Út a megnyugváshoz - 2. fejezet

 2.

Mary

A kalapokat próbálgatta. Nem tudta eldönteni, melyik illene legjobban a ruhájához. Tetszeni akart Darrennek és a fiú szüleinek is. Mindent el akart követni, hogy Kingék ne csalódjanak benne. Ennek a napnak tökéletesnek kellett lennie, az ebédtől kezdve az este rendezett bálig. A bál gondolatára szíve hevesen dobogni kezdett, hiszen ez volt az első, amin részt vett. Családja úgy gondolta, hogy tizenhat évesen már elég idős az ilyesmihez.

− Kész vagy, kislányom? – hallotta anyja kérdését.

Mary még hezitált, mert nem találta meg, amit keresett.

− Mindjárt megyek! – szólt vissza.

Hamarosan megtalálta azt a kalapot, ami illett a ruhájához, és gyorsan lesietett. A szülei a társalgóban várták.

− Mutatok neked valamit, kincsem – mosolygott rá az apja. – Tessék! – nyújtott át neki egy nagy, hosszúkás dobozt.

A lány izgatottan oldotta ki rajta a világoskék masnit, és leemelte a fedelet. A csomag egy gyönyörű báli ruhát rejtett. Olyat, amiről mindig is álmodott. Szemei csak úgy ragyogtak, mikor az apjára mosolygott.





***





Darrennel csak úgy suhantak a többi táncoló pár között. Érezte, hogy arca kipirul, szíve őrülten kalapál. Nem tudta elszakítani szemét a tizennyolc éves fiú tekintetétől. Teljesen rabul ejtette. Hagyta, hogy a fiatal férfi vezessen, ő pedig kábultan követte a mozdulatait.

Mikor elfáradtak, Darren kivezette a bálteremből nyíló erkélyre.

− Gyönyörű vagy, Mary – kezdte pirulva.

− Kö… köszönöm – hebegte a lány, miközben érezte, hogy még jobban elvörösödik.

− Ezt szeretném neked adni – vett elő egy vékony dobozt a zsebéből Darren.

A lány kinyitotta, és elámult. A dobozkában egy virágot formázó medál feküdt egy láncon.

− Ez gyönyörű!

− Fordulj meg! Nézzük meg, hogy áll – mosolygott a fiú.

Mary úgy tett, még a szemét is becsukta. Érezte, hogy két puha kéz ér a bőréhez, miközben bekapcsolja a lánc kapcsát. Az érintés azonban hirtelen halványulni kezdett. Megfordult. Az ajkai sikolyra nyíltak, ahogy a szeretett férfi távolodott tőle, de hang nem jött ki a torkán, csak a szája nyílt egyre nagyobbra, annyira, hogy fájt tőle az arca. Kezeit tűnőben lévő szerelme felé nyújtotta… Soha nem érte el.

− Mary…

− Mary, Mary, Mary…

Darren hangja összekeveredett a szüleiével, és egyre hangosabb lett, mintha vádolnák őt. Összegörnyedt, szemét összeszorította, fülét befogta, de a „Mary, Mary…” szólamok nem csitultak, inkább egyre erősödtek. A belsejéből szóltak. Aztán hirtelen elhallgattak. Azt hitte, vége, de nem volt ilyen szerencséje. Érezte, hogy a bőre alá hatol a hideg. Kipattant a szeme. Jeges, végtelen víztömeg vette körül. Sikoltani akart, de csak víz tolult a tüdejébe, mikor megpróbálta. A jeges folyadék megfagyasztotta a belsejét. A szemei szélesre tágultak az iszonyattól. A hideg tengerben megannyi átlátszó lélek lebegett, és mind őt nézte, de ő csak két ezüstösen csillogó alakot látott, és hiába nyújtotta feléjük a kezét, nem érte el őket. A szülei egyre jobban távolodtak, hallotta, hogy hívják őt, de nem tudott velük menni. Elsodródtak, de ő maradt… Egyedül…


Sikoltva ébredt fel. Az ágyában ült, egyik keze még mindig kinyújtva a semmibe, a másik pedig a nyakláncot szorongatta. Nem fogta fel a környezetét, csak kapkodott levegő után. Hosszú percek teltek el, mire Mary bármit is felfogott a külvilágból. Az első, amit meglátott, a szülei naplója volt, amit az út kezdete óta az éjjeliszekrényen tartott, hogy mindig kéznél legyen. Végigsimított a lapokon, aztán a fürdőbe ment. Kissé rendbe szedte magát, majd kiült a nappali foteljébe a naplóval, és összekuporodva olvasni kezdte.




Kingsley

Az aggodalom elmélyítette a ráncokat az arcán. Hallgatag lett, és gyakran elmélázott. A beosztottjai is észrevették nyugtalanságát. Nem tudta kiverni a fejéből Maryt, nem tudta hova tenni a viselkedését, emiatt a nő még jobban vonzotta magához. Ez a szomorú, zárkózott, de mégis kedves nő, aki egyre jobban érdekelte, akit egyre jobban meg akart ismerni. A kabinja felé tartva most nem vitt magával semmit, mert attól félt, hogy az előző, kissé talán tolakodó próbálkozása riasztotta el. Nem akart még egyszer ugyanabba a hibába esni. A 245-ös kabin előtt megállt, és mély levegőt vett. Tétovázott. Mikor elég akaraterőt gyűjtött, bekopogott.

− Ki az? – kérdezte Mary.

− Williams kapitány vagyok, Miss Hayes. Bejöhetek? – Visszafojtott lélegzettel várta az igent, amit hamarosan meghallott az ajtó túloldaláról.

Belépésekor a nő ismét a fotelban ült, de az előző alkalomtól eltérően felhúzta a lábát, és szinte belekucorodott, mintha védené magát valamitől. Talán a külvilágtól? Egy bőrkötéses könyvet tartott a kezében, amit szinte azonnal becsukott, mikor meglátta a férfit. Egyetlen szó nélkül felállt, és a hálószobába ment. Kingsley türelmesen várta, hogy visszatérjen. A nő a könyv helyett egy fadobozzal tért vissza. Arcán enyhe mosoly tűnt fel, de a kapitány felfedezte a szemében azt a megfejthetetlen szomorúságot is, de remélte, hogy idővel képes lesz megnyitni a másikat. Mary letette az asztalra, amit a kezében tartott. A férfi nem tudta megállapítani, hogy pontosan mi lehet az, csak azt, hogy valószínűleg nagyon régi. Miss Hayes észrevette, hogy a kapitány még mindig ugyanott áll. Megcsóválta a fejét.

− Miért nem ült még le? – kérdezte csodálkozva.

Leültek egymással szembe. Pár pillanatig csendben figyelték a másikat, aztán a férfi nem bírta tovább, és megkérdezte:

− Mi az a tárgy, amit az előbb kihozott? – tette fel a kérdést kíváncsian.

− Ismeri a malomjátékot? – kérdezett vissza a nő.

− Persze – válaszolta a férfi.

− Akkor gondolom, nem bánja, ha játszunk egyet. – Mary kikattintotta a doboz zárókallantyúját. A belsejéből kilenc-kilenc darab sötét-, illetve világosbarna, korong alakú bábu került elő, ami a táblához hasonlóan fából volt faragva.

− Sose jöttem volna rá, hogy ez egy játéktábla – döbbent meg a férfi. – Nagyon réginek tűnik.

− Az is. Még a szüleim vették Rómában egy régiségkereskedőnél. Ez a kedvenc tárgyam, ami utánuk maradt.

− Hogyan haltak meg? – bukott ki a férfiből a kérdés.

− Hajószerencsétlenségben, még 1970-ben. Egy vihar következtében süllyedt el a hajó – válaszolta a nő. Szemében erősebb lett a keserűség.

− Nagyon sajnálom – szólt a férfi szomorúan. – Tőlük örökölte az utazás szeretetét is?

− Részben, másrészt keresek valamit ezeken az utakon, de még magam sem jöttem rá, hogy pontosan mit is – felelte a nő a távolba révedve.

A kapitány észrevette az újabb hangulatváltozást, ennek ellenére folytatta tovább, hátha a kérdéseivel segíthet a nőnek.

− Miért választja minden évben pont ezt a hajóutat?

− A szüleim hajója annak a helynek a közelében süllyedt el, ahol a Titanic katasztrófája is történt. Keresem a miérteket, meg akarom tudni, miért szerették annyira a tengert, az utazásokat… − Hangja hirtelen elcsuklott. – Nem érdekes – legyintett. – Inkább játsszunk – mondta végül, és ezzel a pillanatnyi megnyílás elenyészett.

Játék közben eleinte egyikük sem kérdezett. Az új kör kezdetekor a nő törte meg a csendet.

− Bocsássa meg a különös viselkedésemet, de nem nagyon vagyok hozzászokva, hogy bárkivel is beszéljek a hajóutak során. Viszont maga most mégis itt van, és annak ellenére, hogy biztosan lennének fontosabb teendői, mégis velem foglalkozik. Beszélgetéseink megkönnyítésére szeretném felajánlani, hogy tegeződjünk. Ha nem bánja, szólítson Marynek – fejezte be komolyan.

Kingsley elképedt. Örült az ajánlatnak, de hirtelennek érezte a dolgot, ezért kissé meg is rettent tőle. Végül aztán győzött az öröm, és mosolyogva válaszolt.

− Köszönöm, Mary. Megtisztelnél vele, ha Kingsley-nek szólítanál.

− Rendben, Kingsley – bólintott a nő. – Benne vagy még egy játékban? – kérdezte, mikor az utolsó lépésével megnyerte a játékot.

− Természetesen.

Az új körben a kapitány kezdett. Néhány lépés után a nő megkérdezte:

− Miért szeretsz hajón dolgozni? – kérdezte kíváncsian, és miközben lépett, érdeklődése jeléül enyhén oldalra hajtotta a fejét.

− Azért, mert megnyugtat. A tenger morajlása eltünteti a gondokat, sokszínű, de mégis ugyanolyan. A béke felé vezet, legalábbis én mindig megtalálom a saját lelki békémet a tengeren. – Miközben beszélt, nem vette észre, hogy a nő elkerekedett szemmel hallgatja, és valamilyen végleges bizonyosság jelenik meg az arcán, mert beszéd közben behunyta a szemét.

Mire kinyitotta, a nő arcvonásai újra rendeződtek, és semmi nem látszott az arcán.

− Mit szeretnél csinálni, miután nyugdíjba mész? – tette fel Mary következő kérdést.

− Ööö… – jött zavarba a férfi. – Van egy lehetetlen álmom. Sokfelé utaztam a munkám során, és sok mindent összegyűjtöttem. Tárgyakat, érméket, régi bélyegeket, könyveket, egyéb régiségeket. Van olyan, ami több száz éves. Létre szeretnék hozni egy múzeumot, ahol kiállíthatnám őket, hogy bárki megnézhesse. Bár tudom, hogy kevés, amim van, de talán kezdetnek elég. Ugye, milyen balga álom? Igazán nem akarlak untatni ezzel – fejezte be félszegen.

− Egyáltalán nem untatsz. Nekem tetszik az ötlet. Miért ne csinálhatnád meg?

− Komolyan mondod?

− Teljesen – bólintott Mary.

Kingsley válaszolt volna, de ekkor megszólalt az övére akasztott adóvevő.

− Ott van, kapitány? – hallatszott az elsőtiszt hangja.

− Igen. Történt valami?

− Nincs semmi baj, csak az egyik utas szeretne beszélni önnel.

− Azonnal megyek. – A kapitány felállt.

Röviden elköszöntek egymástól, majd a férfi elhagyta a kabint. Már becsukódott az ajtó mögötte, de mielőtt elindult volna, még éppen hallotta a nő utolsó mondatát.

− Talán igazad van, Kingsley, ez egy út a megnyugváshoz.

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!