Ez a novella már egy régebbi darab, még 2016-ban íródott az Arany
200-ra, de ha már megtaláltam a gépemen, gondoltam megmutatom. A walesi
bárdok sci-fi köntösben.
A montgomery-i nővérek
Két elhaló
kiáltás hallatszott, majd ismét néma csend uralta az utcát. A két testőr
kilépett a mocskos sikátorból, lerázták karjukról a vért. Egy intéssel jelezték
az őrszemeknek, hogy kiiktatták a két támadót, mire azok odaléptek egy leplekbe
bugyolált alakhoz, akit további egy tucat szamuráj vett körül.
− Elhárult a veszély, helytartó úr –
jelentette az egyikük.
− Helyes. Induljunk végre! – Edward
öklével az oldalán függő kardra csapott. A fogát csikorgatva próbálta visszafogni
magát. Nem vált volna a helytartó előnyére, ha megtizedeli a saját embereit,
főleg egy ilyen helyzetben. Testőrei gyűrűjében elindult az égtörője felé.
Idegessége nem volt alaptalan, mert azon a napon ez volt a második
merényletkísérlet, amit elkövettek ellene, és még dél sem volt. Összességében
eddig ez volt a négyszáztizenhatodik. Ugyan nem érte el az öt évvel ezelőtti
számot, ahol az ötéves jubileumi körút során hatszázharminckétszer törtek az
életére, de nem érezte úgy, hogy ez vigasztalhatná. Már csak azért sem, mert
hamarosan elérkezett a tizedik évfordulója annak, hogy az Új-Brit Birodalom
királya Új-Japán helytartójának választotta. Azóta próbált letörni minden
felkelést, de az elesetteket gyászoló nép néma elszántsággal lázadt. Szavak helyett
kardokkal beszélt. Ki vele, ki ellene. A japánok felfogását máig nem tudta
megérteni. Mindig foggal-körömmel védelmezték az uralkodójukat, de az elnyomást
mindennél jobban elutasították. Ez a kettősség a helytartó malmára hajtotta a
vizet: aki vele volt, annak bőségesen adott, aki nem, az a vérével fizetett
árulásáért.
Az égtörő
meredek szögben emelkedett. Pár percen belül elérte a sztenderd közlekedési
folyosót, besorolva egy alsó kategóriás suhanó elé. A sofőr nem kapcsolt
időben, és visszaelőzött, mire az égtörő ráirányította a fullánkokat, így
jobbnak látta, ha visszasorol. Edward unottan figyelte a jelenetet, szeretett
volna mielőbb visszatérni Új-Tokióba, az ország virágzó fővárosába, mely a
lerombolt Tokió romjain épült, és amit az ő munkálkodása tett naggyá. Minden
hűbérese őt ünnepli majd, nők, hódolók veszik majd körül és éltetik nagyságát.
De előtte még a körút utolsó előtti állomásaként tiszteletét kellett tennie a
Montgomery-erődben, adózni a katonák hűsége, de legfőképpen a haderő tábornoka,
Montgomery előtt, akinek Japán leigázását köszönhetik. Az ötévente megrendezett
Montgomery Maszkabál jelképezte a tábornok hatalmát, amit, minden egyes
alkalommal, kegyetlenséggel és vérrel fűszerezett, ezzel imponálva a
helytartónak.
A jármű hirtelen
meglódult. A sofőr jobbra rántotta a kormányt, hogy kitérjen a feléjük rajzó
torik[1]
elől. A drónok egyenesen az égtörőbe csapódtak, áttörve a golyóálló burkolaton,
megsebezve az utasokat.
− Vigyázzon, Edward-sama[2]!
– kiáltotta az egyik szolga, aki próbálta félrelökni az uralkodóját, de egy
fejébe fúródó fémcsőr megállította a mozdulatban. A hegye felsértette a
helytartó halántékát. Edward kardjával mérgében átvágta két, homlokát törölgető
szolga torkát.
− Hogy nem vagytok képesek megvédeni
engem?! Védelmi alakzatba! – üvöltötte, miközben a jármű leghátuljába húzódott.
– Ha bejutnak az agyamba, végem van!
– tette hozzá magában. – Lehet, hogy már
ezzel is…? Nem, az kizárt! – vetette el a gondolatot, azonban a félelem már
befészkelte magát a helytartó szívébe, és innentől kezdve lassan emésztette
akaraterejét. – Védjetek meg, az életetek árán is! – adta ki a parancsot.
Szükségtelenül, mert már aktiválták az égtörőről leváló fullánkokat, amik útnak
engedték parazitavírusaikat, percek alatt hatástalanítva a támadókat.
A helytartó
égtörője öt óra körül irányíthatatlanul landolt a kijelölt leszállóplatformon,
nem egy járművet összetörve kényszerleszállás közben. Montgomery már várta az
embereivel, ahogy azt a szokás megkövetelte. A tábornok kezében díszes maszkot
tartott, amit az urának készült átadni. Edward kiszállt a megviselt járműből,
és önkéntelenül megdörzsölte a karcolást a halántékán, mire a felé közeledő
Montgomery gúnyosan elmosolyodott, és így szólt: − Látom, a lázadók már megint
majdnem elkapták, helytartó uram.
− Hogy merészelsz így beszélni
Edward-samával?! – kiáltotta a védelmi osztag vezetője.
− Hagyd csak, Motoi! − Edward kilépett a
testőr takarásából. − Különben is, ez semmiség – mutatott hanyagul a homlokára,
de válasza ellenére hajával eltakarta a sérülést. Gondolatban hálát adott
annak, hogy a támadás után valamelyest sikerült rendbe szednie magát és
átöltöznie az égtörőben, így szinte csak ez az apróság emlékeztette arra, hogy
az életére törtek. De Montgomerynek ez is elég volt, hogy pimasz megjegyzést
tegyen, ahogy mindig. Ez ellen nem tehetett semmit, hiszen a tábornok is a
király támogatását élvezte, így akár akarta, akár nem, vele kellett dolgoznia.
− Ahogy gondolja. Szeretne felfrissülni,
mielőtt elkezdődne a bál? – ajánlotta fel a tábornok. – Azt a pár órát
kellemesen is eltölthetjük.
− Maga mindig kitalálja a gondolataimat,
Montgomery. Ez alkalommal mit tartogat nekem?
− Az erőd három legcsodálatosabb gésáját,
akiket montgomery-i nővérekként is ismernek.
− Ó, már hallottam róluk. Ők a legszórakoztatóbb
felfedezettjeid – élénkült fel a helytartó. – Vezess hozzájuk. Rám férne a
gondoskodás. – Edward most először a nap folyamán úgy érezte, megütötte a
főnyereményt. Yumi, Yume és Yunia Új-Japán három leghíresebb szórakoztatója
volt, és most egész este csak az ő parancsait lesik majd. Három lassan hervadó
virág a vérzivataros világban, akik ma este csak neki nyílnak.
− Tessék, a maszkja, helytartó úr – adta
át a tábornok egy mély meghajlás kíséretében. Edward magára öltötte a kicune[3]
álarcot, majd elindultak az épületbe. A bejárat egy fogadócsarnokba nyílt. −
Erre tessék, nagyuram – vezette Montgomery a csarnokból jobbra nyíló hosszú
folyosóra. A helytartó intett a kíséretének, és a menet megindult a
szórakozások tárházát nyújtó terem felé. A falakat a brit uralkodóház
nemeseinek és tábornokainak portréi borították, amik a falakból áradó kék
fénybe vesztek, kivéve a folyosó végi ajtó fölött lógó festményt, mely magát
Edwardot ábrázolta, és a leghatalmasabb volt az erődben, ezzel is a helytartó
uralmának nagyságát hirdetve.
− Kíváncsi vagyok, ma milyen szórakozást
nyújt a híres Ao[4]. –
Új-Japán ura megállt Montgomery Londontól Új-Tokióig híres terme előtt, ahol
bármi megtörténhetett, és csak kevesen élvezhették gyümölcseit.
A terem belseje
szintén kékben úszott. A fények, díványok, fotelek, az ablakokon lógó nehéz
bársonyfüggönyök, az asztalok, de még a szolgák ruhája is, akik rögtön kínálni
kezdték Edwardot mindenféle szemnek és szájnak kellemes étekkel. A helytartó
néhány korty és falat után nem győzte elküldeni a túlbuzgó szolgálókat.
− Tény és való, hogy Új-Japán összes étkét
és italát felvonultatod nekem, Montgomery, de nem ilyen szórakozásról volt szó
– panaszkodott a férfi, és levetette magát a legnagyobb kanapéra a teremben, a
tábornok pedig a mellette lévő fotelben foglalt helyet. – Lássuk azokat a
nővéreket!
− Ahogy óhajtja, uram, de ajánlom, hogy ne
egyszerre hívjuk be őket, mert akkor gyorsan vége lenne a mókának – somolygott
Montgomery sejtelmesen. Megvárta, amíg Edward bólint, majd hangosan így szólt:
− Yumi, lépj elő! – Szavaira kinyílt egy oldalajtó, amin belépett a legidősebb
nővér. Büszke, egyenes tartásával, sötétkék, ezüstmintás kimonójában úgy
festett, mint egy londoni úri hölgy. Egyenesen megállt a helytartó előtt,
tekintete határozottan az övét kereste.
− Először szeretném hallani a hangodat.
Beszélj hozzám! – parancsolta Új-Japán ura.
A nő ajkai
megremegtek, arcán sötét grimasz futott át, majd kitört.
− Azt képzeled, mindenki dicsőít téged,
mindenki imád téged, de néped kiirtásával nem győzhetsz! Nem, ha vérszag árad
termeidben! Helytartó, te tetted ezt! – Halomba dobált, megcsonkított
holttestek képei törtek elő a gésa csuklóján függő apró holokészülékből. Edward
először megkövülten meredt a mészárlás képeire, de hamar lerázta magáról az
iszonyatot.
− Vigyék a megsemmisítőbe! – intett a
szamurájoknak. – Mit jelentsen ez, Montgomery?! Azonnal magyarázatot követelek!
– Felpattant és a Montgomery fölé tornyosult.
A tábornok
hátrahőkölt, kezét védekezőm emelte maga elé. − Nyugodjon meg, nagyuram. Én
magam sem értem a dolgot, Yumi eddig egy kezesbárány volt – rázta a fejét
tanácstalanul. – Talán a legkisebb a kedvére tehet. Ő még nagyon fiatal, nem
ronthatta el semmilyen politikai nézet vagy a széthúzás, és nem mellesleg
gyönyörűen szaval – hízelgett Montgomery.
A helytartó
karba tett kézzel visszaült, és már nyugodtabban így szólt. − Rendben. Lássuk!
− Yunia!
A belépő fiatal
teremtés nem volt olyan finom megjelenésű, mint a nővére, sőt, az előkelő
leplek, bútorok között szinte már esetlennek hatott a megjelenése.
− Halljuk,
te mit tudsz nekem mondani. Beszélj! – vágta oda Edward durván. Kezdte
elveszíteni a türelmét, ujjai eszeveszett sebességgel doboltak a karfán, de még
így is alig tudta fékezni magát.
− Lágyan kél az esti szél Szumida folyó[5]
felé; árvák és özvegyek panasza nyög belé. Lányok ne szüljetek rabot, anyák ne
szoptassatok! – Edward intett, és Yuniát is elhurcolták a testvére után.
Mielőtt még
bárki reagálhatott volna, előlépett a középső nővér.
− Népünk a gyásztól szenved, de te
szórakozást és örömöt vársz, Eduárd! Tudd meg, nincs a népünkből olyan, aki
nevedet dicsőítené!
− El vele! Pusztuljon az összes gésa, aki
ellenem van! – A katonák azonnal elindultak végrehajtani a parancsot. Reggelre
ötezer gésa vérét ontották, de egy se tudta kimondani, hogy éljen Edward.
