Téli mese a barátságról.
Láng és Pihe
Láng és Pihe
Pihe a földkerekség legszófogadóbb
hópihéje volt. Mindig megfogadta az idősebbek tanácsait. Ügyelt arra, hogy
rövid pályafutása során minél később érintkezzen a földdel, és próbálta
elkerülni a meleg helyeket, amik a vesztét okozhatják. Társaihoz hasonlóan a
szél szárnyán vitorlázott, meglovagolva a legjobb áramlatokat, amik a levegőben
tartották. Főleg a vadabb fuvallatokat szerette, amik fel-feldobálták.
Élvezettel hagyatkozott ezekre a rakoncátlan szelecskékre. Ám ez kis híján nem
várt következménnyel járt, mert a szél egyszer csak megtaszította, és majdnem
belefújta egy fáklya fényébe. Próbált leszánkázni a fuvallatról, hogy
meglovagoljon egy másikat, de az nem engedte, vonta és taszigálta, amibe bele
is szédült. Szállt és kavargott, más hópihékhez verődött, elvesztette minden
kapcsolatát a valósággal, nem tudta mi lesz vele ezután.
Egyszer csak elállt a szél, és
Pihe arra eszmélt, hogy földet, azaz párkányt ért. Rögtön érezte, hogy hóselyem
lábai elnehezülnek, de nem adta fel. Megpróbált elvergődni a párkány szélére,
hogy újra felrepüljön az egyik fuvallattal, ám a szél visszataszította,
egyenesen egy nyirkos, átlátszó anyagnak ütközött. Ismeretlen érzet járta át a
nedvesség és hideg mellett.
− Mi vagy te? – kérdezte hirtelen
egy hangocska az üveg túloldaláról. Pihe majdnem leszédült ijedtében az
üvegről. Kapkodta a fejét, hogy ki szólhatott hozzá, mire meglátta a gyertyát
az ablakban, melynek tetején a fáklyatűz kicsinyített változata imbolygott, ami
barátságosan mosolygott rá. – Nem kell félned – tette hozzá. – Láng vagyok. És
te?
− Pihe – hebegte a hópihe.
− Mi szél hozott erre? –
érdeklődött Láng.
− Egy vad fajta, ami láthatólag
nem engedi, hogy újra vitorlázzak – panaszolta.
− Nem tudom, hogy jó ötlet-e itt
időznöm – nyugtalankodott Pihe. De nem sokáig gondolkozott, mert a kíváncsisága
erősebb volt, így maradt. – Miért vagy így egyedül? –tette fel a kérdést, ami
leginkább fúrta az oldalát.
− A Kétlábú, aki meggyújtott,
olvasáshoz használt, mert tűztelen fények kialudtak. Szeret esténként az ablak
mellett olvasni meg bámulni a te féléket. Te egy hópihe vagy, igaz?
− Igen – bólogatott Pihe, ám
érezte, hogy kezd kissé elnehezülni. Azonban még szeretett volna többet hallani
a kétlábúról és a benti világ szokásairól. – Olvasáson kívül használják másra
is a magadfajtát? – tudakolta Lángtól.
− Ó, sok mindenre – kezdte
lelkesen a tüzecske. – Főzésre, fűtésre, sütésre, sőt még múlt héten a
töklámpásban is mi világítottunk. Az egy nagyon fontos esemény ám!
Megnevetettük a Kis Kétlábút, amiért a nagy napokig táplált minket.
A táplálás szó hallatán Pihét
sóvárgás fogta el.
− Nagyon szomjas vagyok.
Abban a pillanatban, hogy kimondta,
Pihét megint elfogta az előbbi érzet. Valóban kellemes volt, ahogy Láng mondta,
elálmosította. Meleg! A gondolatra
pánikba esett. Próbált elszakadni az üvegtől, de odaragadt. Rémülten vette
észre, hogy csepegnek hóselyem lábai, és kezdi elveszteni pihe alakját. – Ne!
Meleget ne! – kiáltotta kétségbeesetten.
− Mi a baj? – kérdezte Láng
értetlenül. – Én… − Egy hirtelen légáramlattól ő is megingott. – Nem érzem jól
magam.
Pihe megsajnálta, hiszen neki hála
nem egyedül várta az elkerülhetetlen véget, így utolsóként még fel akarta vidítani
a magányosan szenvedő tüzecskét.
− Én se – lihegte Pihe, akinek
egyre jobban fogyatkozott az ereje. – De tudod mit? Örülök, hogy így alakult,
és találkozhattam veled, Láng. Többé… hah… már nem leszel egyedül… − préselte
ki magából Pihe utolsó szavait, mire a láng szelíden elmosolyodott, mielőtt
hirtelen ellobbant.
Együtt szálltak a széllel az
érzetmennyországba.
----
Köszönöm,
hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz,
feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz
e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További
tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése