Martha Wells: Mesterséges sors

Martha Wells Öldöklő-naplók sorozatával nem igazán kerültünk egy hullámhosszra. Az első részről azt írtam (EBBEN a bejegyzésben olvasható a teljes kritika): „Sablonos, alulírt (túlírt – ez nézőpont kérdése), a karakterek kidolgozatlanok, és ami a legkevésbé tetszett, az a könyv vége. Sokkal jobban ki lehetett/ki kellett volna dolgozni a történetet, vagy lefaragni, hogy egy jó novella lehessen belőle. Ebből sajnos egyik sem valósult meg.” A folytatást ugyan ennek ellenére megvettem, mert akartam még egy esélyt adni a szerzőnek, de sokáig halogattam az elolvasását. A motivációt végül egy molyos kihívás adta meg, amihez pont jó volt a Mesterséges sors. Ezért nem túl bizakodóan, de végül elolvastam.

Az első pár oldal után meglepődtem, mert mintha az írónő stílusát kicserélték volna. Nem volt olyan nyers, száraz, sőt néhol már-már közvetlenné vált. Ez részben Öldöklő változásának köszönhető, de érezhető volt az is, hogy az írónő lazított a hangvételen, bár néhol azért visszaköszönt az első rész merev hangneme. De a stílus dolgábab Wells érezhetően fejlődött erre a kötetre.

A bejegyzés további részében spoilerek előfordulhatnak!

Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

Amikor először megláttam a fülszöveget, nem dobtam tőle hátast. Nem túlságosan éreztem kirobbanóan jónak a koncepciót, újnak meg végképp nem. Nem is éreztem késztetést jó darabig arra, hogy ezt a könyvet nekem el kéne olvasnom, vagy be kéne szereznem. Aztán random, „miért ne?” alapon, mégis bekerült a kosaramba, és milyen jól tettem, hogy adtam neki egy esélyt. A szerintem nem túl jó fülszöveg miatt majdnem lemaradtam egy jó könyvről.

És te jó ég! Ez a könyv tényleg zseniális. Nem az emberi vonal szempontjából, mert az néhol klisés, az emberi gondolkodás szokásos evolúciós zsákutcába torkolló végletességével megtűzdelve. Jobb szót nem tudok rá, minthogy szánalmas, mert az emberi faj még az összeomlás után sem képes tanulni semmiből. Ugyanazokat a hibákat követik el, ahogy a történelem során már számtalanszor láthattuk a valóságban is, olvashatjuk a történelemkönyvekben. Tchaikovsky mégis képes volt még ezt a vonalat is egyedien tálalni. Ebből a szálból ugyanis igazán az írásmód és az író nézőpontja, ami egyedi, és ellensúlyozza azt, hogy az ötlet nem éppen mondható újszerűnek.

A zsenialitását azonban nem a fentebb kifejtett emberi vonal adja, hanem az új faj evolúciójának leírása, amit az író megteremtett. Ezek a részek a világon belül olyan logikusan és részletesen vannak megírva, hogy minden sorát öröm olvasni. De, ami még jobbá teszi az az, hogy olyan szép nyelvezettel íródott, amivel ritkán találkozok sci-fiben. A legnagyobb érdeme Tchaikovskynak az, hogy úgy volt képes az olvasóval megismertetni az idegen fajt, hogy szimpátiát érezzen iránta. Ami visszakapcsolódik egy fentebbi mondatomhoz, miszerint a szerző egyedi nézőpontot alkalmaz. A történet végi záró csavar is ezt hivatott alátámasztani. Váratlan, de illik a szerző által teremtett fajhoz, és az addigi evolúciós szintjükhöz.

Összességében nagyon élvezetes olvasmány, ami végig fenntartja a figyelmet.

Jack Campbell: Rendíthetetlen

Az első pillanattól kezdve látszik, hogy egy nyugalmazott haditengerésztiszt az író, ami egyszerre előnye és hátránya is a könyvnek. Bár a hátrány rész az inkább szubjektív meglátás, és az írói stílushoz köthető, ami nekem kissé száraz volt és nyers, sokszor tényszerű. Nyomokban az Elit alakulat stílusához hasonlított. Azért csak nyomokban, mert sok mindenben más, és később, amikor belejön az író, főleg a csatajeleneteknél, akkor lazul egy kissé. Habár az is lehet, hogy akkorára én voltam az, aki belerázódott. Nehéz lenne ezt eldönteni, mert a szerző katonai múltjának előnyei hamar elsöpörték a stílussal kapcsolatos aggályaimat. Mert a különböző alakzatok, flottamozgások leírásán látszott, hogy nagy tapasztalata van a szerzőnek ezekben, ami nagy előnyére vált a könyvnek. Még arra is ügyelt, hogy belevegye a hadtáp fontosságát vagy azt, hogy milyen fontos a morál, és annak fenntartása. De ami az i-re igazán felteszi a pontot, az a csatajelenetek leírása, ahogy képes volt érdekessé tenni az űrhajókötelékek mozgásának leírását, vagy a taktikai leírásokat és még az alakzatgyakorlást is. Faltam ezeket a részeket. Itt kanyarodnék vissza az értékelés elejéhez; a stílus nagyon illet ezekhez a részekhez, megvan a maga funkciója, így végül is a hátrányt előnnyé fordította a szerző nálam a végére. Amit kiakarok ebből hozni az az, hogy nem fogok sokat várni a sorozat folytatásával, mert nagyon érdekel egy ilyen kezdés után, mi lesz ezzel a flottával.

Martha Wells: Kritikus rendszerhiba

Amikor a végére értem a könyvnek, akkor úgy éreztem, ez nagyon nem tetszett. Becsuktam, és csak néztem, és felmerült a kérdés: ennyi? Itt most nem a terjedelemre gondolok, mert ennél rövidebb írást is olvastam már, ami sokkal ütősebb volt, hanem a tartalomra. Ahhoz képest, hogy mennyire vártam ezt a könyvet, és hogy időközben többek közt egy Nebula-díjjal is jutalmazták, amihez gratulálok a szerzőnek, hát, mit mondjak sokkal többet vártam. Mindent egybe vetve közvetlen olvasás után nagyon alacsonyan állt nálam. Aztán mikor kissé eloszlott a csalódottságom, találtam benne néhány pozitívumot, főleg néhány jó ötletet. Például a gyilokdroid szórakoztató műsormániája vagy az, hogy az ősszemszögéből láttuk végig az egészet, ami egy jó megoldásnak tartok az író részéről. Még hellyel-közzel Öldöklő gondolkodását is bírtam. Ezek azonban nem elegek egy igazán jó könyvhöz. A probléma ugyanis ezeken felül veszi kezdetét. Sablonos, alulírt (túlírt – ez nézőpont kérdése), a karakterek kidolgozatlanok, és ami a legkevésbé tetszett az a könyv vége. Sokkal jobban ki lehetett/ki kellett volna dolgozni a történetet, vagy lefaragni, hogy egy jó novella lehessen belőle. Ebből sajnos egyik sem valósult meg.