Ez a novella az előző heti Démonerdő világában játszódik. Bregon itt már felnőtt, bár a macskákat nem szerette meg jobban.
Macskagyűjtő
Nem szerette a macskákat. A legalantasabb
fajnak tartotta az ember körül sertepertélők közül. Egyáltalán nem értette,
miért tartják őket, a szőrük sokszínűségén és szépségén kívül. Odajöttek és
hozzádörgölődztek, mi több, vonzotta őket, még a kunyhójába is bemerészkedtek
az üvegtelen ablakon. Büntetésnek érezte, hogy az emberek közé küldték, de a
próbatétel az próbatétel; elfogadta a főnök utasítását, hát viselje a
következményeket. És már megint itt volt egy, a sonkás tányérra vetette magát
az asztalán, és épp egy szelet elcsenésére készült. Sárga szeme kihívóan meredt
a reggelizőre, aki erre lecsapta a fakupáját. A lendület erejétől a bor kifröccsent
az asztalra, aztán a törp a menekülő szőrös bestia után vetette magát.
− Hagyd azt a szerencsétlen macskát,
Bregon, inkább igyekezz a műhelybe! – kiáltott be a kovácsmester az ablakon,
mire a nevezett megdermedt. A férfiról lerítt a türelmetlenség, egyre gyorsuló
ütemben kopogott az ablakpárkányon, és bosszúsan nézett a tanoncára.
− Azonnal megyek – válaszolta a törp. A
piszkos edényeket sebtében a teknőbe tette, a maradékot a kamrába, aztán
elindult a zsörtölődő Kegwan mester után. Nem értette a férfi folyamatos
morgolódását, hiszen számos eszközt és különleges fémet kapott a népétől a
tanoncok befogadásáért cserébe. Bár Bregon tudta, hogy ez nem azért van, mert
kiválóbb kovácsmester a törpöknél, hanem azért, hogy a fajtája ifjoncai
megtapasztalják, milyen az emberek között élni, és együttműködni velük. Így
több emberfaluval is egyezséget kötöttek. Ezt jószerével meg is értette, de a
macskákat még talán a többi társánál is nehezebben viselte. Pláne, ha szánt
szándékkal a lábához nyomakodtak, mint most is, ahogy belépett a műhelybe a
főnöke után. Belerúgott a nyávogva dörgölőző cirmos jószágba.
− Mit mondtam az előbb a macskákról? –
Az ifjonc mogorván nézett a mesterére, és próbált nem törődni a rúgástól fújó, mégis
visszaoldalgó szőrgombóccal. – Munkára! – Ez volt a mester utolsó szava hozzá,
majd elfordult tőle, és nekilátott a saját dolgának, akárcsak Bregon. Szótlanul
dolgoztak egészen addig, míg az ételhordó asszonyság meg nem hozta az
ebédjüket. Körülötte szokás szerint macskák szaladgáltak, felcsapott farokkal
követték a gazdájukat. A nő fitymálva méricskélte a törpöt, aki ezt már fel sem
vette; az érkezése óta így viselkedett vele, inkább csak átvette az adagját, és
leült a műhely előtt, hogy elfogyassza. Kegwan is hagyta enni, egészen addig,
míg el nem zavart egy újabb macskát. Bregon gyanakodni kezdett, a mester mindig
akkor került elő, mikor a macskákat bántotta, és a férfi kérdése ezt csak
tovább fokozta.
− Egyre több macska tűnik el. Tudsz
erről valamit? – A törp erre lenyelt pár kanál levest, hogy húzza az időt, és
csak azután válaszolt.
− Nem. Tudja, hogy nem érdekelnek a macskák.
– Visszatért az ebédjéhez, és várta a következő kérdést, de a kovács nem
firtatta tovább, csak horkantott egyet, amit Bregon nem tudott mire vélni, így
ráhagyta. Az evést befejezve ismét munkához látott, és várta, hogy Kegwan újra
szóba hozza a dolgot, de hiába. Ez azonban csak még óvatosabbá tette a törpöt.
Éjszaka volt már, egyre hunytak ki a
lámpák az ablakokban, de az utcákat árnyékként járó Bregon csak erre várt. Ez
volt az ő ideje, a vaksötét éjszaka, ahol az emberek éber szeme nem figyelt. Most
is a falu sámánjának lámpása aludt ki utoljára. Háza körül tucatnyi jól
megtermett macska henyélt, a kertben pedig macskatotemek sorakoztak, az állatok
iránti tisztelet és egyben a falu jelképei, melyek nem csak itt, de mindenütt
jelen voltak. Laufen rajongott a macskák iránt, ezért a többi embernél is
kevésbé szívelte a törpöt, de mivel elég jó üzletet jelentett a falunak Bregon
tanonckodása, így megtűrte. Neki azonban az az érzése támadt, hogy figyelteti,
ezért mindig óvatos volt, és mindig másik napon tette meg a heti körútját, és választott
ki egyet a szőrös jószágok közül. Mindig a legszebbet, aminek a bundája a
legtökéletesebb volt. Erre valók a macskák, semmi másra. Ezt minden törp a születésétől
fogva tudta, és a próbatételen kívül ez volt a megbízatása is.
Miután megbizonyosodott róla, hogy immár
sehol nem égnek a fények, végigosont az utcán, egészen a főtér melletti fákkal
sűrűn körülvett tisztás közepéig, ahová csak a hold és a csillagok fénye hatolt
be. Lehunyt szemmel koncentrálni kezdett. A mágia azonnal feléledt körülötte,
vibrálva suhant végig a füvön, láthatatlan hártyával vonva be a fákat. Bregon
kinyitotta a szemét, és várt. A mágia csalogatására feltűntek az első macskák,
egyenként léptek át a láthatatlan burkon, feléje szimatolva közeledtek. A törp
nem mozdult egészen addig, míg az állatok be nem fejezték a gyülekezést. Ekkor
bonyolult mintát rajzolva a levegőbe bezárta a kört, hogy senki és semmi ne
léphessen a tisztásra. Lenézett, és a holdfényben végigfutott a szeme a köré
gyűlt házi kedvenceken. Egytől egyig minden porcikájukat megvizsgálta, aztán a
várakozó macskaseregből kilépett egy fiatal kandúr, ami hagyta, hogy
megközelítse. Az egyik legszebb volt, amit valaha látott, és megvolt a magához
való bátorsága is, így tudta, hogy ez a már-már hamuszínűen szürke, egészséges,
vastag bundájú jószág lesz a mai zsákmánya. Legyintett, mire az összes többi
macska szétszéledt, egyedül hagyva a hamvas jószággal, ami kék szemét
rászegezve épp nyávogni készült, de Bregon egy ugrással rávetette magát, és
elhallgatatta. A vékony nyak aprót reccsent a markában. A törp lecsukta a
kidülledő szemet, a macskát a köpenye alá, az övére akasztva megszűntette a
varázslatot, majd egyenesen a kunyhójába ment. Védővarázslatokat vont köréje,
majd vizet öntött egy tálba, az edénnyel a kezében megállt a konyha egyik üres
falszakasza előtt, és hozzáérintette az egyik tenyerét. Egy pillanatra lila
színben izzó rúnák villantak fel, a nyomukban pedig egy nyílás jelent meg a
falon. Bregon belépett a kis helyiségbe, ahol azonnal kigyúlt a fény. Csupán
egy különböző eszközökkel teli munkaasztal fért el benne, meg egy, változatos
színű macskaprémekkel teli szemközti falra néző, karosszék. Mind hozzáértően
kimunkált, mágiával átitatott darab volt. Egy pillantást vetett csak rájuk,
majd az asztalhoz lépett, letette a vizet, az övéről leakasztva a lapra tette a
macskát, majd a köpenyét ledobva munkához látott. A rúnák felizzottak az
asztalon, mikor a kezébe vette a nyúzópengét. A törpfém lila fénnyel ragyogott,
a nyélen is kirajzolódtak a rúnák, ez pedig egyre erősödött, miközben
dolgozott. A penge nyomán úgy vált el a prém a hústól, hogy Bregonnak jóformán
nem is kellett erőlködnie. Abban a pillanatban, hogy letette a kést és
félrerakta a bőrt, megérezte a mágia rezdülését odakint, aztán meghallotta a
három rövid koppintást a bőrökkel teli fal túloldalán. Az egyik prém mellé
felrajzolt macskaszimbólumra helyezte a tenyérét, mire a falban feltárult egy
befelé nyíló ablak. Egy törp állt a nyílásban, mereven bámult befelé, egyenesen
a bőrétől megfosztott macskatetemre. Bregon egy biccentéssel megfordult,
felkapta a véres testet, és egyenesen a másikhoz vitte, aki közben
előkészítette a macskahús-tárolót. Az idősebb törp beletette a dögöt, majd lezárta
a fedelet, majd határozottan az ifjabbra nézett.
− Szerda. – Az ifjonc csak ennyit
mondott, de a másik értette; ez volt a következő begyűjtés estéje. Amaz egy
biccentés kíséretében távozott, hogy elinduljon a többi faluban is begyűjteni a
tetemeket. Bregon egészen addig nézett utána, míg a nyílás vissza nem csapódott.
A cserzés neheze azonban csak ezután
jött. Az ifjú megmosakodott, feltakarított, aztán kiterítette a bőrt az immár
tiszta asztalra. A fára rótt rúnák mágiája átitatta a bundát, de ennyi nem volt
elég. Bregon mindkét tenyerét ráhelyezve koncentrált, miközben ősi törpszavakat
mormolt. Először betöltötte a kis helyiséget a mágia vibrálása, az ifjonc körül
zsibongott, átjárta a már felakasztott prémeket, majd rajta keresztül az új
darabba ömlött, az általa felélesztett ősi bűbáj őt magát is megrészegítette.
Lélegzete szapora lett, ahogy varázsereje egyre jobban táplálta az új művet.
Mikor a munkája végeztével felakasztotta a bundát, már csak arra vágyott, hogy
alhasson, így gondosan bezárta a titkos helyiséget, megszűntette a
védővarázslatokat, és nyugovóra tért.
A következő begyűjtés estéjén ugyanúgy
készülődött, mint az előzőek során. Már éppen indult volna, mikor megérezte a
fenyegetést. Hangtalanul visszaosont a kis szobába, és magához vette a
buzogányát. Ez volt az egyetlen fegyver, amit kiutaltak neki a fegyvertárból;
ez jelezte tanoncságát. Egy pillanatra megszorította a rúnákkal faragott
nyelet, majd ellazult, és könnyedén kilépett az ajtón.
− Mi járatban vagytok ilyen későn? –
kérdezte fesztelenül az embereket.
− Hová, hová? Azzal készülsz macskát
ölni? – lépett előrébb Kegwan. A kovácsmesteren látszott, hogy nagyon elégedett
magával, de Bregont nem tudta megijeszteni.
− Ma nagymacskára vágyom – vicsorgott
válaszképpen.
− Khm… − Laufen lépett a nagydarab
Kegwan elé. – Eljött a bosszú ideje, te taknyos! Vége van! – Mire az utolsó két
szót kimondta, áttetsző, de sebesen szilárduló alakok vették körül a maroknyi
embert. Szemük sárgán világított, pofájukból bűzös, maró, fekete lehelet áradt,
bajszuk idegesen mozgott, miközben kántáltak, karmos mancsukkal jeleket rajzoltak
a levegőbe, és egyenesen a félelemtől ledermedt törp felé közeledtek.
− Dé… Démonok… Macskadémonok… − suttogta
Bregon. Fejét kezdte elborítani a maró köd, amit ősellenségei árasztottak
magukból. Nem adhatom fel!
Felbátorodva rászorított a fegyverére, erre a buzogány hegyén felizzottak a
varázsjelek, és támadóállásba helyezkedett, mire az első démon elérte. – Azt
hiszitek, ha velem végeznek, benneteket megkímélnek? Bolondok vagytok, hogy
megidéztétek ezeket a túlvilági szörnyetegeket! – kiáltotta az embereknek,
miközben az első macskaárny felé sújtott. A démon felnyávogott a csapástól, de
nem hátrált meg. Bregon egyik kezével elengedte a fegyverét, és gyors jelet
rajzolt a levegőbe. A varázslat erejétől a rém elrepült, és az egyik ház
falának csapódott. Egy darabig nyüszítve vergődött, majd eltűnt. A többi
macskalidérc megtorpant, de a törp a váratlan győzelméből bátorságot merítve
meggondolatlanul hergelni kezdte őket.
− Na, mi lesz? Csak ennyit tudtok,
rühesek? – A következő pillanatban a kunyhó oldalán csattant, és már érezte is
a démoni varázs dögletes szelét. Fel akart állni, de nem ment, a földhöz
szegezte az ősi sötétség. Remegő kézzel maga elé emelte a fegyverét, hogy
elodázza az elkerülhetetlen véget, de ez mit sem ért. Bregon patadobogást hallott
az elméje ködén át, mire kinyitotta rettegéstől behunyt szemét. Fényesség
szállt szembe a sötétséggel, visszavonulásra késztetve a megritkított
macskadémonokat. A törp ifjonc szíve újra bátorsággal telt meg, mikor a
ragyogás forrásában a törpfőnök baltájára ismert.
− Derekasan helyt álltál, tanonc –
léptetett mellé póniján a törpfő. – Lássuk, milyen bőrmester vagy! – A mágikus
patás erre egyik lábával dobbantott, mire a titkos szobából kilebegtek a bőrök,
és az egyik törpharcos által vezetett pónira lebegtek, kivéve egyet, ami a
főnök kezében landolt. Az ámuló emberek az időlegesen meghátráló lények sorfala
mögül nézték a jelenetet, a megmaradt démonok pedig idegesen figyelték őket, de
a főnök csak Bregont nézte.
− Kiérdemelted – nyújtotta felé a
macskabundát. Az ifjú törp érte nyúlt, és ahogy megérintette, a mágia életre
kelt, a bőr nyúlni kezdett és páncélt képezve Bregon testére simult. – Látom,
kitűnő munkát végeztél – mosolygott az ámuló ifjoncra.
− Hogy érted?
− A bőrök mestere lettél, különben a
páncél nem jött volna létre. Ez a titka. – A fiatalabb még kérdezett volna, de
akkor meglátta, hogy a többi harcoson is hasonló macskapáncél van. Csíkos,
foltos, cirmos, mindenféle macskabőr, és ekkor megértette, miért ez a dolguk. –
Na, készen állsz démont ölni, Bregon? – kérdezte a törpfő, először szólítva az
ifjoncot a nevén.
− Kész vagyok!
− Akkor felszerelés sem árt. – Erre egy
harcos léptetett ki a sorból, és Bregon kezébe nyomta az egyik vezeték ló
kantárját, a nyeregtartón népe démonölő fegyvereivel. – A tiéd! – Bregon
átvette a kantárt, de szólni nem tudott, csak köszönetképpen biccentett, majd
nyeregbe szállt. A főnök az emberekhez fordult. – Ha jót akartok magatoknak, a
házaitokba húzódtok, és hagyjátok, hogy eltakarítsuk a mocskotokat! Most
menjetek! – Az utolsó utasítás végigmennydörgött az emberek sorain, akik nem
mertek ellenkezni. Majd a főnők így szólt: − Kezdődjék a vadászat! – Törpacél
csapott össze démonpengékkel, mágia mágiával, élet kárhozattal, bőrpáncélok a
fekete semmivel. A mágikus macskapáncélok égették a démonokat, amik végül
feladták, és eltűntek a kárhozatba. Macska győzött macskát.
----
Köszönöm,
hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz,
feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz
e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További
tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése