Fűzágak - Prológus

Prológus

Narancsvörös foltok játszottak a szemem előtt. A napsugarak végigsimítottak csukott szemhéjamon, felfrissítették arcom elnyűtt, ráncos bőrét. Kellemes meleg volt, ahogy az jellemző az exeteri nyarakra. Még jobban kinyújtottam a nyakam, közelebb akartam kerülni a melegséghez, vágytam rá, hogy újra megérintsen, felmelegítsen, életre keltsen belül. Vártam, hogy kérges, meleg ujjak simuljanak a tenyeremre, és elkergessék minden gondomat, vagy ha arra nem is képesek, enyhítsenek rajtuk. Ám már nem érinthettek.

Közel tizenhét éve már, hogy nem tölthette velem a délutánokat a kertben. Csak pihent, szótlanul, a kezemet fogva, nem kérdezgetett olyan dolgokat, amiről már mindent tudott, csak hagyta, hogy a segítségével próbáljak felejteni. Már csupán a jelenléte is megnyugtatott, és egy csapásra elkergette a múltból jött sötét gondolatokat, mert ő értette, tudta, amit rajta és két barátján kívül más nem, amitől délutánonként a kert csöndes magányába menekültem. Minden nap megküzdöttem magammal, de ő sosem rótta fel nekem, bár megtehette volna, hisz mindent megtett, hogy boldoggá tegyen, de soha nem tudtam igazán szabadulni a démonjaimtól. Sohasem mondtam el neki, hogy sikerrel járt.

Boldog tudtam lenni mellette, aki családot és értelmet adott nekem, az életemnek. Jelentést adott az eldobott létezésnek, és megtanított arra, hogyan szeressem magam, hogyan fogadjam el, hogy nem vagyok jelentéktelen, hogy számára én vagyok a legértékesebb dolog, amit egy férfi valaha magáénak tudhat. Elfogadtam a szeretetét, és megpróbáltam, amennyire tőlem telt, viszonozni, ami nem ment könnyen, mert akkorra szinte képtelen voltam bármilyen érzelemre, annyira mélyre temettem őket magamban. Fokozatosan vezetett ki a sötétségből, képessé téve rá, hogy újra el tudjam mondani, érzékeltetni tudjam, ami bennem van, újra tudjak nevetni, emberek közé menni, élni.

Nem hittem volna, hogy ennél jobb dolog történhet még velem, de aztán megszülettek a gyerekek. Először a lányunk, aztán három évre rá a fiunk. Édesanyává tett engem. Hihetetlen volt! Végre megértettem, rájöttem, hogy lehetek igazán boldog, hogy ez az enyém, hogy senki nem bánthat a régiek közül, többé nem érhetnek el hozzám. Boldog lehettem, velük lehettem boldog. Minden más pedig messze volt.

A délutáni küzdelmek rövidültek, aztán elmaradtak, csak néha-néha éreztem késztetést, hogy kiüljek a kertbe, de akkor is ott volt velem, megnyugtatott, védett. Magamtól s a világtól. Megnevettetett. Mély, öblös nevetése volt, a legjobb zene, amit valaha is hallottam. A nevetése… Erre fájdalom hasított a mellkasomba. Erősen szorítottam a ruhám anyagát, és próbáltam úrrá lenni a rosszullétemen. A hiánya azonban olyan erővel tört rám, hogy hosszú percekig tartott, míg kapkodó lélegzetem lecsillapodott, és markom elengedte a blúzomat. Lassan megnyugodtam, de ekkor meghallottam az öblös nevetést, és bennem akadt a kifújni készült levegő.

Hirtelen pattantak ki eddig összeszorítva tartott szemeim.

– Alec? – suttogtam, de a hang közelebbről jött, és más neszek is társultak hozzá.

A forrásuk irányába kaptam a fejem, a ház felől jöttek. Szemüvegem híján csak foltokat vettem ki, de felismertem a fiamat, Fredericket, és lassan-lassan a többieket is, a családomat. Az én családom! Még mindig nehezen hittem el.

– Pedig ennyi év után el kéne – hallottam a férjem hangját a gondolataim közt.

Felnevettem erre. Még a halálod után is itt vagy velem, ugye? Még most is vigyázol rám.

A nevetésem elhalt, így a ház felől a vidámság hangjain kívül más neszek is eljutottak hozzám. Mennyi mindent nem hallhatott az ember, ha magába fordult, sok mindent mulasztott így el. Végre azonban eljutott hozzám a többi zaj: a tányércsörömpölés, a kutyaugatás, a gyerekek játékának zsivaja. Kéthetente mindig ezek a hangok töltötték meg élettel a házat, mikor a gyerekek idelátogattak. Ezekhez persze a kert zajai is társultak. A levelek susogtak, ahogy a nyári szellő megmozgatta őket, madarak tucatjainak éneke töltötte be a kertet, ahogy egymást és a nyarat üdvözölték. Az otthon hangjai. Jelezték, hogy hazaértem, itthon vagyok.




Egy fuvallat hirtelen a kontyomból kiszabadult tincseimbe kapott, és az arcomba fújta őket. Ujjaim automatikusan söpörték ki őket a szememből, de aztán megálltak a mozdulat közben, amivel a fülem mögé akartam rendezni őket. A tenyeremben morzsolgattam a szálakat, és közben jól megnéztem őket. Ugyanaz a seszínű, világosbarna haj volt, amit mindig is utáltam, annyi különbséggel, hogy most már ősz szálak is vegyültek a barnák közé. Megint felötlött bennem a gondolat, hogy be kéne festenem, de a késztetés olyan hirtelen enyészett el, mint ahogy ernyedt ujjaim közül kihullottak a szálak. Kezemet az ölembe ejtettem a másik mellé, aztán tördelni kezdtem az ujjaimat. Feltámadt a bűntudatom amiatt, hogy még mindig nem tudtam elfogadni magam, pedig ő a hajamat is szerette. Mindent szeretett, ami én voltam. Én pedig most tényleg ezt akarom tenni? Nem ez volt az első eset, hogy magamban feltettem ezt a kérdést, és a vége mindig az lett, mint most is. Sohasem vettem meg a hajfestéket, soha nem is lettem volna rá képes. Elengedtem görcsösen egymást markolászó kezeimet, és két oldalt magam mellé ejtettem őket a padra. Elképzeltem, ahogy ujjait hosszú tincseimbe mártja, miközben bókokkal dicséri a színüket, beszippantva az illatukat. Erősnek éreztem magam, hisz itt volt velem, és sohasem hagyott magamra. Bármikor emlékezhettem rá, mert volt mire emlékezni.

Hirtelen valami meglebbent a látómezőmben. Egy fűzfa ágai voltak. Egy egyszerű fa, és mégis mindig képes volt mosolyt csalni az arcomra. Ez a fafajta végigkövetett az életem során, és valahogy a szívemhez nőtt, így természetes volt, hogy a kertünkbe is hoztunk néhányat. Ahogy a szellő játszott a lecsüngő, hosszú, vékony ágakkal, úgy villogtak a fényfoltok a füvön és a talajon. Mindig ámulva figyeltem a napsugár-játékokat, mintha különleges mutatványok lettek volna, és nem a természet egyszerű jelenségei. Újra lehunytam a szemem, és az éltető sugarak felé fordítottam az arcomat. Ismét láttam a narancs és vörös foltokat, amint a szemem előtt játszanak, de most kellemes érzés töltött el, képes voltam újra megnyugodni. Talán a fűzágak tették, végre tudtam élvezni ezt a nyári délutánt, el tudtam lazulni, és erre a kis időre képes voltam elengedni minden fájdalmat, amire nagyon is szükségem volt már. Csak hallgattam a megannyi madár énekét, mely betöltötte a kertet, és átmosta a lelkemet. Hátradöntöttem a fejemet a padtámlára. Végre csak egyszerűen pihentem, mint anno Aleckel. Csendben, nyugalomban, csak létezve. Hagytam, hogy minden gondolat, jó és rossz egyaránt kifolyjon a fejemből. Nem kaptam utánuk. Most a megtisztulásnak, az újrakezdésnek jött el az ideje. Hirtelen elhatározás kezdett érlelődni bennem. Ma lezárom a múltamat, beavatom a családomat életem kezdetébe, abba a szakaszába, amiről csak én és szeretett barátaim tudnak.

Arra ocsúdtam fel, hogy valaki tényleg a kezemet fogja. Egy puha tenyér szorította az enyémet, ujjhegyei óvón meg-megsimították a kézfejemet. Az érintésből tudtam, hogy lányom, Abigail ül mellettem. Ahogy annak idején az apja, most ő sem szólt semmit, amíg percek múltán ki nem nyitottam a szememet. Hunyorogtam egy kicsit, és ő szó nélkül nyújtotta felém a szemüvegemet, amit a másik kezében tartott. Sötétkék szemei aggódóan néztek rám.

– Valami baj van, anyu? – Nem tudom, hogy milyen kifejezés lehetett az arcomon, de az előző elhatározás bizonyossága mellett még ott lehettek a szomorúság, a fájdalom és a hiány nyomai is. A múlté és a jelené egyaránt. Válaszolnom kellett hát. Még épp időben tettem meg, mert az aggodalom ráncai kezdtek elmélyülni szeretett lányom homlokán.

– Eszembe jutott néhány régi emlék, főleg az édesapádról. Tudod, nagyon hiányzik nekem, és tu… – Még mielőtt befejezhettem volna, szorosan átölelt, és sokáig úgy tartott.

– Nekem is hiányzik apa, a gyerekeknek is meg a többieknek is. Mindenkit megnevetett, felvidított, meg tudtuk vele beszélni a gondjainkat, de főleg téged akart mindig vidámnak látni, elhessegetni a szomorúságot a szemedből, ami mindig ott bujkál, amit mi sosem érthettünk meg. − Szóval ő is észrevette. Vajon mindenki más is? − Nagyon szeretett téged.

– Tudom.

– Mi is nagyon szeretünk – jelentette ki, mintha nem tudnám. Ujjai megfeszültek a hátamon, de nem értettem az okát, egészen a kurta válaszom utánig.

– Tudom. – Ekkor eltolt magától, és dühösen magyarázni kezdett.

– Tudod? Akkor miért csinálod ezt? Miért taszítasz el minket magadtól? Miért nem mondod el soha, mi bánt? Mindent megtennénk, hogy segítsünk, ahogy apa is tette, de nem hagyod, hogy megpróbáljuk. – A szemrehányás ott égett dühtől, csalódottságtól csillogó szemében, de nem tudtam megszólalni, nem tudtam eloszlatni a kételyeit. Csak néztem a szemébe, és vártam, hogy valami történjen, hogy jöjjenek a szavak, vagy csak egyszerűen ott hagyjon, de egyik sem történt meg.

− Hagyd békén anyát, Aby! – A fiam, Fred volt az. Világoskék, szinte vízszínű szeme, mely az enyém mása volt, szigorúan nézett a nővérére.

Lányom felállt és felé fordult, én is így tettem. Hosszan néztek egymás szemébe, majd Abigail újra felém fordult, sötétkék szemeiből eltűnt a neheztelés, ajkait mélyről jövő, beletörődő sóhaj hagyta el. A tekintete annyira hasonlított az apjáéra, hogy a férjem hiánya olyan erővel tört rám, hogy a fájdalom örömében mohón terpeszkedett el a mellkasomban. Most én öleltem át, olyan hirtelenséggel, hogy meglepetten nyikkant egyet. Arcomat a vállába fúrtam, és csak szorítottam, próbáltam úrrá lenni a bánatomon.

Először megmerevedett, majd karjai lassan a hátamra siklottak, és lassú, körkörös mozdulatokkal simogatni kezdtek. Hallottam a kavicsropogást, ahogy fiam közelebb lépett hozzánk. Erős karjai óvón fonódtak körénk. Percekig álltunk összeölelkezve, aztán jeleztem nekik, hogy már jól vagyok, és elindultunk a házba a többiekhez. Belém karoltak két oldalról. Máskor tiltakoztam volna a túlzott óvásuk ellen, hisz bármennyi probléma gyötört, fizikailag teljesen egészséges voltam, de most jólesett a törődésük. A házhoz közeledve egyre nagyobb volt a zsivaj. Kihallatszott három idősebbik unokám hangja, akik élénken magyaráztak egymásnak valamit, ebbe edénycsörgés vegyült, ahogy a vejem és a menyem az uzsonnához készülődtek. Ez végre mosolyt csalt az arcomra, és vidáman léptem be a ház ajtaján. Az étkezőhöz érve jókedvem csak fokozódott, mikor megláttam legkisebb unokámat, a hétéves Audreyt. Az elgurult csokikrémes tetőt kergette, ami valószínűleg kicsúszott a kezei közül. Végül pont a lábam előtt állapodott meg. A kislány nagy, barna szemeivel felnézett rám, hogy mit fogok szólni ügyetlenségéhez, de én csak mosolyogva lehajoltam a haszontalan fedélért, és a kezébe adtam.

− Nyugodj meg, kincsem, nagyanyád még ennél is ügyetlenebb, majd szépen megmossuk, és jobb lesz, mint volt. – Szökdécselve elindult előttem a mosogató felé.

Elmélázva követtem. Röviden átfutott az agyamon, hogy a hasonló ügyetlenségeimért az édesanyám üvöltözött velem, de ezen a ponton megállítottam a gondolatmenetet, mert ez is a mai történetem részét képezte, amit elmondani készültem a családomnak, de még mielőtt erre sor került volna, még várt rám egy meghitt étkezés a családom körében, amibe nem fértek bele a borongós, múltbéli gondolatok.

Mire felocsúdtam, kis unokám már a mosogatóhoz húzott egy széket, és elöblítette a fedelet, majd kézen fogott és az asztalhoz húzott engem, ahol már minden kész volt az uzsonnához. Evés közben, ahogy az lenni szokott, mindenféléről beszélgettünk, kellemesen lassúsággal telt az idő, minden perccel egyre jobban éreztem magam. Bele-belekapcsolódtam egy-egy témába, vagy csak hallgattam a gyerekek fecsegését filmekről, sztárokról és a barátaikról, vagy éppen az iskoláról, bár ez nyári szünet révén csak rövid időre merült fel. Csak néztem vidám arcukat, és hálát adtam Istennek, hogy itt vannak nekem, hogy itt van a családom.

Mire mindenki jóllakott, minden kétely eltűnt belőlem, végre kész voltam elmondani mindent, amire eddig nem voltam képes, amiről eddig csak kevesen tudtak, életem kezdeti szakaszának történetét, mely minden fájdalmam forrása, és amelyet most fel fogok tárni gyerekeim előtt is. Eddig nem is vettem észre, hogy mennyire vártam ezt, csak akkor tudatosult bennem, amikor átültünk a nappaliba, hogy ott fogyasszuk el az ötórai teát. A gyerekek nem tartottak velünk, hanem kimentek játszani az udvarra, de ezt nem bántam, mert nem az ő füleiknek való volt az a történet, amit elmesélni készültem, igazából senkinek sem, de annak a négy embernek, akik most itt ültek velem, tartoztam ennyivel. Letettem hát a csészét, és megköszörültem a torkomat. Azonnal négy szempár nézett rám várakozóan.

− Szeretnék ma elmondani nektek valamit. Életemnek egy olyan szeletéről fogok mesélni, amiről kevesen tudnak. Azt akarom, hogy hallgassatok végig. − Erre bólintást kaptam válaszul.

Ha tudták volna, hogy miről lesz szó, valószínűleg nem várták volna ennyire a mondandómat. Mielőtt elkezdhettem volna, az egyik unokám berohant vízért, így a megformált szavak nem kerültek kimondásra. Vártam, hogy az ajtó becsukódjon mögötte, addig volt egy kis időm rendezni a gondolataimat, sorra venni az eseményeket. Pár perccel később tényleg meghallottam az ajtó kattanását. Akkorra a családom szemében a kíváncsiság helyét feszült figyelem és aggodalom vette át. Halvány, fanyar mosollyal a szám szegletében néztem vissza rájuk, és elkezdtem gyerekkorom történetét.

Bővebb információ

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!