Jodorowsky
munkásságát elnézve (el nem készült Dűne film) nem meglepő ez a képregény.
Habár én nem láttam az el nem készült Dűne adaptációról készült filmet, de
hallottam hírét, hogy mit tervezett. Volt egy olyan sugallatom, hogy nem nekem
való ez, de aztán, ha már itt volt, úgy voltam vele, miért ne olvasnám el.
Annyit
már itt az elején elmondhatok, hogy ennyire abszurd világban játszódó, szürreális
valamit már régen olvastam. Elborult stílusban megírt űropera, elfajzott
világlátással és ötletekkel, ami néhol annyira színpadias, mint egy színpadi
dráma. Bizonyos történéseken néztem, mint hal a szatyorban, olyan gondolatokkal
a fejemben, mint: most tényleg? És tényleg, Jodorowsky szinte mindent belepakolt,
amit bele lehetett ebbe a családregény/űropera/kaland hibridbe tenni. Tette ezt
olyan természetességgel, mintha csak az időjárást ecsetelné. Én pedig úgy
döntöttem, hogy nekem ez tetszik.
Rajzolás:
Nagyon szép/látványos a képregény látványterve. A rajzstílus egyedi, de néhol
az ábrázolás elnagyolt. Kiemelném az emberek, de azon belül is főleg az arc
ábrázolását. Az érzelmek jól voltak megjelenítve, főleg az aggodalom, fájdalom
az arcokon. Néha már-már groteszken eltorzultak voltak az arcok, viszont ez
illet a képregény stílusához, így nem volt zavaró, sőt pont ez kellett.
A
téma: Nézzük csak! Volt itt minden: vérfertőzés, csonkítás, kibernetikus
beültetések, istenek által kreált tökéletes csecsemők, apáca-szajhák, és ami
még szem szájnak ingere.
Történet:
A fentebb felvázolt témákból egy eléggé elborult történet bontakozik ki, a
Metabáróké, akiknek szabályrendszere, értékrendje, a csonkítások mikéntje és
miértje fokozatosan bontakozik ki. Ehhez hozzátartozik, hogy a történetet egy
robot meséli a másiknak, ami a meséből vett, szolgák beszélgetnek uraikról
mesei elem, csak most robotokkal, sci-fibe ágyazva. Ezzel nincs baj, de sokszor
a mesei elemet, néhol elnagyolt cselekmény miatt nem tudtam, hogy viszonyuljak
a történésekhez. Mesének túl véres, felnőtt történetnek a gagyiba hajló
párbeszédek, történetvezetési egyszerűsödések miatt túl komolytalan, végül úgy
fogtam fel, hogy ez egy Dűne paródia, és úgy már működött.
Karakterek:
A Metabárók karakterei egysíkúak, szinte meg sem lehet őket különböztetni
egymástól. Othon és Aghnar jellemileg, felfogásban teljesen ugyanolyanok,
mintha egymás folytatásai lennének és nem két külön emberről beszélnénk, ami elég
érdekessé teszi a történéseket. Ebből kifolyólag nem nagyon tudtam azonosulni
egyikükkel se, legalább egy kicsit különbözhettek volna egymástól. Aki kis
színt vitt számomra a karakterábrázolásba, az apáca-szajha Honorata. Neki
voltak motivációi, személyisége, annak ellenére, hogy a férfiak voltak mellette
előtérbe helyezve.
Karakterdizájn:
Erre azért térek ki külön, mert nagyon furcsa volt. Szinte az összes
főszereplőnek, Othon első feleségét és Barit is beleértve világosszürke/ezüstös
haja és szeme volt, mintha több generációnyi vérfertőzésen esett volna át az
egész társadalom, mert még a császári párnak is ugyanilyen haja volt. Mi ez, ha
nem nemesi beltenyészet? Bár Honorata kinézete szerintem szándékosan,
mesterségesen lett olyan, hogy megmaradhasson a Metabárók jellegzetes kinézete.
Ennek lehet, hogy csak én tulajdonítok nagy jelentőséget, de mindenesetre nekem
ez nagyon furcsa volt.
Kinek
ajánlom?
Akik
szeretik a képregényeket és az abszurd sztorikat azoknak mindenképpen. Akik
most ismerkednének a képregényekkel, azoknak óvatosan, nem biztos, hogy érdemes
egy ilyen egyedi darabbal kezdeni az ismerkedést.
Összességében:
Ha kezembe kerül a folytatás, akkor biztos elolvasom, de ha nem, akkor sem
fogok különösen kapkodni érte.
Értékelés: 3,5
----
Köszönöm,
hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz,
feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz
e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További
tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése