Kétszer kezdtem neki a könyvnek, mert az
eleje valahogy sehogyan sem akart csúszni. Olyan lassan olvastam, ahogy szerintem
még egy könyvet sem eddig, aztán volt egy pont, ahol ez egy csapásra
megváltozott. Pontosan tudom hol történt, a 157. oldalon. Az ott induló
jelenetsor Scar és Chester között olyan jól van megkomponálva, hogy onnantól
kezdve nem tudtam letenni. Nem tudom megmagyarázni, mi bajom pontosan az első
majd’ 160 oldallal (talán leginkább Artúr és ami körülötte zajlott, kivéve
Márk), de itt olyan éles volt számomra a minőségi váltás pozitív irányba, hogy
leírhatatlan. Onnantól kezdve sokkal összeszedettebb a történet. Olyan érzésem
volt, mintha a szerző onnantól barangolt volna biztonsággal a saját világában,
és ott mutatkozott meg először igazán az egyedi, fanyar humor is, ami illett a
könyv hangulatához, a karakterekhez.
A világból az egyik, ami megfogott a
különböző entitások (mentálok, Isten, Gonosz) megjelenítése, főleg Istené, aki Scaron
keresztül már-már testközelbe került. Olyan közel, hogy olvasás közben nem
egyszer éreztem azt, hogy Isten mintha bennem élne. Ez azért nagy szó, mert nem
vagyok gyakorló hívő, és Istent sem érzem különösebben közel magamhoz, de ennek
a könyvnek valahogy mégis sikerült minket közelíteni. Ugyanígy Scaron keresztül
a mentálok is közel kerültek hozzám, főleg Don által, de leginkább a kettőjük
közötti kötelék által, ami szintén szépen, megalapozottan volt ábrázolva.
A világ és a karakterek végig jól
átgondoltak. Egyedül Artúr szála volt, ami számomra nem volt annyira érdekes,
de dramaturgiailag szükséges, így ez már csak szőrszálhasogatás. Ennek ellenére
vagy inkább ezzel együtt is egy sodró, jó ötleteke felvonultató, karakterközpontú,
egyedi sci-fit kapunk.
Ami a legjobban tetszett a regényben, az
maga az alapötlet, és a ráépülő új, kereszténység nélküli, azt üldöző
világrend. Számomra merész és újszerű húzás volt egy történetet erre építeni,
de nagyon is működött a világ, így kalapot emelek az író előtt.
A másik erőssége a történetnek, a
karakterek. Sokrétűek, érdekesek, és a történethez szükséges mélységben vannak
ábrázolva. Fokozatosan, a cselekmény előrehaladása közben ismerjük meg őket, és
tudunk meg róluk egyre többet. Emiatt nem tömény az információ áradat, hanem
jól eloszlik az 520 oldalas szövegben. A Szivárgó sötétség karakterei
szerethetőek, esendőek, cserfesek, komolyak, érdektelenek, rögeszmések. Ezek
közül sokféle véglet megtalálható a palettán. Ebből adódik, hogy mindenki találhat
köztük olyan, aki szimpatikus, akiért izgulhat.
Akiket egy kötet után nagyon
megszerettem: Scar, Don és Chester. Mondhatnám, hogy minden megnyilvánulásukat
szerettem, de próbálok kiemelni tőlük tulajdonságokat, momentumokat, amik rávilágítanak,
miért is szeretem őket annyira.
Scar: A legerősebb tulajdonsága a hite,
ami végig megingathatatlan, és pont ez teszi őt az egyik legerősebb karakterré
a regényben. Vagy ott a vágya arra, hogy szeressék, hogy valakinek fontos
legyen, átöleljék. Kedvenc ehhez kapcsolódó jelenetem, mikor Don átöleli a
vízparton.
Don: A mentál, aki felismeri, hogy a
rendszerük nem jó, és kész lenne változtatni, bármilyen reménytelennek is tűnik
ez a vágya. Emellett végig kitart, annak ellenére, hogy mély sebeket hordoz.
Számára az emberek jóléte az elsődleges, annak ellenére, hogy veszteségeket
szenvedett el az emberiség miatt. Scar az első ember, aki iránt szolgálaton és
kötelességen kívül mást is érez, ami már majdnem szeretetnek mondható, bár a
mentáloknál ezt nehezebb meghatározni.
Chester: Egyszerűen, mert van és olyan,
amilyen. Ha nem lenne, szegényebb lenne a történet. Nagyon jó karakter.
Akit még megemlítenék a karakterek
közül, az Lucy. Vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban. Egyrészt tetszett a
flúgossága (“Öt lépés a korlátig, öt vissza.”), a pi szám, szimmetria hiánya és
méretbeli egyenetlenségek iránti ellenérzései, másrészt taszított a
gátlástalansága, olykor már-már kegyetlensége, ami helyenként már ijesztő
méreteket öltött (pl.: amikor meg akarta ölni a mentál kislányt.) Viszont ezek
a kettőségek teszik őt, ha nem is szerethető, de érdekes karakterré.
Reménykedek, hogy a saját könyvének az olvasása után pozitív irányba mozdul el
nálam a megítélése, mert van a karakterben potenciál.
Akiben viszont nem látok, az Artúr. Ő
volt az a karakter, akit úgy jó alaposan megcsapkodtam volna, hogy észhez
térjen. Túlzásba vitte az agyalást, a problémázást, így egy idő után érdektelenné
vált a karaktere. Aki ellensúlyozta, az Márk. Neki jöhetne egy külön könyv,
ahogy Chester esetében is olvasnék egy csak róla szóló könyvet.
Értékelés: 4
----
Köszönöm,
hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz,
feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz
e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További
tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése