A kötet keletkezése a Fenegyerek: Sárga (ITT írtam róla) és a Hulk: Szürke (bővebben ITT) közé esik. Ennek a kötetnek különösen jót tett, hogy nem eredettörténetet mesél el. Az alkotók jól ráéreztek, hogy Parker karakterének más az erőssége: a humor és a szerelem. Ezért a történet Pókember harcairól és Peter egyre jobban bonyolódó életéről szól, ahol a szerelem is felüti a fejét, mint extra bonyolító tényező. Röviden összefoglalva ez a kötet két fiatal egymásra találásáról szól, ami nagyon is illik ehhez a Pókemberhez, aki még keresi a saját útját.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
Mary Jane előtt ott volt Gwen Stacy… Peter Parker első szerelme, akinek az élete tragikus véget ért, amikor a Zöld Manó levetette egy hídról. Ez a történet kettejük egymásra találásáról szól. Arról, hogy milyen megpróbáltatásokon esett át Pókember veszedelmes bűnözők egész garmadájától addig, míg az övé lehetett álmai nője.
Gwen Stacy halála a történet kiindulópontja, ami annak idején felforgatta a Marvel képregényuniverzumát, mivel ez volt a első olyan alkalom (talán Ben bácsit leszámítva), amikor egy szuperhőshöz nagyon közel álló személy nem egyszerűen eltűnt vagy megsérült, hanem meghalt. Azért kavart akkora port, mert akkoriban az írók nem csináltak ilyet, a szuperbűnözők nem gyilkoltak, egészen Gwen haláláig. Azért emeltem ezt ki, mert a Pókember: Kék a halott szőke lány körül forog, és ugyan megjelennek benne mások is, de a lényeg csakis ő, és Peter iránta táplált érzelmei. Már rögtön a nyitókép, ahogy Pókember meglátogatja a szeretett nő halálának helyszínét Valentin-napon, nagyon megfogott. Annyi érzelem van abban a pár képsorban és a férfi gondolataiban, hogy majd szétveti a lapokat. Ez a rajzban is kifejeződik, mert a kék szín dominál, annak is a pasztellárnyalatai, amik ridegséget, sivárságot sugároznak, jól kifejezve Parker gyászát. Ezt egyedül a rózsa vöröse töri meg, ami számomra egyértelműen Gwent jelképezi.
Ahogy említettem, a történet Valentin-napon indul. Peter Parker visszaemlékszik a Gwennel való megismerkedésére, és ezen keresztül az akkoriban zajló eseményekre. Mindezt egy régi felvevőre (emlékei szerint még Ben bácsié lehetett) mondja fel úgy, mintha a halott nőnek írt levelek lennének. A történet vezérgondolatát Loeb már az első oldalon megfogalmazza, és a hőse szájába adja: „Azt hiszem, ha megnézed, hogy az életem hogyan állt feje tetejére, egyetlen dolgot észrevehetsz. A rossz után jó jön. Valamiféle csoda.” Ez a gondolatmenet végigvonul az egész köteten, némiképp módosított megfogalmazásban többször visszatér, de a lényege ugyanaz marad. Amolyan vázat alkot a történések körül, és Peter fejlődésének alappillére lesz. A felvételek végére a gyásztól eljut az elfogadásig, és talán a továbblépésig is, ahogy MJ-re néz a történet végén. Mert abban az egy tekintetben ott a megbékélés és a szeretet is, amit végül egy másik nő oldalán végre megtalált.
A jelenről szóló kékkel színezett jelenetek között a perspektíva kiszínesedik, akárcsak a Hulk: Szürke esetében, mind a szöveg, mind a rajzolás tekintetében. Mert ha lerántjuk róla a Pókember-hacukát, akkor a főszereplőnk egy egyetemista srác, aki emellett feltörekvő fotoriporter is, így hát többszörösen is megküzd a nehézségekkel. Nappal fiatal felnőttként, aki szeretné valóra váltani az álmait, éjjel pedig Pókemberként a szuperbűnözők ellen harcol, ami nem mindig összeegyeztethető a magánéletével. De talán pont ez a titokzatosság az, amivel magához vonzza először Gwent, majd MJ-t is, mert egyszerűen menővé teszi.
Ezt a fajta lúzerből viszonylag menő sráccá fejlődését Loeb nagyon jól elkapja és felépíti. Bár ezzel talán sikerült egy kicsit túlzásba esnie, főleg azzal a jelenettel, amikor Gwen és MJ már-már egymásnak esnek Peter betegágya mellett. Átérezhető volt a két nő feszültsége, akik ugyanarra a pasira hajtanak, de így a kötet nagy részében a két nő nem tűnt többnek, mint a nagy Peter Parker barátnői, pedig mind Gwennek, mind MJ-nek erőteljes, érdekes személyisége van, amiből kaphattunk volna többet is e helyett a majdnem „cicaharc” helyett. Főleg azért, mert egyikük sem az az üresfejű liba-típus, akik csak kellékek. Az ő kifejtésüket ezért kicsit hiányosnak, egyoldalúnak éreztem, de mivel Peter szemszögéből ábrázolták őket, ez végső soron érthető. De egy kicsit visszább lehetett volna venni belőle.
A Pókember: Kékkel Loeb és Sale közelebb hozta hozzám Pókember karakterét, és elérték, hogy érdekeljen a sorsa, a gondolatai, az érzelmei. Kiváló érzékkel választották ki azt az időszakot, amivel meg tudtak fogni. Viszont a már-már fordított hárembe hajló női rivalizálás kissé túlzás volt, mert Peter Parker azért nem olyan jó pasi, mint ahogy itt beállították.
A kötetet mindenképp ajánlom Pókember rajongóinak és azoknak, akik szerették Loeb-Sale eddigi színes köteteit. Akik most ismerkednének Pókemberrel, azoknak egy fontos momentum elspoilerezése miatt nem ezt ajánlanám első olvasmánynak.
Értékelés: 4
----
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése