2021. október 17., vasárnap

Urbánszki László: Árpád és Kurszán

Urbánszki László Honfoglalás-sorozata (a Vérszerződésről ITT, a Régi-Új hazábanról ITT írtam) már az elején grandiózus vállalkozásnak tűnt. A magyarság törtélelmének egy fontos eseménysorozatát, a honfoglalást és az ahhoz vezető eseményeket hivatott kalandregényes formában bemutatni, sokszor elrugaszkodva a száraz történelmi tényektől vagy a fennmaradt forrásoktól, hogy élvezhetővé tegye a történetfolyamát. Ezzel viszont semmi baj nincs, sőt számomra közelebb hozta ezt a nagyon távoli, megfoghatatlanul zűrzavaros időszakot, amiről annak idején nem igazán szerettem tanulni, mert semmi érdekeset nem találtam benne. Urbánszki László ezt maximálisan jó irányba változtatta azzal, hogy a szereplői sorsán keresztül közel hozta hozzám az akkori történéseket, neves történelmi alakokat.

Azonban bármennyi pozitívuma is van a sorozatnak, a harmadik részre kiderült, hogy maga a szerző sem gondolta és látta át, hogy igazából – egy faműveshez illő hasonlattal élve – mekkora fába is vágta a fejszéjét. Mert az számomra is csak az Árpád és Kurszán olvasása közben tudatosult, hogy annyi mindent akart ezzel a tetralógiával elmesélni, ami legalább egy tíz kötetes, de inkább hosszabb sorozatért kiált. Ezért a harmadik köteten már nagyon látszik, hogy sűrítene a szerző, hogy a végkifejlet előtt minél több információ, helyszín, történés beleférjen a regényébe, viszont ez az eddigi lassabb építkezés rovására megy, és meglehetősen kapkodóvá teszi a művet, ami jócskán ront az élvezhetőségen. Megértem, hogy mindez szükséges a lezárás megértéséhez, de ezt nem egy, hanem legalább két kötetre széthúzva kellett volna megosztani az olvasókkal, mert így a saját stílusát is rombolta a szerző.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

A regény idején a magyarság keresi a korosodó Álmos örökösét, a nemzetség legrátermettebb tagját. Árpád győztes csaták során bizonyítja, hogy ő a nagyfejedelem méltó utóda, végül Álmos fejedelemtársaként irányítja a szövetséget. Megismerhetjük a kor titokzatos alakját, Kurszánt is, aki egy névtelen ágyas gyermekéből, nagyúrrá, majd gyulává emelkedik. Az ő vezetésével indul 882-ben, egy kisebb sereg a Kárpát-medencébe, a frank hűbér ellen harcoló Szvatopluk, morva fejedelem megsegítésére. A besenyő törzseket a magyarok felé szorítják az úz nomádok, a kereszténnyé vált Bulgária egyre erősebb, terjeszkedik a Kijevi Rusz. Mindenkinek útjában van az erős, magyar szövetség, égetően sürgőssé válik elhagyni Etelközt. Hosszas szervezés után elkezdődik a magyar nép áttelepülése a Kárpát-medencébe, a régi-új hazába.

Röviden összefoglalva ez a rész Árpád és Kurszán felemelkedésének története. Ha ezt a főszálat fejtette volna ki a szerző, és csak erre koncentrál, akkor egy jó tempójú, megfelelő ritmusú, határozott történeti ívű kötetet kapunk, ami ráadásul könnyen olvasható lenne. Ehelyett azonban elaprózza a kötetet, és a főszál mellett temérdek mellékszálat indít, amivel nem lenne baj, mert az eddigi kötetekben is voltak effélék, hogy aztán szerves részei legyenek a teljes egésznek. Az Árpád és Kurszánban azonban túl sok a mellékvágány, és ez darabossá teszi a szöveget, amit csak fokoz az időben ugrálás. Sőt, ez utóbbiba teljesen belezavarodik a szerző, és néhol el is véti a kronológiát. Ez a Kölked-Jutocsa mellékszálon érhető tetten, ahol szinte teljesen összevissza derülnek ki az események. Ez persze lehetne szándékos írói húzás, és részben annak is tűnik, csak míg a főszál kronológiai sorrendben halad, addig ez a mellékszál nagyon bezavar. Mégpedig azért, mert mind Kölked, mind Jutocsa szemszögéből is olvashatjuk kvázi ugyanazt, csak összevissza sorrendben. A zűrzavart fokozza a Jutocsát sorsára hagyó katonák szemszöge is, ami a lehető legrosszabb helyre ékelődik be, ahol már kiderült, mi történt a fejedelemfival, és egyáltalán nincs funkciója, így egyenesen elhagyható lett volna. Vagy például ott van Becse százados lefokozásának és újbóli felemelkedésének története, ami a kötet egésze szempontjából nem igazán fontos, csak egy színesítő elem, mégis jócskán jut oldal az ő bemutatására. Noha Kurszán szempontjából van némi jelentősége, de nem akkora, mint amekkora szerepet kap. Inkább fontosabb eseményeket kellett volna részletesebben kifejteni. Például a politikai helyzetet, ami az eddigi kötetekkel ellentétben itt eléggé tankönyvszerű volt. Kissé száraz és tényszerű, holott az előző részekben nagyon bírtam a vezérek szócsatáit, deebben a kötetben háttérbe szorult.

De hogy a pozitívumokról is szóljak. Urbánszki kiválóan mutatta be Árpád és Kurszán karakterét. A tetteiken keresztül jól kirajzolódik a jellemük, a hasonlóságaik és a különbségeik, továbbá az, hogy eltérő helyzetből kiindulva miket tudnak véghez vinni, és végül milyen vezér-gyula párossá válnak. A kettejük közti különbséget legjobban az írja le, ahogy egy ízben Karacs Kurszánról gondolkodik: „Amit mond, az szükségszerű, viszont mosolyognia nem kellene. Muszáj elvennünk az amúgy is nehezen élő emberektől az ennivalót, az eddigieknél is szűkösebb életre kényszeríteni őket, ám ezen nincs mit mosolyogni. Szégyenkezni kell nem vigyorogni. Ez az ember tehetséges, de törtető! Nem számít neki, milyen áron éri el a célt.”

Árpád ennek majdnem szöges ellentéte, legalábbis a tettei alapján. Ezt legjobban a Furcsa háború fejezetben kitalált harci taktikája bizonyítja, ahol vér ontása nélkül old meg egy igen nehéz helyzetet. Illetve a rátermettsége ellenére a hatalmat sem vágyja annyira, mint a féltestvére. Bár ez utóbbi a származásukból eredő különbség miatt adódik. És ha már Karacsnál tartunk, az eddigi kötetekben nagyon megszerettem a karaktert, és vártam a további fejlődését, de ehhez képest nagyon keveset kapunk belőle. Értem is meg nem is. Egyrészt máshová került a fókusz, ezért egy az események szempontjából kevésbé fontos karakterről nem kell többet tudnia az olvasónak, viszont a szintén kevéssé lényeges Becse története helyett lehetett volna belőle több. Lehetséges, hogy ez csak én látom így, és másnak nem hiányzik Karacs, viszont nekem nagyon.

Viszont a szerző még mindig mestere a harcoknak, és ezek ebben a kötetben is élvezetesen voltak az olvasó elé tárva. Részletgazdagon ábrázolja a különböző hadmozdulatokat, alakzatokat, taktikai megbeszéléseket, az egyes csapatok fegyvereitől az öltözékükig. Olyan aprólékossággal tár elénk minden mozzanatot, hogy láttam magam előtt a történéseket. Nagyon-nagyon élveztem a csataleírásokat, és noha ebből a szempontból ez egy átmeneti kötet volt, elbírtam volna többet is.

A harmadik, és ezek mindig jól működnek a szerzőnél, az állatszereplők. Ebben a részben egy macskát, Karmost kapjuk, aki egy eléggé karakteres jószág, az legalábbis mindent visz, ahogy a szerző megszemélyesíti és megeleveníti a gondolkodását. A macsek összes jelenetét élmény volt olvasni, hiszen néha még az eseményeket is képes volt egy kicsit előremozdítani, vagy épp változtatni tudott egy-egy dolog kimenetelén a Kölked-Jutocsa szálon.

 Az Árpád és Kurszán egy vérbeli sorozat közepi kötet, annak minden hibájával együtt. Döcögő kezdés, darabos történetvezetés, kapkodó információadagolás, nehezen talált dramaturgiai ív meg egyebek. Ami viszont működik, az tényleg működik. A kalandregényes része rendben van, a főbb karakterek ábrázolása jó, és a szerző ismét remekel a harcok leírásánál. Végig érződik a „Vihar előtti csend”-életérzés, ami nagyon kíváncsivá tett a Honfoglalás-sorozat majdani lezárására. Abban reménykedek, hogy a záró kötet már nem követi el ennek a hibáit, vagy legalábbis javít valamelyest rajtuk. Kívánom, hogy úgy legyen!

A könyvet a szerző és a Lazi Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

 

 Értékelés: 3


 


 

 

----


Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése