Amikor
régebben először olvastam a könyvet, még nem tudtam, hogy sorozat, ezért
teljesen más hatást keltett bennem, mint most. A vége egyenesen katartikus
élményt nyújtott, és többféleképpen lehetett értelmezni. A folytatások
elolvasása előtt újraolvasva már elmaradt ez a hatás, mert tudtam, hogy van
folytatása. Ennek ellenére még mindig tetszett a szerző által megalkotott
világ, a nyelvezet, ahogy ezt a gyerekek elé tárja, és az, hogy közben
felnőttek is ugyanúgy élvezhetik, mert, ahol kell elég kemény a könyv ahhoz,
hogy nekik is maradandó élményt nyújtson. Ez volt az első disztópia, amit
olvastam, és ennek a könyvnek köszönhető, hogy azóta is szeretem ezt a zsánert,
mert szeretek elmerülni a negatív jövőképekben még, ha néhol fájdalmas is. Ez a
könyv sem kevésbé az. Lowry gyönyörűen megírt regénye a nyelvezet szépsége
ellenére vagy talán pont azért hirtelen szúr oda a legváratlanabb módokon,
miközben próbál feloldást kínálni a legiszonyatosabb helyzetek közepette is.
Ehhez jön az egyedi, utánozhatatlan hangulat, amit már a Számold meg a
csillagokatnál is tapasztaltam, ami egyszerűen elragadott és nem eresztett,
majd egyszer csak ledobott a végén, és ott hagyott, hogy rágódjak a
történteken. Legalábbis első olvasásra ezt tette, de most ez a hatása már elmaradt,
mert rögtön el is kezdtem a második részt, mert egyszerűen nem hagy nyugodni a
történet. Ebből is látszik, hogy még mindig megmozgatott ez a világ. Várom már,
hogy kiteljesedjen teljes valójában.
A
háttérről annyit röviden, hogy a történet egy szabályozott világban játszódik,
ahol a régmúlt dolgokat elfeledték, és egy ember feladata, hogy megőrizze a
régi világ emlékeit. Ebből bontakoznak ki fokozatosan az okok, amik ehhez a
kiüresedett, semmilyen, színtelen világhoz vezettek. Fokozatosan építkezik a szerző,
fejezetről fejezetre egy-egy kicsit tudunk meg a világ működéséről, miközben ez
a világépítés ügyesen belesimul a cselekménybe, ami szintén fokozatosan válik
egyre hátborzongatóbbá. Mígnem a nyugodt, gondtalan hétköznapoktól eljutunk a
szomorú igazságig. Nagyon jól adagolja az információkat a szerző, miközben a
fejezetekben ügyesen elhelyezett horgokkal végig fenntartja az érdeklődést.
A
karakterek közül torony magasan Jonas és az Örökítő emelkedik ki. Egy pár
fejezetes felvezetés után az ő kapcsolatukra fókuszál a történet. Ahogy halad
előre a cselekmény úgy válnak mentorból és mentoráltból barátokká. Ezáltal nagyon
erős kötelék alakul ki köztük, ami még drámaibbá teszi a végkifejletet.
Külön
is írnék Jonastól. Már a könyv elején is látszik, hogy egy elgondolkodó,
érzékeny karakter, és mint hogyha többet is érzékelne, mint mások. Itt még nem
tudjuk, hogy ő különleges, de mégis kilóg a többiek közül, ami jó rávezetés a
szerző részéről a későbbiekre. Számomra már itt az elején nagyon szerethető
karakter volt, ami a történet előrehaladtával csak fokozódott. Nagyon kíváncsi
vagyok, hogy mi lett vele és a kis Gabe-bel.
Összességében
Az emlékek őre egy tanulságos olvasmány, mind a gyerekeknek, mind a
felnőtteknek. Az ifjúsági disztópiák végtelen sorából a jobbak közé tartozik,
amit tényleg érdemes elolvasni.
A
könyvet tizennégy éves kortól ajánlom elsősorban. A gyerekek mellett azonban az
ifjúsági disztópiákat kedvelő felnőttek is megtalálhatják benne a számukra
fontos, tetsző mondanivalót, amiért érdemes elolvasniuk.
Értékelés: 5
----
Köszönöm,
hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz,
feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz
e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További
tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése