Másik világ - 2. rész

2. rész

Evie nem szerette a szobáját, pontosabban azóta nem, amióta az öccse megszületett, mivel mindig körülötte akart lenni. A legtöbb idejüket az ő szobájában töltötték. Minden vidám emléke oda kötötte, ahhoz a világhoz, amit a Joshua feliratú ajtó rejtett. Ott szőtték a történeteket, amiket aztán eljátszhattak a tisztáson, ott olvasott mesét az öccsének, amelyekből szintén előadták a kedvenc jeleneteiket, leginkább a saját, másodsorban pedig a környékbeli gyerekek nagy-nagy örömére. Csupán néhány alkalom akadt, amit külön töltöttek. Az egyik a leckeírás volt. Eleinte a szüleik engedték a közös tanulásukat, mert Evie, aki kezdetektől fogva könnyen tanult, segíteni tudott a nehezebben tanuló testvérének, aki nem igazán tudott sokáig egy dologra koncentrálni. Ez nem egyszer azzal járt, hogy sikerült rávenni a nővérét a mókára magolás helyett. Általában olyan játékokat találtak ki, ami nem járt nagy zajjal, nehogy a szüleik észrevegyék, hogy nem a leckével foglalkoznak. Kedvencük a barkochba volt, mert teljesen szabadjára engedhették a képzeletüket.

Egyik alkalommal azonban, amikor a szüleik még nem értek haza a munkából, Josh nem bírt megülni a fenekén, és egész egyszerűen egy párnát dobott az elmélyülten matekozó Evie arcába.

– Hé! Most nem érek rá veled játszani, holnap dolgozatot írunk! – méltatlankodott a hirtelen támadás ellen az akkor tizenkét éves nagylány.

Erre egy újabb pihés bomba volt a válasz, meg csibészes nevetés.

– Na, megállj csak! – pattant fel Evie, feledve a földre hulló füzetét és ceruzáit.

– Kapj el, ha tudsz! – öltött rá nyelvet Josh.

Átvetődve az ágyon elorozta az egyik párnát, és kirohant a szobából, Evie pedig a maradék munícióval utána. A csata a földszinten lévő nappaliban folytatódott, amiben a kispárnákon kívül a díszpárnákat is bevetették, és közben folyamatosan nevettek. Minden jól ment, míg az egyik párna le nem verte az antik vázát, amit az anyjuk az egyik születésnapjára kapott az apjuktól. A „balszerencsét” azonban még nem ez jelentette, hanem az, hogy a szülei épp ezt a pillanatot választották, hogy hazaérjenek…

A lány Josh ágyán fekve elmosolyodott az emlékre. Mert megpróbálták ugyan őket elválasztani, de az öccse szobája immár az ő birodalma volt, ahol a tükör segítségével bármikor együtt lehettek.

Csak akkor volt képes elválni Joshtól, ha rajzolni vagy festeni akart, mert ilyenkor általában a szabadba vágyott, ahol egyedül lehetett a gondolataival és szárnyalhatott. Fantáziájának szárnycsapásai elevenedtek meg a rajzain, és ezek természetesen legtöbbször kitalált világok formájában öltöttek testet. Festés közben is másik világban járt, pont úgy, mint amikor olvasott. A képein néha megelevenedtek részletek a könyvekből, de ezekhez mindig vegyültek saját történetek. Szerette a természetet maga körül alkotás közben, ez mindig inspirálta. A testvére halála óta képtelen volt festeni a szabadban, ahol zöld fű, fák és lüktető élet vette körül, ő azonban megfagyott belülről, menekült onnan.

A régi szobája lett a műterme, ott festett, tárolta a vásznakat, a kész festményeket, festékeket és más hozzávalókat. Ám volt, hogy hetekig nem is lépett be abba a helyiségbe, ahol mindig is ridegséget érzett, és ezt a testvére halála felerősítette benne, így számára egykori szobája a sötétség volt, Joshé pedig a fény.

Ám azon a napon mégis késztetést érzett az alkotásra, így hát kinyitotta a mindig zárva lévő szobát. Általában bezárkózott, ha alkotni akart, de most nem törődött ezzel, hanem szórakozottan indult el a szekrényekhez. Fogalma sem volt, mivel is kezdje, így sorban kinyitotta mindet. Aztán eszébe jutott:

– Hát persze! A kardamom! – Evie letérdelt és kihalászott egy dobozt az egyik szekrény aljából.

Levéve a tetőt megkönnyebbülten felsóhajtott, mert még több tégelynyi készlete volt mind a fehér, mind a zöld kardamom porított hüvelyéből. Ez egy indiai fűszernövény volt, egyúttal az anyja egyik kedvence, és előszeretettel ízesített vele kenyeret meg süteményeket, így aztán mindig elég sok volt belőle otthon. Leginkább csak a magvai, mert azt használták fűszerként.

De egy alkalommal hüvelyesen vett belőle, és Evie-nek megtetszett a zöld és fehér kardamom héjának színe. Addig rimánkodott az anyjának, míg az odaadta neki a kimagozott hüvelyeket, hogy felhasználhassa a képeihez.

Eredetileg kollázst akart belőlük készíteni, de az egyik héjdarab véletlenül beleesett a kikevert kék olajfestékbe, és az élénkzöld színe elkezdett beleoldódni, megváltoztatva a kék árnyalatát.

Ezután kísérletezni kezdett a kardamom hüvellyel, és végül észrevette, hogy a porrá tört héj hatásosabb, valamint arra is rájött, mennyit kell bekevernie a festékekbe, hogy a legjobb színárnyalatokat alkothassa; pontosan huszonegy grammot. Beletelt pár hónapba, mire kialakult ez a bevált recept és megalkotta az új színkeverési módszerét, de a képei magukért beszéltek, legalábbis az öccse szerint, mert másnak a felfedezése óta készült képeket nem merte még megmutatni. Védőfóliába csomagolva elzárta őket mindenkitől, ahogy a világát is, amit szintén csak Josh ismerhetett.

Miután megkeverte a festékeket, felállította a vásznat. A palettát a baljába véve egy ideig csak csendben várt a megfelelő pillanatra. Behunyta a szemét, és másik kezében az ecsettel körözött a vászon előtt. Végül hirtelen megállt; megvolt a kép. Kinyitotta a szemét, aztán elkezdte felvinni a szeme előtt játszódó jelenetet. Hamarosan megelevenedett a napokkal ezelőtti tárgyalás, aminek a tükrön keresztül szemtanúja volt. Különösen az a részlete ragadta meg, mikor az immár huszonkét éves Josh daliás hercegként ül a Fekete és Fehér Király közt, és próbálja kibékíteni őket.

Éppen a Fekete Király koronáján igazított még egy kicsit, amikor a szeme sarkából egy árnyékot látott elmenni a félig nyitva hagyott ajtó előtt. Aztán már hallotta a lépteket is.

– Biztosan a Fekete Király jött át, Josh, hogy megszegje az egyezséget, és leigázza a tükrön túli világot – mondta a képen megelevenedett testvérének, aztán kilépett az ajtón, hogy utánanézzen a dolognak.

A lépcsőhöz érve érthetetlen dolog tárult a szeme elé. A szülei a játékos ládát cipelték lefelé, és amikor meglátták őt a lépcső tetején, megdermedtek és várták, hogy mi fog történni. Evie abban a pillanatban elfeledett mindent holmi másik dimenzióból ideszökött királyról, és szigorúan nézett a szüleire.

– Hova viszitek azt a ládát? Nem adtam engedélyt rá! Azonnal vigyétek vissza a helyére! – követelte a lány.

– Nem tehetjük – jelentette ki szilárdan az anyja. – Nincs rá szükséged, kislányom.

– Már hogy ne lenne! Az Tükörország bejárata, azon keresztül beszélhetek Joshsal. Nem vihetitek sehová!

– Nem! – kiáltotta az apja, aki addigra szintén elvesztette a türelmét. – Nem beszélhetsz a testvéreddel, mert az nem lehetséges. Értsd meg, Evie, az öcsédet kilenc éve elgázolták, és belehalt. – Mire a végére ért, elcsuklott a hangja.

– Nem igaz! Ti ezt nem értitek! Mindig is el akartatok szakítani tőle! – üvöltötte Evie, miközben minden erejét latba vetve próbálta kitépni a ládát az érdemtelenek kezéből.

***




George makacsul fogta a kezében a láda egyik fogantyúját, szilárdan tartani akarta magát az elhatározásukhoz. Abban a pillanatban még Evie-vel szemben is. Látta a felesége arcán ugyanazt az elszántságot, mint amit ő is érzett. Csak egyetlen pillanat kellett hozzá, hogy mégis mindent elfelejtsen. Lányuk egy nagyot rántott a ládán, amitől Evelyn megcsúszott, és hogy megkapaszkodjon, elengedte a dobozt, ahogy ő is, mert reflexszerűen a nő után kapott, aki még így is beverte az egyik térdét. Pár pillanat múlva pedig ajtócsapódás hallatszott, majd csend. George felsegítette a feleségét a földről, aki felszisszent a térdébe nyilalló fájdalomtól.

– Jól vagy? – kérdezte a férfi aggodalmasan.

– Persze. Semmi komoly – hárította Mrs. Clark. – Ennél fontosabb, hogy fel kell hívnunk Dr. Hannigant. El kell vinnünk hozzá Evie-t, ha lehet, még ma.

– Drágám, de csak holnap lesz a következő terápiás foglalkozás. Szerintem addig várhatunk – vélekedett George.

– Nem. Dühkitörése volt, ezt most azonnal kezelni kell, és nem hiszem, h… hogy mi erre képesek lennénk – szipogta Evelyn.

Szeme megtelt könnyel, a sírás szélén állt. George oltalmazóan ölelte át.

– Rendben. Nem lesz semmi baj, csak nyugodj meg, kérlek – suttogta a fülébe.

Néhány perc múlva az asszony kibontakozott az ölelésből, és tárcsázta a pszichiáter számát.

– Halló? – Az orvos hangja tompa volt.

– Jó napot, Dr. Hannigan! Evelyn Clark vagyok. Elnézést, hogy ilyenkor zavarom, de baj van Evie-vel, és ha ma tudná fogadni, sokat segítene.

– Mi történt, Mrs. Clark?

– Megpróbáltunk úgy tenni a férjemmel, ahogy mondta, de Evie rajtakapott minket, és…

– A hétórási beteg lemondta a mai kezelést, hozzák el akkorra – szakította félbe Mrs. Clark magyarázatát türelmetlenül az orvos.

– Valami baj van, Dr. Hannigan? Ha programja van, akkor majd holnap megyünk a szokott időben. Tényleg nem szeretnénk zavarni – visszakozott Evelyn.

– Nem-nem. Jöjjenek csak – kérte Tamara elgyötört hangon. – Jót tesz nekem, ha most dolgozhatok.

– Mi történt? – kérdezet rá ismét Evelyn.

– A múlt pénteken meghalt az édesanyám.

– De hát már jobban volt, nem?

– Hirtelen megállt a szíve, azonnal meghalt – válaszolt az orvos, és mintha megkönnyebbült volna, hogy a családján kívül valaki másnak is elmondhatta a bánatát.

– Részvétem – suttogta Mrs. Clark. – Biztosan menjünk?

– Igen. Most minden jót tesz, ami eltereli a gondolataimat. Akkor hétkor – emlékeztette őket az orvos, majd elköszöntek egymástól.






***




Evie fel-alá járkált Dr. Hannigan irodájában. Dühös és csalódott volt a délutáni események miatt, de nem tudta szavakba önteni, így csak rótta a köröket a szobában és közben magában motyogott. Tamara egy ideig türelmesen várt, de aztán nem bírta tovább.

– Nem akarsz inkább leülni, Evie? Úgy sokkal nyugodtabban beszélgethetnénk – javasolta a pszichiáter.

A lány erre hirtelen megállt, karba font kézzel az orvos felé fordult, és dühösen odavetette.

– És ha járkálás közben jobban érzem magam?

– Evie, tudom, hogy mérges vagy, de a haragot nem érdemes tartogatni. Mondd el, mit tettek a szüleid – biztatta.

Noha a lány nem ült le a szokásos helyére, feszes tartása azért kissé ellazult.

– Ma újra festettem. Tudja, még a múlt héten Josh vezetésével béketárgyalást tartott a Fekete és a Fehér Király, és épp ezt vittem vászonra, mikor egy árnyat láttam elmenni az ajtó előtt. Először azt gondoltam, hogy biztos a Fekete Király az. Tudja egyszer megfenyegette Josht, hogy átjön ebbe a világba, és leigázza. Kimentem, hogy utánanézzek. Na, mit láttam? Na, mit? – A nő a fejét rázta, mint aki nem tud semmiről, de Evie nem figyelt rá, csak rendületlenül folytatta. – Képzelje, Evelyn és George szolgáló épp azt a ládát cipelték lefelé, amiben Tükörország bejárata van. Bár nem az az egyetlen, de a többi tükröt kérlelni kell, és nem mindegyikkel működik. Amikor megláttam, dühös lettem, és kiabáltam velük, felszólítottam őket, hogy vigyék vissza, de visszautasították. Végül visszaszereztem, de ez akkor is undok dolog volt tőlük. Aztán meg elrángattak ide. Miért akarnak elszakítani a testvéremtől?

– Nem gondolod, hogy segíteni akartak neked? – kérdezte óvatosan Tamara.

– Segíteni? Miért kéne rajtam segíteni? – Evie tartása ismét megfeszült, ujjai elfehéredtek, ahogy saját karját szorította. – Csak békén kellene hagyniuk.

– És ha a jelenlegi helyzet nem jó? Ha semmi sincs rendben, és te vagy az egyedüli, aki nem látja ezt?

– Miért kérdez ilyeneket? – A lány szeme összeszűkült és gyanakodva méregette a doktornőt. Nem tetszett neki, amiket mondott, és amilyen szavakat használt. Mintha ő is ellene lett volna. Ellene? A szó lavinát indított el a fejében, és mikor rájött a megoldásra, ordított. – Maga volt! Maga mondta nekik, hogy vegyék el tőlem Josht! Maga volt!

Tombolt, mindent a földhöz vágott, ami az útjába került. Dr. Hannigan próbálta lecsillapítani, de semmi sem működött. Aztán hirtelen csend lett; Evie megállt a virágállvány előtt, és vérfagyasztó mosollyal az arcán a Vörös kála cserepét emelte a feje fölé. Bántani akarta a nőt, méghozzá ott, ahol a legjobban fáj.

– Evie, tedd azt le, de azonnal! – kiáltott rá a nő.

– Nem! Ez a nyeszlett kála úgysem ér semmit a beszélő Tigrisliliomokhoz képest! – Ahogy erőből földhöz vágta, a cserép apró darabokra tört, de a lány nem állt meg itt, megtaposta a gyönyörű vörös virágot.

A pszichiáter eddig volt képes tartani magát. Kitört belőle az elfojtott bánat.

– Takarodj innen! – kiáltotta sírva.

Evie egy pillanatra megdermedt, nézte a törött virág mellett térdre eső nőt, aki a dühöngése maradványait próbálta összekaparni, de nem érzett iránta sajnálatot.




***




Evie két hete őrizte rendületlenül a ládát. Alig mozdult ki a szobából, és akkor is csak úgy, hogy mindig zárta az ajtót. A szüleit nem engedte be, és csak akkor szólt hozzájuk, ha feltétlenül szükséges volt. Amikor néha lement a nappaliba, gyanakodva figyelte minden mozdulatukat, mintha minden percben arra készülnének, hogy elvegyék tőle. Egyedül Martha volt az, akiben megbízott, még a szobájába is beengedte, hogy meséljen neki, beszélgessen vele. Ő egy megbízható alattvaló volt, mindig azt tette, amit kellett. Evie fejében meg sem fordult, hogy ellene fordulhat, ahogy aznap délután sem. Röviddel ebéd után, amit együtt költöttek el a szobájában, nagyanyja a következővel állt elő.

– Hallottam, hogy a botanikus kertbe új Tigrisliliomokat hoztak. Elmehetnénk megnézni. Mi a véleményed?

A lány arca felragyogott.

– Ó, ez nagyszerűen hangzik! – pattant fel az ágyról Evie.

Hamarosan már útra készen álltak. A lány gondosan bezárta a szobaajtót és a táskájába tette a kulcsot, majd vidáman leszökdécselt a lépcsőn. Búcsúzóul rosszalló pillantást vetett a szüleire, majd Martha kíséretében kimasírozott az ajtón.

A füvészkert most is gyönyörű volt. Sorba járták az üvegházakat, és végignéztek temérdek szép virágot, érdekes növényt, miközben hallgatták a túravezető hozzájuk fűzött magyarázatait. Evie-t ezek nem nagyon érdekelték, de türelmesen kivárta, amíg a Tigrisliliomokhoz értek. A lány izgatottan vette szemügyre az új töveket, amik még nem nyíltak ki. A törékeny kis bimbókhoz hajolt, és suttogni kezdett.

– Lehet, hogy most még kicsik vagytok, de hamarosan szépek és erősek lesztek. Beszélni is megtanultok majd – biztatta őket lágyan, és a többi Tigrisliliom hevesen bólogatott.

A többi vendég kissé megütközve figyelte a jelenetet, de Martha közbelépett.

– Mindig beszél a virágokhoz, főleg az új hajtásokhoz. De önök közül is beszélgetnek páran a szobanövényeikhez, nem igaz? – mosolygott a zömmel nőkből álló csapatra a nagymama.

Néhányan bólogattak, és nem törődtek tovább a lánnyal. Evie tovább akart maradni, hogy beszélgethessen liliom barátaival, de Marthának sikerült meggyőznie, hogy menjenek tovább, így követték a csoportot. Cserébe a túra végén Evie egy növendék Tigrisliliommal lett gazdagabb, aminek nagyon megörült. Újra jól érezte magát, és úgy ítélte meg, hogy egy ilyen remek nap után a szülei is megérdemlik, hogy nyisson egy kicsit az irányukba.

Egészen addig ezt tervezgette, amíg haza nem értek, és minden össze nem dőlt. Vidáman szaladt fel a szobájába a kis növénnyel, hogy helyet keressen neki az ablakpárkányon, de mikor kinyitotta az ajtót, meglátta, hogy valami hiányzik. A láda nem volt sehol. Egész testében remegni kezdett, és a cserép kicsúszott a kezéből. Felsikoltott.




***




Zavaros sötétségben lebegett, gondolatai összekuszálódtak, és mindennek a tetejében még a torka is fájt. Minden olyan tompa volt körülötte, a hangok, a világ. Nehezére esett felébredni. Kellett pár óra, míg érzékelni tudta maga körül a dolgokat. A keze megrándult, érezte, hogy zsibbadnak az ujjai, de amikor megpróbálta megmozdítani őket, valaki megszorította. Ez eszébe juttatta a nap eseményeit. Amikor nem látta a ládát a szobában, sikoltani kezdett, és összeomlott körülötte a világ. Kipattant a szeme, de az első, akit meglátott az anyja volt, így inkább visszacsukta. Nem akarta látni őt, nem bírta elviselni, hogy ezt tették vele. Vissza akart süllyedni a jóleső kábaságba, de nem engedték neki.

– Annyira örülök, hogy végre magadhoz tértél, kislányom! – kezdte Evelyn. – Nagyon aggódtunk érted – tette hozzá.

Evie morogva újra kinyitotta a szemét. Próbált nem a szüleire nézni. Ahogy körülnézett, észrevette, hogy nem otthon van. A szagokból ítélve kórházban lehetett, és eldöntötte, hogy minél hamarabb haza akar menni innen.

– Nem tetszik ez a hely. Mikor mehetek haza?

– Egy pár napig még biztosan nem, az orvosok szerint súlyos sokkot kaptál – magyarázta az apja.

– Nem érdekel! Most akarok hazamenni! – emelte meg a hangját Evie, hogy nyomatékosítsa az akaratát.

– Evie, ne beszélj így a szüleiddel, már ezerszer megmondtam! – szólt rá Martha, akit eddig a lány észre sem vett.

Mikor meglátta, dühe újra feltámadt, és egy baljós gondolat fészkelte magát a fejébe.

– Te is benne voltál, igaz? Azért vittél el a botanikus kertbe, hogy addig ők… – undorodva a szüleire nézett – elvihessék a ládámat – tajtékzott a lány, de a nagyanyjának a szeme se rebbent.

– Azért vittelek el, mert tényleg új virágok érkeztek. Apropó, a Tigrisliliomod megúszta a kirohanásodat, átültettem egy másik cserépbe – tett úgy Martha, mint aki tényleg semmiről sem tud.

– Nem kell az a csaló virág. Összejátszottál vele, hogy megakadályozza, hogy időben hazaérjek, igaz? – szegezte neki a kérdést Evie.

– Egy virággal szövetkezni? Evie, te megőrültél!

– Ti vagytok őrültek! Adjátok vissza a ládát és Josht!

– Nem tehetjük. A ládát a játékokkal együtt az árvaháznak adtam, a gyerekeknél jó kezekben lesz – csitította az anyja, de ez csak olaj volt a tűzre.

– Menjetek innen! – kiáltotta Evie teli torokból, amire már a nővérek is felfigyeltek.

Rövid kiabálás után sikerült kiküldeniük a családot, a lányt pedig visszaküldeni a nyugtató álmok birodalmába.




***




Evie másfél hét után térhetett csak haza, de akkor is csak úgy, hogy hetente háromszor járnia kellett a hozzá újonnan kirendelt pszichológushoz, és gyógyszert kellett szednie, amiben annyi nyugtató volt, hogy alig tudott tőle koncentrálni, festeni vagy épp olvasni. De ami ennél jobban aggasztotta, hogy a láda nem került elő, így Tükörországban lévő öccsét sem láthatta. Új megoldást kellett keresnie; átkutatta az egész szobát a tükrei után kutatva, de mindet eltüntették. Még a műtermét is felforgatta, de a festményeken és az eszközökön kívül semmi nem volt ott. Ezen megint annyira bedühödött, hogy haragját szerencsétlen Tigrisliliom hajtáson töltötte ki, majd a darabjait a szemétkosárba dobta.

– Úgy kell neked! Miért kellett tőrbe csalnod?! – kiáltotta kétségbeesésében, majd az ágyra vetette magát, és zokogni kezdett.

Josh hiánya miatt elemi fájdalmat érzett. Nem bírta elviselni nélküle a mindennapokat, de megoldásra nem nagyon lelt. Kivételes engedelmességgel járt az orvoshoz, elviselte a hülye teóriáit, még a szüleivel is szóba állt, játszotta a jó kislányt, de közben csak az járt a fejében, hogyan találkozhatna újra az öccsével.

Ez a nap különösen fontos volt, hiszen kilenc éve pont ezen a napon távozott Josh Tükörországba, és az ottani hercegi teendői miatt a lány egyre többször volt magányos – főleg, hogy az itteni szolgái ennyit áskálódnak ellene, és egyedül kellett boldogulnia velük. Nem gondolta volna, hogy pont az anyjánál lesz a kulcs a boldogságához, aki nem is törődött ezzel a fontos nappal, mert nagyanyja rávette, hogy ne búslakodjon itthon, ami idegesítette Evie-t. Már éppen szóvá akarta tenni, hogy nem is érdekli őket, hogy mi történt az öccsével, mikor egy kézitükröt látott meg az anyjánál. Abban nézegette magát, mikor Marthával színházba készülődtek, aztán az éjjeliszekrényen hagyta.

– Tökéletes – gondolta Evie.

Miután a két asszony elment, apja pedig leült tévézni a nappaliban, elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Átlopózott a szülei hálószobájába, és felmarkolta a tükröt, majd szerzeményével gyorsan visszament a szobájába. Nagyon megörült ennek az apróságnak. Mosolyogva huppant le az ágyára, és belenézett a tükörbe. Természetesen csak a saját arcát látta benne, de nem esett kétségbe. Minden erejét összeszedve Joshra gondolt, ami mindig működni szokott, de most ez sem hozott változást. Ekkor már ráncolta a homlokát, de volt még egy utolsó esélye. Elmormolta a titkos varázsigét, amit a testvére tanított neki, de a tükör másik oldala üres maradt. Nem tűnt fel benne se Josh, se a sakkfigurák, se semmi.

A földhöz vágta a tükröt, ami szinte meg sem sínylette a dolgot, mintha ezzel is rajta nevetne. Aztán megismételte, aminek már eredménye is lett: egy nagyobb szilánk kitört az üvegéből. A kezébe vette, aztán fülelni kezdett, de mikor nem hallott lépteket, csak a tévé zaját, felállt. A szekrénye aljából előkereste az öccse régi óráját, és a fürdőszobába indult.

– Elmegyek hozzád Josh, a hajóm hamarosan indul. Átkelek vele a Bíbor-tengeren, így hamarosan újra együtt lehetünk – mondta vágyakozva, miközben beült a kádba. – A törött óra mutatja a pontos időt, a szilánk megfesti a vizet.

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!