Benyák Zoltán: A nagy illúzió

Először nem akartam írni erről a könyvről, mert úgy éreztem, nem tudom azt elég jól kifejezni, amit bennem keltett, így inkább hagytam. DE! A nagy betűs “de”-kkel általában az a baj, hogy nem hagyják nyugodni az embert, és addig motoszkálnak  a fejében, míg le nem írja a gondolatait, és ezt már több hete görgettem magam előtt, és még mindig itt van, így már ezen hatása alapján is látszik, hogy tudhat valamit a könyv. Ám egyrészt azért nehéz írnom róla, mert zsánerileg szinte besorolhatatlan, ugyanis annyi elemből táplálkozik, a másik az a sokfajta érzés, benyomás, amit kiváltott belőlem, de azért megpróbálkozom vele, hogy a hozzákapcsolódó gondolatok háttérzaja megszűnjön. Bár azzal, hogy megírom ezt az értékelést, nem biztos, hogy megszűnik, mert már most fontolgatom az újraolvasást (valamikor biztosan sor kerül rá), de talán tompulni fog. A regény hatásához kapcsolódik, hogy elég hosszú volt az olvasási idő, mert folyamatosan elgondolkodtatott az egyes részeknél és egységeknél, így meg-megálltam közben, lassabban bontakozott ki a teljes kép, de nagyon élveztem. A végére viszont begyorsítottam, ahogy közeledtünk a miértek és a végkifejlet felé, mert nagyon érdekelt, mi lesz a vége.

Karin Tidbeck: Amatka

“Egy disztópikus vízió, amely meggörbíti maga körül a teret.”

Ez a mondat áll a borítón. A teret ugyan nem tudom, meggörbítette-e, de világomat biztosan. A new weird irányzat a Lépcsők városával lépett be az életembe, de az ehhez képest egy könnyű olvasmánynak mondható, pedig abban a sorozatban is történnek dolgok, nem is kevés. De az Amatkánál éreztem azt, hogy igazán bejön nekem ez az irányzat, és több hasonlót is el akarok olvasni. Mert ez a könyv egyszerre volt, furcsa, bizarr, abszurd, nyomasztó. Rátelepedik az ember agyára a hangulatával, a lelki drámájával, és nehéz kikeveredni belőle. Máig nem tudtam, mert valamiért mindig visszatér a történet a gondolataim közé, mindig ott pörög egy-egy apró mozzanata a háttérben. Szóval, mint fentebb már említettem, nem tudom, hogy a teret elgörbítette-e, de maradandó élmény az biztos. Viszont felmerül bennem néhány kérdés: Mit is olvastam? Miért úgy történnek a dolgok, ahogy? Lehet-e egyáltalán egy ilyen világban élni? Van-e valami értelme ennek az egésznek? Egyelőre nincsenek meg a saját válaszaim erre, csak azt érzem, hogy még mindig utazok a könyvvel, de majd csak megállok valahol.

A rejtélyek városa - Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa (Isteni városok 1.)

Már régóta érlelődött bennem ennek a könyvnek az elolvasása, de valahogy mindig elmaradt. Végül mégis a kezembe akadt a könyv és mikor a végére értem egyetlen gondolat járt a fejemben: miért vártam ezzel eddig? Mert jó, sőt, nagyon jó. Az urbanfantasy new weird irányzatának kiemelkedő darabja, amely egy kiváló alapötletre épít. A szerző jól mozgatja a különböző szálakat, jól építi fel a nyomozást, a szereplők kutatása közben fokozatosan ismerteti meg a világot az olvasóval. A felbukkanó történelmi emlékek ezt még jobban alátámasztják, de mivel ezek a történet részei, és ügyesen belesimulnak a cselekménybe, nem érződik direkt expozíciónak.

A világmélyítés mellett említést érdemelnek a karakterek is, akik jól kidolgozottal, mindegyiküknek megvan a maga szerepe a megfelelő helyen és időben. Mindegyikükről annyit tudunk meg, amennyi a történet szempontjából feltétlenül szükséges és ez nagyon jól van így. A történetet áthatja a politikai helyezkedés, a szereplők játszmái mindezt egy olyan városban, amit az Istenek öröksége határoz meg, mindent áthatnak a titkok és rejtélyek, és ahol a lépcsők a semmibe vesznek.