2019. augusztus 11., vasárnap

Richard Morgan: Az acél emléke


Nem először olvastam ezt a könyvet, de eddig még valamiért nem írtam róla. Így utólag belegondolva ez nem is meglepő, mert nem egy hétköznapi darab. Kissé emésztenem kellett ezt a könyvet, mert nem nagyon olvastam még hasonlót. Az ilyesféle fantasy nem volt az én világom eddig. Hogy ezután az lesz-e, majd a jövő eldönti, habár az igen felé dől a mérleg nyelve, mert ezek a sötét, nem finomkodó történetek nagyon bejönnek nekem. A gusztusomnak pont elég vér és mocsok volt ebben a kötetben, hogy tetsszen. Többedik olvasásra már a részletekre is jobban tudtam figyelni, így észrevettem a finomságokat és az előre utalgatásokat, ami a folytatások ismeretében még szórakoztatóbbá tette az első kötetet, főleg, az egész történet vége miatt.

Ami még nagyon érdekes volt benne, hogy harcos fantasysága mellett eléggé előtérben volt a szexualitás megjelenítése, amit eddig gyér fantasy olvasottságom okán elég újszerű volt nekem, de annál jobban élveztem. Harc, szex, intrika, drog, lelki vívódások. Ezzel kb. összefoglalható a könyv. Bár a karakterek sokat tettek hozzá ehhez az egész egyveleghez megspékelve azt egyéni drámákkal, sötétebbnél sötétebb gondolatokkal. A három főszereplő, Ringil, Egar és Archeth, nem tökéletes, de pont ennek okán szerettem meg őket annyira. A legközelebb talán Ringil került a szívemhez meg a Hollótárs. Szívem csücskei a különleges fegyverek.

Ami nem tetszett annyira, hogy Morgan már ennél a kötetnél is terjengősebb, mint kéne. Sajnos nem mindenhol viszik el a hátukon a karakterek és a világ a történetet, így ezeken a pontokon leül a cselekmény. Egy szerencséje van, hogy itt még kevés az ilyen, így még élvezhető marad.



Az előző gondolatmenetet folytatva Morgan az első kötetnél még kordában tudta tartani a rá jellemző terjengősséget és nem kalandozott el oldalakat, amit a későbbi – főleg A holtak szavában, de A végzet barlangjai sem mentes tőle – részekben rendszeresen megtesz, és ezáltal szétzilálja az amúgy is túlságosan elnyújtott cselekményt. Ez itt még csak elvétve fordul elő szerencsére, így elég jó ívet fut be a cselekmény, és hagyja, hogy a világ és a történet kibontakozzon, félretéve a saját elkalandozó gondolatait, amit Morgan mindenáron bele akar szuszakolni a kötetbe. Itt még a szerkesztői jól szelektáltak. Az apró finomságok, amik a világ hátterének bizonyos mértékben sci-fi jelleget adnak, és halványan utalnak arra, hogy valami történt a Holddal, és ez tulajdonképpen egy középkorba visszabombázott föld. Noha ez a vonal nem túl markáns, és az én értelmezésem talán nem helytálló, mindenesetre jót tett neki ez a posztapokaliptikus hatás, ahogy az idegen lényekről szóló leírások is megfűszerezték némi egyedi ízzel.

A karakterekről fentebb már említettem, hogy nem tökéletesek. Mocskos szájúak, rossz döntéseket hoznak, de amiben hasonlítanak az a háborún, életükön kesergés, és az, hogy a legjobb harcosok közé tartoznak. Ennél fogva csodálatos harcjeleneteket varázsolt köréjük Morgan. Szinte lépésről lépésre megkomponálta őket, ennél fogva megelevenednek az olvasó lelki szemei előtt. Legalábbis én lélegzetelállítónak találtam őket, ebben nincs hiba, ahogy a szexjelenetek leíráséban sem. Azok is részlet gazdagok, plasztikusak és nem nélkülözik a testnedveket. Pont ezért tetszettek, mert elengedte a romantikus regényekre jellemző finomkodást, és ezen a téren is jól belecsapott a lecsóba.  Elég csak Ringil jeleneteire gondolni Égáldottával vagy Seetlaw-val, vagy éppen Egar bujálkodásaira a törzsebeli koraérett lánykával, de Archidi egyelőre még csak gondolatbeli kacérkodását Ishgrimmel is érdemes megemlíteni. Ennél színesebb nem is lehetne ez a kötet. Három féle szexuális beállítottság is megtalálható benne, így sokak igényét kielégíti. Ezen a téren Gil lett a kedvenc, bár őt főleg Hjellel és Noyal Rakannal szeretem a későbbi kötetekben. Archethet az emberektől különböző gondolkodása miatt szeretem nagyon, Egart pedig a szertelen gondtalansága és humora miatt. A mellékszereplők közül nálam Égáldotta emelkedett ki a legjobban, de a végén bármennyire is sajnáltam, végül is megérdemelte, amit Giltől kapott.

Összességében Az acél emléke egy jó első kötet, jó alapokkal és szereplőkkel. Egyedül a terjengősség árnyékolta be néhol az összképet.

A műfaj kedvelőinek érdemes szerintem elolvasni. Nem mondom, hogy remekmű, de érdekes olvasmány. A fantasyval most ismerkedőknek nem ezt ajánlanám először, jobb, ha egy könnyebb darabbal kezdenek.


Értékelés: 4




----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése