Dobó Dorottya: A zapumai kóbor villamos

Korábban még sosem jelentkeztem utazókönyvre a Molyon, egészen eddig, mivel a kötet ötletességére már a megjelenésekor felkaptam a fejem. Azonban eddig mégsem jutottam el az elolvasásáig, de most kihasználtam a lehetőséget, és nem bántam meg. Már csak azért sem, mert az alapötlet, hogy valaki egy elszabadult villamosról írjon történetet, egyszerűen zseniális. Arról nem is beszélve, hogy a végén kiderült, annak idején több ilyen eset is történt nálunk, más szóval Dobó Dorottya valós alapra építette történetét, ami aztán messzi szárnyal a képzelet szárnyán, két főhősével végigkalandozva Európát.

Az illusztrátor, Buzási Viktória remek partner ehhez a képtelen ötlethez, egyszerű és tónusos ceruzarajzaival kíséri végig. De a borító a belső képeket is túlszárnyalja a bohókás, kalandos történet ígéretével, és ezt nagyrészt be is váltja. Ám akadnak mélyebb rétegei is, amikkel összetett művé áll össze. A szerző másik erőssége a sziporkázó humor, amit kiválóan támogatnak vagy épp fokoznak az illusztrációk. Így a szavak és a képek együttesen keltik életre Zapumát és lakóit, és vezetik be ezt a képzeletbeli országot az olvasók szívébe.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

Balatoni József: Önharckép

Az első dolog, ami megragadja a szemet, az maga a cím. A címlapon kiemelt H betű miatt többféleképpen értelmezhető „önharcképként” és „önarcképként” is. Mindkettő a főszereplő magával való szembenézésére, belső vívódására utal és a harcára egy új, jobb életért. Ritkán olvasok olyan könyvet, ahol már magában a címben benne van az írói ígéret, hogy miről is fog szólni a regény, így már külön ez is különlegessé tette számomra. Ez a többféle olvasat a borítóban is kifejeződik, ami nagyon ügyesen fejezi ki a történet helyszínének, Haitinek a kettősségét. A nyitható borítón a kisfiú először a makulátlanul tiszta strandon ül, de ha kihajtjuk, akkor egy nyomornegyedben, ami jól mutatja ennek az országnak a két arcát, amire maga a könyv is több helyen reflektál. Egyben az újrakezdés könyve is, ahol az önkéntes munka közben a főhős keresi önmagát, és a helyét a világban. Mindezeket a szerző olvasmányos stílusban tárja elénk. Emellett közérthetően is, a szövegbe simulóan magyarázva meg az esetleges idegen szavakat, helyi ételeket, szokásokat. A könnyed, már-már felszabadult stílus miatt nagyon gyorsan haladtam a könyvvel, amely próbálja mindennek a pozitív oldalát keresni, még ott is, ahol első látásra nem látjuk. Ez teszi könnyen befogadhatóvá a könyvet. Az illusztrációk ehhez az élményhez külön hozzátesznek. A fekete-fehér képek jó kísérői a történetet körüllengő borús-vidám hangulatnak.

Ami hagy némi kívánnivalót maga után, azok a párbeszédek. Nem éreztem őket eléggé kidolgozottnak, sőt néhol, amikor több beszélő is megszólalt, bábeli zűrzavar uralkodott a kevés átkötő szöveg miatt. Bár szerencsére a legtöbb helyen a szerző egyben tudta tartani a párbeszédeket. A másik a karakterek hiányos kidolgozása. Szinte csak a főszereplőre fókuszál, ami tulajdonképpen nem baj, de kis hiányérzetet okozott, hogy a többi szereplőről alig tudunk meg valamit. Emellett, ennek ugyan értettem a funkcióját, kevés tulajdonsággal ruházza fel karaktereit a szerző, a legjellemzőbb, hogy mindenki nyitott, kedves, ami kell a munkájukhoz, de ez kevés. Nem ezen volt a fókusz, hanem az események bemutatásán, és olvasás közben igazából nem is zavart, csak utólag csapódott le hiányérzetként.