2019. április 7., vasárnap

Anthony Burgess: Gépnarancs


Emlékeim szerint a Mechanikus narancs volt az első Stanley Kubrick film, amit láttam, és egyben az egyik legbetegebb alkotás, amivel valaha összehozott a sors. A szereplők ruházata különösen irritált, még szerencse, hogy a könyv alapján másként képzeltem el a karakterek kinézetét. Egyébként tanulságos film volt, és a könyv sem kevésbé az.

Nem rémlett, hogy fiataloknak külön szleng nyelvet írt a szerző, így az elején nem értettem, hogy miért beszélnek úgy a szereplők, ahogy. Mikor aztán pár oldal után felfogtam, és nagyjából belejöttem, mi mit is jelent, onnantól barátok voltunk a könyvvel. Érdekes volt ez az orosz eredetű szavakból összerakott egyedi szleng. A hatása nem is maradt el, mert a könyv olvasása után napokig úgy akartam beszélni, mint ahogy a történetben a főhős.

A nyelvezet mellett az írásmód volt a másik, ami nagy hatást keltett nálam. Végig a főszereplő szemszögében vagyunk, ami miatt az ő érzelmein, gondolatain van a hangsúly. Főleg az volt érdekes, ahogy a saját tetteiről gondolkodik, hogy csak évekkel később jutott igazán arra a következtetésre, hogy rossz az, amiket fiatalabb korában tett. Szinte mindig Alex fejében vagyunk, ezért a történet disztópikus világa kissé darabosan tárult elém, ami az elején zavaró volt, de a végére egész jól kirajzolódott a háttérvilág.



A fülszövege nagyvonalakban felvázolja a könyv alapsztoriját, így nem is ez az igazán lényeges, hanem a megvalósítás, és a történet hangulata. Disztópiáról lévén szó az utóbbi a baljós szóval írható le legjobban, előbbi meg egy delíriumos éjszakával egyenértékű. Olyan érzésem volt végig olvasás közben, hogy erősen elgurult a szerző gyógyszere, és nem épp a kellemes értelemben, mert több helyen éreztem, hogy szívesen kiszállnék ebből a kalandból. Csak itt van egy hatalmas csapda, mert a történet stílusa bármennyire is abbahagynád, visz előre. Pont olyan, mint az Alexnek vetített filmek, végletekig additív.

Ha már a vetített filmeknél tartunk az agymosásos rész volt a kedvencem. Az eleje jó felvezetés volt, a vége jó levezetés, de a közepe volt az igazi. Látszott, hogy a szerző szinte tobzódott írás közben, és minden elfojtott indulatát belevitte, amivel egy elborultan élvezhető elegyet hozott létre. Már maga a gondolat is, hogy egy ilyen társadalmat létrehozzanak, elég merész, de az, ahogy a szerző ezt a gondolatot így továbbvitte az nagyon becsülendő.

Amit kiemelnék még az a nyelvezet. Sokat hozzátesz a könyvhöz az egyedi szleng. Megvallom nagyon jót szórakoztam, miután belejöttem  Alex beszédének olvasásába. Szerintem a fordító nagyon egyedien oldotta meg a szavak magyarra ültetését. Kedvenceim: gavarittyol, szlúsáltam, vígyeltem, málenkissé, sztárüj, horrorsó, tolcsókol. A végére már gondolatban így beszéltem én is, ami mutatja, hogy nagy hatással volt rám a könyv nyelvezete.

A könyv Alázatos Narrátorával, azaz Alex-szal kapcsolatban felemás érzéseim voltak. Az elején felpofoztam volna, a közepén idegesített, a végére meg megsajnáltam. Tettem ezt úgy, hogy a gondolkodás módjával nem igazán értettem egyet, mert nem volt a karakternek semmi felelősségérzete, sőt, sok mindent úgy állított be, mintha nem az ő hibája lenne (pedig de) és nem lett volna rossz (pedig de), amit tett. Még a gondatlanságból elkövetett emberölés után sem volt benne semmi rosszérzés, ami enyhén szólva is ijesztő volt, mégis túlzásnak tartottam, amit a végén tettek vele, tekintve, hogy hány éves volt az elkövetés idején a főhős. Azonban terápia helyett meg akarták „javítani”, ami nem az igazi, főleg, mert így az emberi mivoltát veszítette el. Napestig lehetne még sorolni a történet ehhez hasonló visszáságait, de inkább nem teszem. A tanulság viszont nagyon tetszett: az emberi mivoltunk megőrzéséhez fontos a döntés szabadsága és a saját akarat megtartása. Agymosással elérni az erőszakmentességet nem az igazi.

Összességében nem egy hétköznapi könyv, ami a téma ellenére olvastatja magát. A történések ellenére a kötet közepe a legélvezhetőbb, bár az előtte és utána lévő részek sem rosszak. A nyelvezete különösen tetszett.

Disztópia kedvelőknek mindenképp ajánlom, bár inkább a felnőtt disztópiákat preferálóknak, mert az ifjúságiakon edződött olvasóknak kemény lehet, de egy próbát nekik is megéri tenni vele.

Értékelés: 4,5




----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kövess E-mailen is!