Mielőtt
hosszú tirádába kezdenék, hogy t. szerző miért rontotta el az általam szeretett
trilógiája zárókötetét, inkább csak annyival kezdeném, hogy ezt a kötetet a
többedik olvasás nem szépítette meg, mint a második kötetet, ami újraolvasva
legalább, hanem még jobban tetszett, mint az első rész. Na, A végzett barlangjaival ez nagyon nem
lett így. És hogy miért? Morgan ennél a kötetnél túlzásba vitte a szóhalmozást,
és felesleges oldalak garmadáját állította elő, ami néhol unalmas és felesleges
is volt, valamint vontatott és nyögvenyelős. Nagyon felerősödtek ebben a
kötetben a már a másik két kötetben is észlelhető gyengeségek. Csak míg ott
tudta tartani a fókuszt, addig itt ez nagyon nem jött össze. Egy szóval
összefoglalva: túlírt.
Mi
az, ami mégis megmenti a teljes katasztrófától? Az eddigi részekből ide is
áthozott erősségek: a karakterek, a világépítés, az összefüggések, a harcok és
rejtélyek. Meg az, hogy a sok mocskos jelenet mellé néha belefér egy-egy
megható pillanat meg némi katarzis is. Hab a tortán, hogy ezeket mind a három
főszereplőjénél külön-külön produkálja. Különösen tetszett, hogy nyitva hagyja
a végét, így esélyt ad minden olvasónak arra, hogy saját maga értelmezése
szerint zárja le a történetet. És a lezárás a maga nemében zseniális, számomra
a kötet fénypontja.
Visszatérve
egy kicsit a negatívumokhoz egy közhellyel élve – a kevesebb néha több. Ez erre
a kötetre hatványozottan igaz. Több száz oldallal elnyújtja az igazság
kiderülését a szerző, és közben sok vitatható, de leginkább felesleges esemény
történik, amiket simán kivághatna és feszesebbé téve a könyvet egy jobb regény
jöhetett volna létre. De sajnos nem ez történt, sőt, azt is megkérdőjelezem,
hogy ennél a kötetnél volt, aki visszafogja a szerzőt. Bár lennie kellett, mert
ha nem, teljesen széthullt volna az ív. Hogy nem így történt az az erős
alapoknak köszönhető, amiket az előző kötetekben lefektetett a szerző. Ez a
gondolatmenet át is vezet a pozitívumokhoz.
Az
egyik ilyen erős alappillér a világépítés. Még több háttér-információ derül ki
a Kormányosokról, sőt, végre a szándékaikra is fény derül, kiderül a Szürke
Helyek eredete, hogy milyen szerepet játszanak a Krónikások, és hogy mit
akarnak az istenek. A Kormányosok és istenek közé szorulva próbálnak boldogulni
a főszereplők, sokáig nem is sejtve, hogy mire megy ki a játék. Ezt azért
említettem meg, mert sokszor, amikor egy-egy manipuláció kiderült, akkor a szereplőkkel együtt kiáltottam fel, hogy: Mit akarnak!? A legtöbbször
ennyire nonszensz volt a kormányosi vagy isteni bábú tologatás, de ugyanakkor
pont emiatt sok minden, ami az első és második kötetben nem volt egyértelmű,
itt értelmet nyer. A mágiáról és tudományos (kiriath) technológiáról még többet
megtudunk, ahogy mindkettő értelmet nyer a Kormányosok és istenek nagy
tervében, ami tulajdonképpen szembeállítja a kettőt egymással. Azt is meg kell
említenem még, hogy a dwendák eredetéről is lerántja a szerző a leplet, ami egy
nagy Aha-élmény volt, amiért a fejemre csaptam, hogy miért nem jutott ez előbb
eszembe.
A
második alappillér, a karakterábrázolás. Ringil, Archeth és Egar karaktere
továbbra is erős maradt, bár Gil egy kicsit számomra megfakult, és sokat
vesztett abból a jó öreg Ringilből, akit az első kötetben megismertem és nagyon
megszerettem. Habár azért még ott volt. Aki nagy kedvencem volt ebben a kötetben,
az Egar. Eddig nem volt túlzottan a érdekes karakter számomra, de itt azzá vált. Talán azért,
mert több teret kapott. Aki viszont szintén nagyon jó volt, az Archeth. Ő végig
sokat fejlődik, de ebben a kötetben különösen, mint vezető, mint barát, mint
harcos. Nagyon jó lett megírva Egarral együtt az ő karaktere, és ezért az ő
száluk erősebb is lett, mint Ringillé. A mellék karakterek közül Rakant
szerettem a legjobban, ezért nagyon sajnáltam, ami vele történt. De a Morgan
alkotta világba ez nagyon is belefért.
Végezetül,
harmadikként a humort említeném. Ez eddig is nagyon erős volt, de talán ebben a
kötetben voltak a legszórakoztatóbb jelenetek, legjobb beszólások. Főleg Egar
és Archeth párbeszédeinél éreztem ezt. Valahogy ők Ringil nélkül sokkal
szórakoztatóbbak voltak még az állandó kesergésük ellenére is.
Giltől
egy beszólást tudnék kiemelni, mikor levágja a bosst: „Illwrack
fattyú? Köszönjük és viszlát.” Ezen a részen percekig nevettem.
A
főszereplőkön kívül még az istenek és Kormányosok is szolgálnak némi humorfaktorral,
főleg Dakovash és Anasharal. Mindkettőnek nagyon bírtam a stílusát.
Összességében
A végzet barlangjai vegyes
fogadtatásra talált nálam. Egyrészt nagyon megszerettem Morgan karaktereit,
azok humorát, a köréjük felépített háttérvilágot, a történetüket, másrészt
viszont nagyon túlírt és vontatott lett a lezárás. A szerző néha el-elvesztette
a fókuszt, amiért kár.
Ajánlom
mindenkinek, aki az első két kötetet szerete, mert valószínűleg ebben sem
fognak csalódni. Azoknak pedig az egész trilógiát, akik szeretnének egy nem
mindennapi, jó karaktereket felvonultató fantasyt olvasni, ami emellett nagyon
szórakoztató is, azonban nem tökéletes.
Értékelés: 3
----
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése