Láng és Pihe

 

Téli mese a barátságról.

Láng és Pihe

Pihe a földkerekség legszófogadóbb hópihéje volt. Mindig megfogadta az idősebbek tanácsait. Ügyelt arra, hogy rövid pályafutása során minél később érintkezzen a földdel, és próbálta elkerülni a meleg helyeket, amik a vesztét okozhatják. Társaihoz hasonlóan a szél szárnyán vitorlázott, meglovagolva a legjobb áramlatokat, amik a levegőben tartották. Főleg a vadabb fuvallatokat szerette, amik fel-feldobálták. Élvezettel hagyatkozott ezekre a rakoncátlan szelecskékre. Ám ez kis híján nem várt következménnyel járt, mert a szél egyszer csak megtaszította, és majdnem belefújta egy fáklya fényébe. Próbált leszánkázni a fuvallatról, hogy meglovagoljon egy másikat, de az nem engedte, vonta és taszigálta, amibe bele is szédült. Szállt és kavargott, más hópihékhez verődött, elvesztette minden kapcsolatát a valósággal, nem tudta mi lesz vele ezután.

Egyszer csak elállt a szél, és Pihe arra eszmélt, hogy földet, azaz párkányt ért. Rögtön érezte, hogy hóselyem lábai elnehezülnek, de nem adta fel. Megpróbált elvergődni a párkány szélére, hogy újra felrepüljön az egyik fuvallattal, ám a szél visszataszította, egyenesen egy nyirkos, átlátszó anyagnak ütközött. Ismeretlen érzet járta át a nedvesség és hideg mellett.

− Mi vagy te? – kérdezte hirtelen egy hangocska az üveg túloldaláról. Pihe majdnem leszédült ijedtében az üvegről. Kapkodta a fejét, hogy ki szólhatott hozzá, mire meglátta a gyertyát az ablakban, melynek tetején a fáklyatűz kicsinyített változata imbolygott, ami barátságosan mosolygott rá. – Nem kell félned – tette hozzá. – Láng vagyok. És te?

− Pihe – hebegte a hópihe.

− Mi szél hozott erre? – érdeklődött Láng.

− Egy vad fajta, ami láthatólag nem engedi, hogy újra vitorlázzak – panaszolta.

− Miért nem maradsz itt? Kellemes az idő, és örülök, hogy van kivel beszélnem – lelkendezett Láng.