Nem
először olvastam ezt a könyvet, de eddig még valamiért nem írtam róla. Így
utólag belegondolva ez nem is meglepő, mert nem egy hétköznapi darab. Kissé
emésztenem kellett ezt a könyvet, mert nem nagyon olvastam még hasonlót. Az
ilyesféle fantasy nem volt az én világom eddig. Hogy ezután az lesz-e, majd a
jövő eldönti, habár az igen felé dől a mérleg nyelve, mert ezek a sötét, nem
finomkodó történetek nagyon bejönnek nekem. A gusztusomnak pont elég vér és
mocsok volt ebben a kötetben, hogy tetsszen. Többedik olvasásra már a
részletekre is jobban tudtam figyelni, így észrevettem a finomságokat és az
előre utalgatásokat, ami a folytatások ismeretében még szórakoztatóbbá tette az első kötetet,
főleg, az egész történet vége miatt.
Ami
még nagyon érdekes volt benne, hogy harcos fantasysága mellett eléggé előtérben
volt a szexualitás megjelenítése, amit eddig gyér fantasy olvasottságom okán
elég újszerű volt nekem, de annál jobban élveztem. Harc, szex, intrika, drog,
lelki vívódások. Ezzel kb. összefoglalható a könyv. Bár a karakterek sokat
tettek hozzá ehhez az egész egyveleghez megspékelve azt egyéni drámákkal,
sötétebbnél sötétebb gondolatokkal. A három főszereplő, Ringil, Egar és
Archeth, nem tökéletes, de pont ennek okán szerettem meg őket annyira. A
legközelebb talán Ringil került a szívemhez meg a Hollótárs. Szívem csücskei a
különleges fegyverek.
Ami
nem tetszett annyira, hogy Morgan már ennél a kötetnél is terjengősebb, mint
kéne. Sajnos nem mindenhol viszik el a hátukon a karakterek és a világ a történetet, így
ezeken a pontokon leül a cselekmény. Egy szerencséje van, hogy itt még kevés az ilyen, így
még élvezhető marad.
Az
előző gondolatmenetet folytatva Morgan az első kötetnél még kordában tudta
tartani a rá jellemző terjengősséget és nem kalandozott el oldalakat, amit a
későbbi – főleg A holtak szavában, de A végzet barlangjai sem mentes tőle –
részekben rendszeresen megtesz, és ezáltal szétzilálja az amúgy is túlságosan
elnyújtott cselekményt. Ez itt még csak elvétve fordul elő szerencsére, így
elég jó ívet fut be a cselekmény, és hagyja, hogy a világ és a történet
kibontakozzon, félretéve a saját elkalandozó gondolatait, amit Morgan
mindenáron bele akar szuszakolni a kötetbe. Itt még a szerkesztői jól
szelektáltak. Az apró finomságok, amik a világ hátterének bizonyos mértékben
sci-fi jelleget adnak, és halványan utalnak arra, hogy valami történt a
Holddal, és ez tulajdonképpen egy középkorba visszabombázott föld. Noha ez a
vonal nem túl markáns, és az én értelmezésem talán nem helytálló, mindenesetre
jót tett neki ez a posztapokaliptikus hatás, ahogy az idegen lényekről szóló
leírások is megfűszerezték némi egyedi ízzel.
A
karakterekről fentebb már említettem, hogy nem tökéletesek. Mocskos szájúak,
rossz döntéseket hoznak, de amiben hasonlítanak az a háborún, életükön
kesergés, és az, hogy a legjobb harcosok közé tartoznak. Ennél fogva csodálatos
harcjeleneteket varázsolt köréjük Morgan. Szinte lépésről lépésre megkomponálta
őket, ennél fogva megelevenednek az olvasó lelki szemei előtt. Legalábbis én
lélegzetelállítónak találtam őket, ebben nincs hiba, ahogy a szexjelenetek
leíráséban sem. Azok is részlet gazdagok, plasztikusak és nem nélkülözik a
testnedveket. Pont ezért tetszettek, mert elengedte a romantikus regényekre
jellemző finomkodást, és ezen a téren is jól belecsapott a lecsóba. Elég csak Ringil jeleneteire gondolni
Égáldottával vagy Seetlaw-val, vagy éppen Egar bujálkodásaira a törzsebeli
koraérett lánykával, de Archidi egyelőre még csak gondolatbeli kacérkodását
Ishgrimmel is érdemes megemlíteni. Ennél színesebb nem is lehetne ez a kötet. Három féle szexuális
beállítottság is megtalálható benne, így sokak igényét kielégíti. Ezen a téren
Gil lett a kedvenc, bár őt főleg Hjellel és Noyal Rakannal szeretem a későbbi
kötetekben. Archethet az emberektől különböző gondolkodása miatt szeretem
nagyon, Egart pedig a szertelen gondtalansága és humora miatt. A
mellékszereplők közül nálam Égáldotta emelkedett ki a legjobban, de a végén
bármennyire is sajnáltam, végül is megérdemelte, amit Giltől kapott.
Összességében
Az acél emléke egy jó első kötet, jó alapokkal és szereplőkkel. Egyedül a
terjengősség árnyékolta be néhol az összképet.
Értékelés: 4
----
Köszönöm,
hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz,
feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz
e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További
tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése