnek alattomos terveket, északon erősödik Kijev városállama. Álmos, aki nemcsak kiváló hadvezér, de ragyogó politikus is, sztyeppeállamot kovácsol a vérszövetségből. Kíméletlenül visszavág a besenyőknek, segíti a kabar törzsek lázadását és csatlakozását a magyar szövetséghez, ugyanakkor keresi a kiutat az ellenség szorításából. Hű emberét, Karacs századost az ifjú Árpáddal együtt felderítésre küldi a Kárpátokon túlra, ahol a morva törzsek harcolnak a frank hűbéri uralom ellen. Karacs az ott élő baráti avar és magyar lakosságból sereget toboroz, majd csatlakozik a morvák nagyfejedelméhez. Sikerrel harcol a frankokkal, alaposan felderíti az új hazát.
A történet a beharangozóhoz hűen több szálon fut. Pontosabban két fő és egy mellékszálon.
Az egyik fővonal Álmos fejedelem története, aki ebben a kötetben a megalakult vérszövetség ügyeivel és az Etelközben létrejött sztyeppeállamot fenyegető külső fenyegetésekkel küzd. Emellett abba is betekintést nyerhetünk, milyen lehetett az akkori magyarok élete több nagyhatalom szorításában, és milyen feszültség uralkodhatott akkoriban az embereken. Erre ugyan csak következtethetünk, és nagyrészt a szerző is a fantáziájára hagyatkozik, viszont ez nem látszik a történeten. Egyáltalán nem erőltetett, és olyan érzés fogott el olvasás közben, hogy akár így is lehetett volna.
A másik főszál az ifjú Karacs századosé, no meg Árpádé, Álmos fiáé. Az ő kettősüket már a Vérszerződésben is szerettem, mert jó közöttük a mentor-tanítvány dinamika, ami itt még kiforrottabbá, mélyebbé válik. Karacs karaktere egyre szimpatikusabbá vált számomra, főleg a kötet végi döntéséért, mert az egy nagyon erős jellemre vall, akit csak tisztelni lehet. Ezáltal nem csak megkedveltem, hanem a megbecsülésemet is kivívta a karakter, mert maximálisan kiérdemelte. Azzal meg főleg, amit Árpád kiképzése címén művelt. Kemény volt, ugyanakkor végig a fiú érdekeit nézte, és mindent kihozott a képességeiből és a tehetségéből, és miközben együtt derítették fel a Kárpát-medence népeit és területét, Árpád férfivá érett. Ezek a részek nagyon erősre sikerültek, mondhatni lemosták az Álmos-részeket a képzeletbeli színpadról, pedig azok sem rosszak, csak kevésbé mozgalmasak. Egy közhellyel élve azokban a fejezetekben sok a szókarate, míg a Karacsos részek kiképzése, toborzása, harcai sokkal mozgalmasabbak és érdekesebbek, pedig ezek nagy része a fantázia szüleménye. De a szerző talán pont ezért volt leginkább itt elemében.
A harmadik, a fent említett mellékszál a másik kettőhöz képest első ránézésre nem tűnik annyira fontosnak. Aztán jobban belegondolva mégis. Ez a hétköznapi emberek, a „nép” szemszöge. Ezekben a fejezetekben egy feldúlt szállás két túlélőjét, egy Hanga nevű nőt és egy árván maradt kisfiút, Koppándot követhetjük a régi és az új hazáról szóló részek között. Ők ugyanis a másik két szál harcosaival ellentétben, akik felderítenek vagy éppen az ellenséggel csatáznak, a túlélésért küzdenek a természettel, az állatokkal, más emberekkel. Rajtuk keresztül kiviláglik, milyen is volt, vagyis inkább milyennek képzelte a szerző az akkori életet. A jelek szerint piszok keménynek. Ennél fogva ez egy fontos szemszög, mert megmutatja, hogy a szervezkedés, a küzdelmek hogyan hatnak az egyszerű emberekre. És ezt Urbánszki nagyon jól ábrázolja, csak kár, hogy ez a vonulat nem tud teljesen kiteljesedni, mert egy idő után elhagyja, mintha elfelejtette volna, így a bátor asszony és a kisfiú története a levegőben lóg.
De ha már az elvarratlan szálaknál tartunk, ugyanilyen Gerle és Saroldu szövetségének kifutása is. Nagyon jól felépíti a szervezkedésüket, de aztán félúton elengedi a kezüket, és ez a két jó női karakter elveszik a férfiak tengerében, akárcsak Hanga, vagy a Karacs szálon végül Nyeste is. A szerző ugyan tud erős nőket alkotni, de valamiért a férfiak végül mégis dominánsabbá válnak körülöttük, és elnyomják a tündöklésüket. Értem én, hogy akkoriban, sőt még sokkal később is ez teljesen természetes volt, de nekem ez akkor sem áll teljesen össze, mert így az erős női karaktereknek nincs igazi funkciójuk, hiába vannak jól megírva. Olyan érzésem volt, hogy azért kerültek bele, mert a mai korszellem megköveteli. A szerző pedig úgy érezte, kellenek a kötetébe. Még akkor is, ha nem lehet döntő szerepük az eseményekben.
Ez pedig átvezet egy sokkal nagyobb problémához, az erőszak ábrázolásához, főleg a nők ellen. Ezzel konkrétan nem volt bajom, a fennmaradt kevés forrásból tudjuk, sőt a későbbi háborúk alatt is történtek ilyen túlkapások, és nem zavar, hogy a szerző nem kertel, hanem mindent keményen, már-már kegyetlenül leír. Ezzel teszi még hitelesebbé a kort. A baj inkább a mennyiség. Egyszer megemlítve még oké, van ilyen, az olvasó továbbhalad, még másodjára is rendben van, de a sokadik erőszaktétel már túlzás, és egyben unalmas is, mintha a harcosok csak a farkuk után mennének, ami, mint azt Árpád, Karacs és Álmos példája mutatja, nem igaz. Noha utóbbinak van felesége, meg ágyasa is szép számmal. Ezzel szemben az átlag katonát úgy írja le a szerző, hogy szükségük van az asszonyok érintésére, és kb. minden jelenetben kanos valamelyik. Ezt nagyon nagy túlzásnak éreztem, még úgy is, hogy a regény írója férfi. A kevesebb több lett volna, néhány ilyen jelenet nyugodtan átadhatta volna a helyét valamilyen a cselekményt előremozdító esemény bővebb kifejtésének, vagy akár a karakterek további mélyítésének.
Ezektől az apróbb mellényúlásoktól eltekintve a szerző továbbra is brillírozik ebben a történelmi korban, amikor a magyarok még csak a hazájukat keresik. Mindezt az első kötethez hasonlóan a korhoz illő és a modern nyelvezet egyfajta Urbánszki Lászlós keverékével, ami továbbra is passzol ehhez a sorozathoz. Emellett a leírások is nagyon szépek és részletgazdagok, legyen szó akár a helyszínek, a természet vagy a harcok bemutatásáról.
A Régi-új hazában összességében élvezhető folytatás. Habár érződik rajta, hogy köztes kötet, ami átvezet a nagyobb események felé, de ezt a szerző jól hidalja át néhány izgalmas fordulattal, megható jelenettel, így a regény a hibáival együtt is nagyon szerethető.
Ajánlom azoknak, akik szeretik Urbánszki László munkásságát, mert azok a Vérszerződésben sem fognak csalódni. A történelmi regények rajongói is bátran tegyenek próbát vele, mert alapos háttérmunkával megalkotott, olvasmányos stílusban megírt regény.
A könyvet a szerző és a Lazi Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
Értékelés: 4
----
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése