Míg
a Mechanikus farkas értékelésében (ami ebben a bejegyzésben olvasható)
arról írtam, hogy mennyit fejlődött a szerző az előző kötetekhez képest, addig
ennél a résznél inkább visszafejlődést éreztem. Főleg a leírások terén éreztem
ezt, mert míg az előző kötetben az írónő részletes helyszínleírásokat tárt az
olvasók elé, addig itt ez teljesen visszaszorult, sőt, szinte el is tűnt. A
legnagyobb baj az volt, hogy ennek ellenére sem éreztem pörgősnek a
cselekményt, mi több, jó néhány helyen leült, és unatkoztam olvasás közben.
Emellett azt láttam, hogy ebbe is, abba is belekapott a szerző, csak hogy
kiteljen egy kisregénynyi szöveg, a legtöbb történést egyáltalán nem éreztem átgondoltnak,
kivéve néhány jobban sikerült fejezetet, ami Harry helyett a Langtonokra vagy
Willre koncentrált. Előbbi részeit ugyanis nagyon gyengének éreztem, mintha a
karakterével nem tudott volna mit kezdeni a szerző, ezért nem tartom túl jó
választásnak, hogy őt is megtette szemszögkarakternek. Will és Winie részei
sokkal jobbak voltak. Előbbi még mindig a meg-megcsillanó humorával viszi a
történetet, habár nagy sajnálatomra a cselekmény darálása miatt ebből sokkal
kevesebb volt, utóbbi pedig lassú, de folyamatos karakterfejlődésével mindig tud
újat mutatni. A szerelmi szálak beleerőltetése pedig a legrosszabb dolog, ami
ezzel a sorozattal történhetett, főleg, ha maradnak ezek a párosítások, amiket
az írónő elhintett. Bár a leírtak ellenére is várom a befejező részt, de
remélem, valamelyest visszakanyarodik az előző kötetek stílusához, mert az
sokkal jobban állt ennek a sorozatnak.
A
történetről elmondható, hogy az eddigi kötetekből ismert, visszatérő elemekkel
dolgozik. Gondolok itt például Tony karakterére, aki ebben a kötetben is
belekavar az eseményekbe, holott az előző kötet alapján azt lehetett hinni róla,
hogy az ő szála lezárult. Feleslegesnek éreztem, hogy ő megint elő lett
rángatva, mert bonyolító tényezőnek Cassidy és Blackwood is bőven elég volt, de
három antagonistával már túl sűrű volt ez a nem teljesen kétszáz oldalas
történet.
A
másik az, hogy Winie szokás szerint mindig bajba keveredett, ami még nem lett
volna baj, mert ez a Langton lány már csak ilyen, de az már kicsit túlzás volt,
hogy a másik két szemszögkarakterrel is ugyanez történt. Nem volt egy simán
végződő helyzet sem, pedig elbírta volna a történet, és a sok bonyodalom
helyére belefért volna több helyszínleírás, talán még egy kis
háttérvilág-tágítás is. Ehelyett megkaptuk Harryt és a problémáit, amivel túl
sokat foglalkozott a történet az élvezhetőség kárára, mert a szélhámos karaktere
számomra visszafejlődött. Míg az előző résznél úgy gondoltam, egy kicsit
megkomolyodott, addig itt újra gyerekesen csökönyössé vált, így pláne nem
értettem, hogy Winie-nek miért tetszett annyira, és miért akart neki mindenáron
segíteni, főleg, hogy Will ott törte magát az egész kötetben, hogy visszanyerje
a barátságát. Emellett ő sokkal jobb karakterré nőtte ki magát, mert volt ideje
rá az eddigi 6+1 kötet alatt, míg Harryt csak felesleges bonyolító tényezőnek
éreztem. Nagyon remélem, hogy az az utolsó kötetre változni fog, és Harry
helyett inkább Will kerül előtérbe.
Összességében
a Forgandó szerencse volt számomra a Winie Langton sorozat eddigi leggyengébb
darabja, még azzal együtt is, hogy azért történtek benne érdekes és elvarrásra
váró rejtélyes események. Viszont Harry karakterének és problémáinak előtérbe
helyezése miatt egy kissé leült a kötet, így sajnos a Langton család a háttérbe
szorult, emiatt majdnem kiveszett a történetből a humor, ami az eddigieknek
kifejezetten jól állt.
Ajánlom
azoknak, akik olvasták az eddigi köteteket, de készüljenek fel, hogy másabbra
sikerült, mint az eddigiek. Bár akik szeretik Harry karakterét, nem fognak
csalódni, akik pedig nem, azoknak szerintem nem fog olyan élményt nyújtani a
kötet, mint az eddigiek.
Értékelés: 2,5
----
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése