2019. november 3., vasárnap

Richard Morgan: A végzet barlangjai


Mielőtt hosszú tirádába kezdenék, hogy t. szerző miért rontotta el az általam szeretett trilógiája zárókötetét, inkább csak annyival kezdeném, hogy ezt a kötetet a többedik olvasás nem szépítette meg, mint a második kötetet, ami újraolvasva legalább, hanem még jobban tetszett, mint az első rész. Na, A végzett barlangjaival ez nagyon nem lett így. És hogy miért? Morgan ennél a kötetnél túlzásba vitte a szóhalmozást, és felesleges oldalak garmadáját állította elő, ami néhol unalmas és felesleges is volt, valamint vontatott és nyögvenyelős. Nagyon felerősödtek ebben a kötetben a már a másik két kötetben is észlelhető gyengeségek. Csak míg ott tudta tartani a fókuszt, addig itt ez nagyon nem jött össze. Egy szóval összefoglalva: túlírt.

Mi az, ami mégis megmenti a teljes katasztrófától? Az eddigi részekből ide is áthozott erősségek: a karakterek, a világépítés, az összefüggések, a harcok és rejtélyek. Meg az, hogy a sok mocskos jelenet mellé néha belefér egy-egy megható pillanat meg némi katarzis is. Hab a tortán, hogy ezeket mind a három főszereplőjénél külön-külön produkálja. Különösen tetszett, hogy nyitva hagyja a végét, így esélyt ad minden olvasónak arra, hogy saját maga értelmezése szerint zárja le a történetet. És a lezárás a maga nemében zseniális, számomra a kötet fénypontja.



Visszatérve egy kicsit a negatívumokhoz egy közhellyel élve – a kevesebb néha több. Ez erre a kötetre hatványozottan igaz. Több száz oldallal elnyújtja az igazság kiderülését a szerző, és közben sok vitatható, de leginkább felesleges esemény történik, amiket simán kivághatna és feszesebbé téve a könyvet egy jobb regény jöhetett volna létre. De sajnos nem ez történt, sőt, azt is megkérdőjelezem, hogy ennél a kötetnél volt, aki visszafogja a szerzőt. Bár lennie kellett, mert ha nem, teljesen széthullt volna az ív. Hogy nem így történt az az erős alapoknak köszönhető, amiket az előző kötetekben lefektetett a szerző. Ez a gondolatmenet át is vezet a pozitívumokhoz.

Az egyik ilyen erős alappillér a világépítés. Még több háttér-információ derül ki a Kormányosokról, sőt, végre a szándékaikra is fény derül, kiderül a Szürke Helyek eredete, hogy milyen szerepet játszanak a Krónikások, és hogy mit akarnak az istenek. A Kormányosok és istenek közé szorulva próbálnak boldogulni a főszereplők, sokáig nem is sejtve, hogy mire megy ki a játék. Ezt azért említettem meg, mert sokszor, amikor egy-egy manipuláció kiderült, akkor a szereplőkkel együtt kiáltottam fel, hogy: Mit akarnak!? A legtöbbször ennyire nonszensz volt a kormányosi vagy isteni bábú tologatás, de ugyanakkor pont emiatt sok minden, ami az első és második kötetben nem volt egyértelmű, itt értelmet nyer. A mágiáról és tudományos (kiriath) technológiáról még többet megtudunk, ahogy mindkettő értelmet nyer a Kormányosok és istenek nagy tervében, ami tulajdonképpen szembeállítja a kettőt egymással. Azt is meg kell említenem még, hogy a dwendák eredetéről is lerántja a szerző a leplet, ami egy nagy Aha-élmény volt, amiért a fejemre csaptam, hogy miért nem jutott ez előbb eszembe.

A második alappillér, a karakterábrázolás. Ringil, Archeth és Egar karaktere továbbra is erős maradt, bár Gil egy kicsit számomra megfakult, és sokat vesztett abból a jó öreg Ringilből, akit az első kötetben megismertem és nagyon megszerettem. Habár azért még ott volt. Aki nagy kedvencem volt ebben a kötetben, az Egar. Eddig nem volt túlzottan a érdekes karakter számomra, de itt azzá vált. Talán azért, mert több teret kapott. Aki viszont szintén nagyon jó volt, az Archeth. Ő végig sokat fejlődik, de ebben a kötetben különösen, mint vezető, mint barát, mint harcos. Nagyon jó lett megírva Egarral együtt az ő karaktere, és ezért az ő száluk erősebb is lett, mint Ringillé. A mellék karakterek közül Rakant szerettem a legjobban, ezért nagyon sajnáltam, ami vele történt. De a Morgan alkotta világba ez nagyon is belefért.

Végezetül, harmadikként a humort említeném. Ez eddig is nagyon erős volt, de talán ebben a kötetben voltak a legszórakoztatóbb jelenetek, legjobb beszólások. Főleg Egar és Archeth párbeszédeinél éreztem ezt. Valahogy ők Ringil nélkül sokkal szórakoztatóbbak voltak még az állandó kesergésük ellenére is.
Giltől egy beszólást tudnék kiemelni, mikor levágja a bosst: „Illwrack fattyú? Köszönjük és viszlát.” Ezen a részen percekig nevettem.
A főszereplőkön kívül még az istenek és Kormányosok is szolgálnak némi humorfaktorral, főleg Dakovash és Anasharal. Mindkettőnek nagyon bírtam a stílusát.

Összességében A végzet barlangjai vegyes fogadtatásra talált nálam. Egyrészt nagyon megszerettem Morgan karaktereit, azok humorát, a köréjük felépített háttérvilágot, a történetüket, másrészt viszont nagyon túlírt és vontatott lett a lezárás. A szerző néha el-elvesztette a fókuszt, amiért kár.

Ajánlom mindenkinek, aki az első két kötetet szerete, mert valószínűleg ebben sem fognak csalódni. Azoknak pedig az egész trilógiát, akik szeretnének egy nem mindennapi, jó karaktereket felvonultató fantasyt olvasni, ami emellett nagyon szórakoztató is, azonban nem tökéletes.


Értékelés: 3







----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kövess E-mailen is!