Ismertem már a történetet, mert láttam a
2006-os filmváltozatot, és arra is emlékszem, hogy nekem valahogy túl szép volt
a főszereplőt játszó Ben Whishaw a karakterhez. Hát még a színész kisugárzása,
az volt a tökéletesen gyilkos elegy. Mert Ben annyira beleélte magát Grenouille
szerepébe, hogy máig a retinámba égett a játéka. Ezért már évek óta kíváncsi
voltam, milyen lehet a könyvváltozat, és most volt is lehetőségem elolvasni,
mert az antihős szó, amire asszociációként ezt a könyvet kaptam, nem is nagyon
illhetne jobban más könyvre, mint erre.
Az első, ami feltűnt olvasás közben, hogy
a főbb eseményeiben megegyezik a film és a könyv, de egyébként nagyon más.
Hangulatilag mindenképp. A könyv borúsabb, kevésbé színes, már-már sötét.
Grenouille, a kullancs gondolataiból többet kapunk, jobban belelátunk egy ilyen
ember lelkivilágába. És ahogy csorog az ő története, úgy szolgál rá egyre
jobban a nevére. Mindeközben a szerző finoman, de határozottan felvázolja a kor
társadalmi, gazdasági változásait, megemlíti a háborúkat, amik közben zajlanak.
Mindezt tökéletes vázként használja, amire jól építkezik a fő cselekményszál.
Említettem, hogy a könyv eltér a filmtől.
Ez leginkább az atmoszférájában mutatkozik meg. A történet tónusa sötétebb,
jobban megmutatja az 1700-as évek Franciaországának előnytelenebb oldalát. A
mocskot, amiben az emberek élnek, az árvák, munkások, szinte reménytelen
helyzetét a gazdagokhoz képest. Jól lekövethetjük az akkori élet árnyoldalait,
ahogy az akkori emberek gondolkozását, életfelfogását is. Elgondolkodtató volt,
ahogy a vallásról vélekedtek, vagy a nem hívőkről. De főleg a férfiak nőkről
való véleménye volt érdekes, főleg azért, mert az akkori felfogás részben még
ma is tartja magát. Miszerint a nők gyengébbek, tudatlanok, nem értenek a
tudományhoz, dolguk a gyereknevelés, stb. Ezzel a témával nem nagyon szoktam
foglalkozni egyébként, de ebben a könyvben ez nagyon szembetűnő volt, így nem
mehettem el mellette szó nélkül.
A másik dolog, ami más, mint a filmben, az
maga Grenouille karaktere. A filmben egy (szerintem)
jóképű (szép, túlságosan
is az :D) színész alakította, akinek olyan kisugárzása volt, hogy azt is
mondhatnám, hogy egy nők elleni bűntett ez az ember. Ezzel szemben a könyvben
egy sántító, semmilyen, csúnya kis emberke, akinek nincs szaga, az emberek
szinte nem is látják, vagy undorodnak tőle, és akiben semmi szeretni való nincs.
És tényleg nincs. Míg a filmset nagyon szerettem valamiért, ahogy írtam föntebb
is, szerintem Ben kisugárzása miatt, addig a könyves karakter szinte semmit nem
váltott ki belőlem, még a zsenialitása sem, a gyilkolásai sem, semmilyen megnyilvánulása
sem. Olyan közömbös volt, hogy a mellékkarakterek jobban szórakoztattak,
legalább bennük volt valami, ami megfogott. Főleg Baldini volt ilyen vagy a
tímár, de még a tudós is, aki a barlangból való kijövetele után felkarolta a
főhőst. Így a könyv vége, az illatorgia a téren sokkal jobban hatott rám, mint
a filmben, sőt itt nem undorodtam, mint a képi megjelenítésénél, hanem már-már
izgató volt. Jól adagolta a szerző annál a jelenetnél a feszültséget és jó volt
a kapkodó leírás is, pont olyan volt, mint maga a jelenet. A zárás, amikor
Grenouille-t széttépik ugyanolyan elvont, mint a filmben volt, érdekes megoldás
volt, de nem több.
Amit még megemlítenék, az a sorsszerűség.
A mellékkarakterek elhullása a történetben. Akivel Grenouille hosszabb időt
tölt, akitől tanul vagy csak nála lakik, annak olvashatunk a haláláról. Van,
ahol nem szerencsések az ismétlődő elemek, de itt nagyon jól, és jó helyekre
építette be őket a szerző. Ide tartozik még a fiatal lányok meggyilkolása is.
Amiért őket választja a főszereplő, és ahogy kivitelezi, az zseniálisan van
megoldva, jók a motivációk.
Ami még nagyon tetszett, azok a
parfümkészítés leírásai. Érzékletesen jeleníti meg az egyes alapanyagokat,
eljárásokat, szinte érezni lehet az egyes illatokat, mintha nem is olvasnánk,
hanem szaglással “látnánk” a könyvet. Ez sokat hozzáad a hangulathoz, illetve
Grenouille útkereséséhez, ahogy azt kutatja, ki is ő valójában, és a legnagyobb
sorsszerűség az, hogy mindennek a funkcióját, értelmét meg tudja magyarázni
magának az adott személy, tárgy illata alapján, csak a sajátját nem, mert neki
nincs szaga. És a kullancs végül elveszíti a saját harcát, mert nem talál
választ, és ez az ő igazi tragédiája. Az enyészet neki ténylegesen jutalommá
válik.
Értékelés: 4
----
Köszönöm,
hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz,
feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz
e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További
tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése