Megviccelt
ez a kötet, vagyis inkább az emlékezetem. Sokkal rosszabbra emlékeztem az előző
olvasási élményem alapján, de meglepő módon egész jól elvoltam vele. A hangulat és a
stílus, amiért az első kötetet szerettem itt is megvolt, sőt bizonyos szinten
ez még jobban is tetszett, főleg úgy hogy tudom, mi a harmadik vége, és így
leestek az apró utalások és elrejtett részletek, belső poénok. Mert azok vannak
itt dögivel, ahogy vér és egyéb testnedvek meg a szexuálisan túlfűtött
jelenetek is. Sőt, a három főszereplő, Ringil, Egar és Archeth is adott, de
talán előbbi egy kissé haloványabb, mint az első kötetben, bár jobban meg is
tépázzák szegényt mind testileg, mind lelkileg, így ez nem is csoda, bár a velős
megállapításai és csak rá jellemző „gázoljunk át mindenem, ha kell” stílusa
megmaradt. A világ rejtélyessége úgy szintén, aminek a működéséről itt kicsivel
többet megtudunk, de mivel Morgan szereti homályban tartani az olvasóit, így
csak éppen egy patikamérlegen gondosan kimért csipetet ad hozzá az eddigiekhez.
Ahogy szereplőink is csak egy kicsivel kerülnek közelebb a nekik szánt
végkifejlethez.
Ezzel
az előbbi mondattal tulajdonképpen át is tértem a negatívumokra, ami miatt
mégsem tudom jobbra, bár rosszabbra se értékelni ezt a sorozat közepi kötetet,
mint az előzőt. A legnagyobb probléma a túlírtság, aminek előszelét az első
kötet értékelésében már említettem. Itt elkezdünk dagonyázni a felesleges
betűhalomban, mert t. író ennél a kötetnél már kezdte elveszteni a regénye
fölötti gyeplőt, bár kételkedek, hogy egyáltalán volt, aki visszatartotta. A
szerkesztői nyíróolló nemigen működött, maximum annyira, hogy még éppen egyben
tartsák a dramaturgiai ívet, és végül is ez a regény és a szerző nagy-nagy
szerencséje.
Egy
kicsit még a negatívumoknál maradva, bár ez inkább csak szubjektív dolog, és
részben áttérve a világépítésre. Az acél emlékében a szerző jól lefekteti egy posztapokaliptikus
világ alapjait, jól beépíti a sci-fi hátteret a fantasy díszletek közé, amolyan
ott van, de mégsem alapon izgalmasabbá téve a Hősöknek való vidék világát. Ezek
az elejtett utalások is elegek voltak nekem már első olvasatra is, hogy
szeressem ezt a világot, most másodjára már jobban figyeltem erre, és itt a
másodiknál sajnálattal tapasztaltam, hogy amit az elsőben elhintett az író, arra
itt a másodikban nem ráerősített, ahogy vártam volna, hanem inkább elmosta. Ami
engem zavart, de lehet, hogy mást nem, ezért írtam föntebb, hogy ez egy nagyon
szubjektív meglátás. Viszont bennem ez hagyott némi hiányérzetet, ezért
tartottam érdemesnek arra, hogy ezt megemlítsem. Még annak ellenére is
éreztem ezt, hogy többet volt a regény helyszíne a Szürke Helyek, aminek
működéséről többet megtudtunk, és kvázi egy másik dimenzió a valósággal
párhuzamosan. Jobban megismertük a Kormányosokat, akik közül az egyik az Övről
(szétbombázott Holdról) zuhant le, és egyéb árulkodó jelek, amik utalnak arra,
hogy a regény a távoli jövőben játszódik, ahol az emberiség kvázi középkori
szintre lett visszabombázva. Minden adott egy jó kevert sci-fi-fantasy
regényhez, nekem mégis hiányérzetem van, de ez már legyen az én bajom. Mert
mindent egybevetve szerettem olvasni a könyvet, ami egyrészt a világnak,
másrészt a szereplőknek köszönhető.
Ha
már rátértem a szereplőkre, kezdeném Ringillel. Bajban voltam vele
kapcsolatban, mert az első kötetben kedvencem lett, de itt valahogy már nem
volt az igazi. Noha a beszólásai a régiek, a forró szexjelenetei a régiek
(imádtam Hjellel és Rakannsal is, erről bővebben később), de ő maga valahogy
haloványabb lett. Bár lehet azért, mert ebben a kötetben konkrétan megcincálják
és kiköpik, majd újra és újra rúgnak rajta egyet, amitől csoda, hogy egyáltalán
valamennyire megőrzi az ép elméjét. Ezt sokban köszönheti Hjelnek, akivel
nagyon szerettem az összes közös jelenetét, bármelyik idősíkban játszódjon is,
mert abból volt több is hála a Szürke Helyek érdekes működésének, na meg az
ikinri ’ska-nak, ami ott volt mindig körülöttük.
 |
| Kép: Ringil és Hjel - Aihito |
Ha
már a világ mágiája, akkor érdemes megemlíteni a kiriath technológiát is, mert
a kettőt ugyanolyan rejtélyek övezik, sőt, nem is igazán lehet különbséget
tenni mágia és technika, illúzió és valóság között. Közelíti ezt a kettőt a
szerző, de végül annyiban hagyja, és az olvasóra bízza, mit gondol erről a
mágia és tudomány egyvelegről, ami a fantasy háttér nagy részét adja. Ám ezzel
kapcsolatban mégsem volt hiányérzetem, noha korántsem magyaráz meg mindent. Ezt
Archet személyén keresztül küszöböli ki, aki maga is csak sejti a két dolog
közti határvonalat, és néha ő maga sem tudja eldönteni, hogy a népe, a
kiriathok technikája gépi vagy varázslatos eredetű-e. Ezen többször
elgondolkodik. Főleg azért volt jó, hogy a szerző rajta keresztül ábrázolta
ezt, mert félig ember, aki se ide, se oda nem tartozik, mégis mindkét népet
ismeri, ezáltal hitelesen tudja alakítani a néhol a dolgokra rácsodálkozó
embert, néhol meg a bölcs kiriathot.
A
harmadik, ami még fontos, az a hiedelemvilág és általa az istenek, amiket
részben Egar, részben Ringilen keresztül látunk. Előbbinél főleg az első
kötetben, de itt is előfordult, utóbbinál hatványozottan. Több isten is
egyengette Ringil útját, hogy kényüknek-kedvüknek megfelelő eszközzé váljon. Ebben
a világban az istenek nagyon is beleavatkoznak a szereplők életébe, ahogy a Kormányosok is, és ez főleg
ebben a kötetben bontakozik ki, minkét létforma irányíttani akarja a dolgokat, bár utóbbiak nem voltak annyira stílusosak, mint inkább
körülményesek. Az isteneket valahogy jobban bírtam.
A
mellékszereplők közül a császár és Noyal Rakan lopta be magát nagyon a
szívembe. Előbbinek bármennyire kis rohadék is bírom a stílusát, utóbbi meg a
Ringil iránti rajongásával nagyon aranyos volt.
Összességében
nagyon szerettem a holtak szavát, amin én magam lepődtem meg a legjobban, mivel
sokkal rosszabbra emlékeztem. Kellemes csalódás volt így második olvasatra,
valahogy jól esett a lelkemnek minden hibájával együtt, vagy talán pont azért.
Ajánlom
azoknak, akik szerették az első részt vagy szeretik Morgan stílusát, és a
sci-fi-jei után valami újra vágynak tőle. Az enyhén kevert műfajt vagy a
grimdarkot kedvelőknek is ajánlom, bár nem mindenkinek fog bejönni a Morgan
által képviselt, kissé terjengős stílus.
Értékelés: 4
----
Köszönöm,
hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz,
feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz
e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További
tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése