2018. november 30., péntek

Esély



Novella arról, amikor két ember egy új esélyt kap.


Esély


Darren

Legnagyobb sajnálatára még nem találták fel a gondolatvezérelt telefont, pedig ezen a reggelen szüksége lett volna rá. Fejben ezerszer végigvette a mozdulatsort, de a karja és a teste nem akart megmozdulni.
– Na, jó, akkor csak lassan és nyugodtan, Darren – győzködte magát, miközben próbálta apránként működésre bírni az izmait. Néhány percig alig történt változás. Az ébresztő hol elhallgatott, hol egyre hangosabban szólalt meg, újra és újra. A feje megfájdult a monoton hangtól, ami növelte a frusztráltságát, de a többi ilyen ébredéshez hasonlóan most sem adta fel. A tétlenül fekvés nem az ő sportja volt. Az erőlködés eredményeként újabb pár perc után sikerült megmozdítani a lábujjait.
– Ez az! Gyerünk! Most ti jöttök! – Szuggerálni kezdte a két kezét. Először csak az első ujjperceit sikerült behajlítania, majd fokozatosan a többit is. Újabb percek elteltével sikeresen ledobta magáról takarót, utána felkönyökölt, végül ülő helyzetbe nyomta magát az ágyon. A műveletsor végére a pizsamája teljesen a testére tapadt, és úgy izzadt, mintha már túl lett volna a napi gyógytornán. Éppen kinyomta a telefonját, mikor meghallotta az ajtó felől a csengetést. Amanda megérkezett.
Volt társa a kelleténél jobban aggódott az egészségéért, így majdnem minden reggel meglátogatta, valamint előszeretettel engedte be magát mások lakásába, ami az FBI-osok esetében idült szakmai ártalomnak számított, így nem hibáztatta érte.  A betegsége súlyosbodása óta ugyanis nem nagyon mozdult ki az FBI San Franciscó-i irodájának lakószárnyából, ezért általában a nő jött hozzá.
– Darren, még mindig ágyban vagy? – robbant be Amanda a szobába, nem volt erénye a kopogás.
– Ma nem vagyok formában, Am – motyogta. – Bár azért kopoghattál volna – tette hozzá a rend kedvéért.
– Várj, segítek! – Az ágyhoz lépett, és besegítette a tolószékébe. – Boldogulsz a fürdőszobában vagy kell segítség?
– Azt hiszem, menni fog – Meg kellett mozgatnia az ujjait párszor, hogy hajtani tudja a széket, de végül sikerült elindulnia.
– Jó. Addig készítek valami reggelit.
Mire Darren végzett, barátja elkészült a reggelivel, és a szokásához híven már rohant is. Újra egyedül maradt. Ideje volt munkához látnia. Ráhalmozta a reggelit egy tálcára, és rakományt az ölében egyensúlyozva a nappali jelentős részét elfoglaló íróasztalához gurult. Félretolt pár aktát, hogy helyet csináljon a tálcának a laptop, a tablet és az asztali gép mellett, majd beindította az összes rendszert. A falra szerelt temérdek monitor életre kell. Egyeseken térfigyelő kamerák és műholdak képei jelentek meg, másokon tévéadások, közösségi oldalak. A laptopon és a tableten az FBI belső rendszereit kezdte futtatni. Evés közben átfutotta a feladatlistát, de a már folyamatban lévőkön kívül nem kapott új feladatot; a legutóbb esedékes személyi profilelemzést tegnap adta le, így nem volt sürgős elintézni valója, a meglévők meg még várhattak. Teendő híján percekig meredt maga elé, míg meg nem látta a headsetét. Ez eszébe jutatta egyik kedvenc hobbiját, és a fülest felvéve már fel is csatlakozott az egyik helyi lelki segélyvonal hálózatára, mert késztetést érzett, hogy segítsen az embereken, még ha ezt csupán szavak segítségével tehette csak meg. Várt a megfelelő alanyra. Pár szórakozó után egy Linda Smith nevű nő jelentkezett be a vonal másik végén. Hangja elmosódottan szólt, és csak úgy áradt belőle a reménytelenség. Hallatszott, hogy kora délelőtthöz képest a kelleténél többet ivott. Az elmúlás áradt felé a szavakból, melyeket a nő folyamatosan zúdított rá. Darren elhatározta, hogy valahogy segíteni fog ezen a nőn.
– Miért döntött úgy, hogy öngyilkos lesz, Linda?
– Mer’ nics má’ seki… ők halottak. – A zavaros beszédbe szipogás vegyült.
– Kik? – kérdezte Darren, hogy szóval tartsa, miközben szám alapján lenyomozta a hívót. A vonal végén közben csend honolt. – Ne hagyjon magamra, Linda. Tudja én is egyedül vagyok, mint maga – mondta az igazságnak megfelelően.
– Nem hiszek magának – jött a válasz meglepően tisztán, ami annyira nem tűnt jó jelnek, mert gyakorta tapasztalta, hogy az öngyilkosok a döntő tett előtt hirtelen határozottá válnak. Közben megtalálta, amit keresett. Az aktában az állt, hogy a nő fél éve veszítette el a férjét és a gyerekét. Autóbaleset. Azóta alkoholproblémákkal küzd, kirúgták a munkahelyéről és most alkalmi munkákból fedezi a piaszükségletét. Valamit tennie kellett.
– Elmondaná, kiket veszített el? – próbálkozott újra, de nem jött válasz, csak zokogás hallatszott. – Hahó, Linda, itt van még?
– Igen.
– Beszélne róla?
– Nem… nem tudom megtenni… én… – Csend a vonal végén.
– Linda?
– Holnap is hívhatom?

Greg úgy meghajtotta, hogy újfent meg kellett állapítania, hogy a fizikoterapeuták szadisták. Ráadásul aznap Amanda is velük edzett, és még lelkesen biztatta is. Ennek eredményeképpen annyira fáradtnak érezte magát, hogy legszívesebben visszafeküdt volna aludni. Egy dolog vette rá arra, hogy mégis munkához lásson: várta Linda hívását. Az elmúlt egy hétben minden nap beszéltek hosszabb-rövidebb ideig, és kezdte élvezni a nővel való beszélgetéseket, annak ellenére, hogy többnyire az első beszélgetésükhöz hasonlóan zajlottak, de azért néha voltak józan pillanatai is. Ma pont egy ilyen pillanatot fogott ki.
– Ahogy hallom, jobban vagy – próbált biztató hangot megütni, de a derekába nyilalló fájdalomtól gyengére sikeredett.
– Te viszont fáradtnak tűnsz – jegyezte meg Amanda. Hangját aggodalom színezte.
– Á, semmi vész, csak edzés közben meghúztam a derekamat. A barátaim erőltették rám, mert mindig csak ülök.
– Miért, mit csinálsz?
– A barátaim szerint kockamelót.
– Csak nem informatikus vagy? – Darren most először hallott lelkesedést a nő hangjában.
– Valami olyasmi. Adatelemző. Cégeknek készítünk felméréseket. Te mivel foglalkoztál azelőtt, mielőtt… – Nem akarta megint felhozni a tragédiát, így inkább félbehagyta a mondatot, de a nő nem vette fel a dolgot.
– Programozó. Több játékfejlesztő cégnél is dolgoztam. Például benne voltam az egyik South Park-játék fejlesztőcsapatában.
– Tényleg? Az utóbbi kettőt kipróbáltam, de az első jobban tetszett.
– Lefogadom, hogy Cartman mellé álltál, ugye?
– Most lebuktam.
Linda nevetése egész napra feltöltötte energiával.


Jóleső zsibbadtsággal ébredt. Az a fajta volt, amit egy barátaival átfilmezett éjszaka után érez az ember. Aludhatott volna még, de hiába próbálkozott, nem jött újra álom a szemére. A nappali irányából horkolás hallatszott. Amanda a kanapéján töltötte az éjszakát Beth-szel, és jóízűen durmolt barátnője karjaiban. Felnevetett. Még akkor is mosolygott, mikor megcsörrent a telefonja. Linda hívta. A nő már egy hónapja része volt az életének, noha csak telefonon érintkeztek, de ez volt a legtöbb, amit az utóbbi öt évben produkált a nők terén, így ezt is sikerként könyvelte el.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte Linda, mikor túlestek a szokásos üdvözlő körökön, és még mindig hallható volt a derűje.
– Csak a tegnap este jutott eszembe. Két haverommal filmet néztünk, és elég sokáig voltunk fenn.
– Akkor később is…
Darren nem engedte, hogy befejezze. – Ne tedd le! Nem te ébresztettél fel.
– Akkor jó. Mit néztetek?
– Lássuk csak. Vasember, Bosszúállók és A tél katonája. Azok a lököttek kívülről tudják Tony Stark összes dumáját, folyamatosan szövegeltek filmezés közben – nevetett, de hamar lefagyott az arcáról a mosoly, mikor meghallotta a zokogást a vonal túlsó végén. – Linda?
– Ted imádta Starkot – szipogta. – Halloweenkor Vasembernek öltözött, és…
– Sajnálom, Linda, nem gondoltam…
– Nem a te hibád, Darren. – Szürcsölő hang hallatszott, mintha belekortyoltak volna egy pohárba. – Azt hiszem, ma sem fogom kibírni pia nélkül.

Linda első hívása óta már két hónap telt el. Darren számára ezek voltak a nap fénypontjai. A segítő szándék átalakult valami mássá. Linda egyre jobban megnyílt előtte; még nem tette le az alkoholt, de egyre kevesebbet ivott. Darren is képes volt elengedni magát, ha vele beszélt. Nem tudta volna megmondani, mi ez a kapcsolat kettejük között, csak azt tudta, hogy nem akarja abbahagyni. Aztán ennek a jó érzésnek vége szakadt.
– Találkozhatnánk személyesen? – kérdezte egyik alkalommal a nő.
– Ez nem lenne jó ötlet.
– Miért?
– Nem szeretném elrontani, ami most köztünk van, nem biztos, hogy tetszene, ha… – akadt meg egy pillanatra. – Nem lenne jó, ha maradna az, ami most van? – fejezte be. Hangja teli volt kérleléssel és reménnyel, de a nő nem hallotta meg, újra elhatalmasodott rajta a keserűség.
– Úgy látszik, mégsem kell neked egy alkoholista özvegy.
– Nem erről van szó, Lin. Csak…
– Csak mi?
– Nem tudom elmondani ezt neked, mert… – Nem tudta, hogyan fejezhetné be.
– Akkor nem kell elmondanod. Végeztünk.
– Lin… – Letette, és vitte magával a szikrát, ami egyhangú életében fellobbanni látszott.

Amanda

Gyűlölte a papírmunkát, de néha, amikor már annyi gyűlt össze az asztalán, hogy alig fért rajta, kénytelen volt erőt venni magán. A jelentések körmölése közben eszébe jutott, hogy ma még nem nézett be Darrenhez. Már épp állt volna föl, hogy meglátogassa, mikor felhangzott a fejében a főnök hangja, aki irodai munkára kárhoztatta erre a napra. Ülve maradt, de az éppen gépelt jelentést tálcára tette, és rácsatlakozott Darren szobájára. Noha nem volt olyan zseni, mint barátja, de mások megfigyelése még neki is ment. Habár volt társával még soha nem csinált ilyet.
− Egyszer mindent el kell kezdeni, nem? Na, halljuk, kivel beszélgetsz. – Azért addig nem merészkedett, hogy rácsatlakozzon a lakásban található kamerákra, de egy telefonbeszélgetés lehallgatását nem tartotta akkora arcátlanságnak.
– Találkozhatnánk személyesen? – Kérdezte egy női hang. Rákeresett a hívó fél adataira.
− Linda Smith. Ki a fene vagy? – töprengett, de ekkor meghallotta Darren elutasító válaszát.
– Ez nem lenne jó ötlet.
– Miért? – jött a nőtől az azonnali és érthető kérdés.
– Nem szeretném elrontani, ami most köztünk van, nem biztos, hogy tetszene, ha… – Darren itt hallhatóan megakadt.
− Ember, miért nem mondod el neki?! – győzködte félhangosan, noha tudta, hogy a másik nem hallhatja.
– Úgy látszik, mégsem kell neked egy alkoholista özvegy.
– Ez nem alakul túl jól – gondolta Amanda.
– Nem erről van szó, Lin. Csak…
– Csak mi?
– Nem tudom elmondani ezt neked, mert…
− Mondd már! Darren, gyerünk! – De a másik nő nem hagyta, hogy barátja összeszedje magát.
– Akkor nem kell elmondanod. Végeztünk.
– Lin… − Ezzel a kétségbeesett szóval a vonal elhallgatott.
− Mióta tart ez, Darren? – kérdezte Amanda a süket vonaltól.
− Úgy két hónapja, Bennet ügynök – válaszolta meg a kérdést a főnöke, aki épp az ajtót csukta be maga mögött. – De magának inkább most az aktákkal kellene törődnie, és este talán elvihetné Beth-t valahová, mert mostanában mindig csak McDonald ügynökkel foglalkozik.
− Főnök, maga mindent tud? – kérdezte Amanda megrökönyödve.
− Ez talán túlzás, de fontos minél többet tudnom a beosztottjaimról. Ez megkönnyíti a közös munkát.
− Én…
− Ne mondjon semmit, Bennet ügynök. Tudom, hogy segíteni akar neki. Egy feltétellel engedem el, ha este elviszi Beth-t vacsorázni.
− Meg lesz főnök és köszönöm.
− Még ne köszönje. Ne higgye, hogy ezzel megúszta a papírmunkát, Bennet ügynök. Most tünés!

Linda Smith a Presidio Inn & Suites motelben dolgozott, az aktája szerint takarított, valamint felszolgált a motelhez tartozó étkezdében. Legalábbis Amanda reménykedett benne, hogy ott találja, mert a nő gyakran váltogatta a munkahelyeit. Keresetét zömmel piára költötte.
− Mit eszel ezen a nőn, Darren? – morfondírozott magában, miközben parkolóhelyet keresett a motel közelében. Szerencséjére a nő éppen a Presidio előtt cigizett, láthatóan épp szüneten volt, így nem kellett keresnie.
− Elnézést, Linda Smith? – lépett oda hozzá.
− Igen, ki maga?
− Amanda Bennet. Darren barátja vagyok. Beszélhetnénk? – A nő a név hallatán megdermedt.
− Nincs miről beszélni. Ha a barátja, biztosan tudja, hogy elhajtott.
− Én nem így fogalmaznék.
− Hát, hogy fogalmazna? Miért küldte ide magát? – tudakolta dühösen, miközben elnyomta a csikket a kuka hamutartóján.
− Nem tudja, hogy most itt vagyok. Szeretnék segíteni neki.
− Ó, ha olyan nagy spanok, akkor magának kéne járnia vele! – vágta oda gúnyosan.
− Maga randizni akart vele?
− Azt terveztem, de láthatóan nem kellettem neki. Miért maga nem?
− Darren jó fej, de nem az esetem. Nézze, azért jöttem, mert szeretném, ha adna neki még egy esélyt. Tudja, egy ideje bizonyos okokból nem igazán szeret kimozdulni, és… − kezdett bele a magyarázatba Amanda, de félbeszakították őket.
− Smith! Szükségem van rád a konyhában! – jelent meg egy tagbaszakadt, pirospozsgás férfi az udvaron, majd sarkon fordult, és visszatrappolt.
− Azonnal megyek, főnök! – szólt vissza neki Linda, majd visszafordult Amandához. – Nézze, nem tudom, mi folyik itt. Ki maga és miért jött ide, de nincs erre időm, érti?
− Tudom, hogy ez most hirtelen jött magának, de ha esetleg mégis találkozni akar Darrennel, akkor hívja ezt a számot – nyújtott felé Amanda egy egyszerű fekete plasztikkártyát, amin egy dombornyomott telefonszám volt, semmi más.
− Ez valami vicc? Maga zsaru, vagy mi? – forgatta megrökönyödve a kis műanyaglapot.
− Valami olyasmi.
− Smith! – hallatszott bentről.
− Tényleg mennem kell. Majd meggondolom.
Amanda ennél többet nem remélhetett.

Linda

A San Francisco Botanical Garden nem volt éppen egy szokványos találkozóhely, ezt már a telefonbeszélgetés közben is érezte, de valamiért mégsem tudott nemet mondani. A férfi, aki csak B-ként hivatkozott magára, nagyon megnyerő tudott lenni, de az igazi oka a kíváncsiság volt. Szerette volna tudni, hogy miért törődnek ennyire Darrennel, és a férfi maga miért nem akart találkozni vele, ráadásul ezt magától Darrentől szerette volna hallani, de ehhez találkoznia kellett B-vel. Ezért itt volt, és a megadott helyet kereste a mamutfenyők árnyékában téblábolva. Végül meglátta. Nyugodtan ült egy padon, kigombolt zakóval, keresztbe tett lábbal, lába mellett csatos bőrtáskával, amitől inkább egy könyvelő benyomását keltette, és nem egy zsaruét. Azonban a legbiztosabb jele annak, hogy jó helyen jár az volt, hogy a férfi egyenesen ránézett, és mosolygott. Szótlanul ment oda hozzá, és ült le mellé.
− Hát, eljött – törte meg végül a férfi a percek óta köztük húzódó csendet.
− Hadd találgassak. CIA? – Erre csak egy morranás volt a válasz. – Akkor FBI. – Ezt már nem kérdezte, hanem kijelentette.
− Másodjára mindig eltalálják.
− Miért törődik maga és Miss Bennet ennyire Darrennel? – bukott ki a nőből hirtelen a kérdés, amire már napok óta kereste a választ, és remélte, B megadja neki.
− Értékes munkaerő.
− Nem hiszem, hogy csak ennyi lenne, hisz szinte a kezüket-lábukat törik érte.
− Ha azt mondom, hogy kedvelem, az elégséges válasz?
− Talán. Miért én?
− Hónapok óta, sőt, inkább azt mondanám, évek óta maga az egyetlen, akivel valamiféle kapcsolatot alakított ki a kollégáin kívül. Az állapota miatti bezárkózását elnézve ez nála nagy eredmény.
− Az állapota?
− Ezek szerint nem mondta el magának. – Linda a fejét rázta. – Akkor attól tartok én sem mondhatom el, ezt neki kell megtennie.
− De…
− Azért van itt, hogy találkozzon McDonald ügynökkel, igazam van?
− Igen, de miért nem ő jött ide?
− Hm, úgy látom Bennet ügynök sem sok mindenbe avatta be. De nézzük csak – vette az ölébe a táskát, amiből egy aktát vett elő – maga több játékfejlesztő cégnek is dolgozott, mint fejlesztő, méghozzá az adatok szerint nem is rosszul, de aztán elgázolták a kisfiát és a férjét, inni kezdett és a legutóbbitól kirúgták. Jól összefoglaltam vagy kihagytam valamit?
− Miért kutatott utánam?
− Szeretek utánanézni a potenciális beosztottjaimnak.
− Úgy érti… Maga munkát ajánl nekem?
− Szükségem lenne egy új informatikusra a kibervédelmi részlegre, és az aktájában szereplő adatok elemzése után arra jutottam, hogy megbízhatok magában és megfelelő lenne erre a munkára. Ha él ezzel a lehetőséggel, akkor akár elvihetném Darrenhez is.
− Örülök, hogy nem tart sorozatgyilkosnak, ezt értékelem. De miért nem jött magával Darren?
− Meglepetést akarok szerezni neki.
− Szóval nem is tudja? Azt hiszi, hogy én…
− Emiatt ne bánkódjon, biztosan örülni fog magának, de térjünk vissza az előző kérdésre. Vállalja?
Linda zavartan felnevezett. – Erre mit lehet mondani? Szívesen találkoznék azzal az emberrel, aki megakadályozta, hogy a halálba igyam magam, de nem biztos, hogy kész vagyok erre. – Végigmutatott a férfin, a tökéletes mosolyon és öltönyön.
− Tudunk segíteni magának, vannak belső segítő csoportjaink, kizárólag az ügynökeinknek. Nem maga lenne az egyetlen, aki problémákkal küzd. Mit szól?
− Nem is tudom, én… Ez most sok egy kicsit, csak szeretném neki megköszönni, aztán nem tudom…
− Nem kell sietnie. Talán lesz idejük összecsiszolódni – állt fel a férfi, és a nő felé nyújtotta a kezét. – Ő lesz az ön mentora. Na, belevág?
− Igen – döntötte el véglegesen, többé nem tétovázott. Felállt és kezet fogott a férfival.

Darren és Linda

Kicsivel több, mint egy órába telt, míg végigsétáltak a Golden Gate Ave-en az FBI friscói központjához, de B kellemes társaság volt, így Linda nem bánta.
− Ez bámulatos! – mondta, mikor felnézett a hatalmas épületegyüttesre.
− Érdekes, mindenki ezt mondja, aki először látja. Nekem már fel sem tűnik – mosolygott rá B. – Na, jöjjön, a lakásokhoz kísérem – karolt belé, mikor Linda még mindig lecövekelve bámulta az épületet. A folyosón összefutottak Amandával. − Á, Bennet ügynök, épp jókor futottunk össze. Kérem, kísérje el az új informatikusunkat Darrenhez. – A nő döbbenetében majdnem elejtette a kezében tartott pizzákat.
− Persze, főnök, éppen hozzá indulok – nyögte ki végül.
− Akkor magára bízom.
Amanda hamar túltette magát az első döbbenetén, és máris lelkesen húzta Lindát a liftek felé. Linda szerint talán túl hirtelen váltott tegezésre, de ezzel a lendülettel nem volt ideje vitába szállni. – Atya ég, eljöttél! Darren el fogja dobni az agyát!
− Vagy sokkot kap – tette hozzá Linda. Ezen még akkor is nevettek, mikor kinyílt a Darren lakásába vezető ajtó. Amikor meglátták, az arcukra fagyott a mosoly. A férfi arccal a padlón feküdt, mellette egy tányér és egy kávéscsésze darabjai.
− Istenem, Darren, mi történt? – csapta le Amanda a nappali kisasztalára a pizzás dobozokat, és szaladt oda az éppen megfordulni próbáló férfihoz, míg Linda lecövekelt az ajtóban.
− Pofára estem – összegezte Darren.
− De mi a jó életet képzeltél? Hol a széked?
− A szobámban. Sikerült felkelnem, és gond nélkül eljutottam az íróasztalomig a saját lábamon. Gondoltam, hogy a mosogatás se lesz nagyobb kihívás. Tévedtem – hajtotta le a fejét a férfi.
− Semmi gond. Megyek a székedért – hagyta ott őket egy pillanatra Bennet.
− Ezt akartad eltitkolni előlem? – kérdezte Linda halkan. Még mindig az ajtóban állt, és szomorúan nézte a férfit, aki az ismerős hangra felkapta a fejét.
− Linda? Te meg hogy…?
− Ez most nem fontos.
− Amanda volt?
− Ő és B.
− És ki?
− A főnök – válaszolta meg a kérdést Amanda, aki épp ekkor bukkant fel a tolószékkel, amibe gyorsan besegítette a férfit.
− Te meg mikor? Hogyan?
− Lehet, hogy egy zseni vagy, Darren, de néha mégsem látod a fától az erdőt. Te másokat figyelsz, én meg téged; úgy látszik, közös a hobbink. Na, léptem, mert kivételesen lehet, hogy Beth-szel ebédelek, mert ahogy látom, rám itt már nem nagyon van szükség. Csak ügyesen! – csapott egyet Darren vállára Amanda, majd Linda mellett elmentében megszorította a kezét. Csak az ajtó csapódására ocsúdtak fel.
− Beth? – kérdezte Linda, akinek előbb sikerült megtalálni a hangját.
− A barátnője.
− Úgy érted…?
− Pontosan.
− Akkor ezért mondta, hogy nem vagy az esete.
− Momentán minden férfival ez a helyzet – mosolygott Lindára Darren, de a nő nem viszonozta. Arca komoly maradt, és a férfi tudta, hogy a feltett kérdésére várja a választ. – Üljünk le – mutatott a hatalmas, kényelmesnek tűnő kanapé felé. Linda követte és megvárta, amíg a férfi is átül, csak aztán szólalt meg.
− Azért nem akartál találkozni, mert rokkant vagy?
− Ez bonyolultabb ennél. Én… Nem igazán akartalak kitenni ennek, főleg, hogy egy családot már elvesztettél, és nem akartam, hogy… hogy engem is… − kezdte, majd lemondóan legyintett, és lógva hagyta a mondatot.
− Minek is nem akarsz kitenni engem?
− Sclerosis multiplex. – Darren végre ki bírta mondani azt, amit eddig a kollégáin kívül nem sokaknak. Sőt, néha még magának sem; dacolt az egész ellen.
− Ez az az autoimmun betegség, ami roncsolja az idegeket?
− Röviden igen. Néha vannak fellángolások, mint ez a mai, amikor tudok járni, aztán fuccs az egésznek. Mint láthatod, ma megvolt mindkettő, de a vége lassú leépülés és halál. – A végére a hangja teljesen elkeseredetté vált, és képtelen volt Lindára nézni. Az ölében nyugodó kezét fixírozta. Mindketten a gondolataikba mélyedtek, végül Darren arra kapta fel a fejét, hogy Linda megérintette a kezét.
− Szóval, ha jól értem depressziós vagy a betegséged miatt, és úgy gondolod, hogy az egyetlen, amit tehetsz, hogy másokon segítesz a távolból? Stimmel? – A férfi sóhajából Linda tudta, hogy beletrafált. – Miért nem engeded, hogy mások segítsenek rajtad? Miért dobod el magadtól a boldogságot?
− Mert ez nem élet! – robbantak ki hirtelen Darrenből az elfojtott érzelmek.
− Tudok rosszabbat.
− Tudom. Sajnálom…
− Nem kell, megmentetted az életemet. Azért jöttem, hogy ezt megköszönjem. – Mikor látta, hogy a férfi közbevágna, felemelte a kezét, majd folytatta. – És hogy összekaparjalak a romjaidból. Bár az sem egy utolsó szempont, hogy B téged tett meg a mentorommá.
− A middé?
− Én lettem az új kiberbiztonsági munkatárs vagy valami olyasmi – nevetett a nő a férfi döbbent arcát látva.
− Ez azt jelenti, hogy fogunk még találkozni? Nem csak beköszönni jöttél?
− Hosszú együttműködésre számítok, McDonald ügynök. Mikor kezdjük?
− Mondjuk ebéd után.
− Jól hangzik.
Újabb csend telepedett közéjük, miközben ettek, de ez már egyáltalán nem volt kellemetlen. Az a fajta csönd volt, ami derűs folytatás ígéretével lengte körül őket.




----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kövess E-mailen is!