Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

Amikor először megláttam a fülszöveget, nem dobtam tőle hátast. Nem túlságosan éreztem kirobbanóan jónak a koncepciót, újnak meg végképp nem. Nem is éreztem késztetést jó darabig arra, hogy ezt a könyvet nekem el kéne olvasnom, vagy be kéne szereznem. Aztán random, „miért ne?” alapon, mégis bekerült a kosaramba, és milyen jól tettem, hogy adtam neki egy esélyt. A szerintem nem túl jó fülszöveg miatt majdnem lemaradtam egy jó könyvről.

És te jó ég! Ez a könyv tényleg zseniális. Nem az emberi vonal szempontjából, mert az néhol klisés, az emberi gondolkodás szokásos evolúciós zsákutcába torkolló végletességével megtűzdelve. Jobb szót nem tudok rá, minthogy szánalmas, mert az emberi faj még az összeomlás után sem képes tanulni semmiből. Ugyanazokat a hibákat követik el, ahogy a történelem során már számtalanszor láthattuk a valóságban is, olvashatjuk a történelemkönyvekben. Tchaikovsky mégis képes volt még ezt a vonalat is egyedien tálalni. Ebből a szálból ugyanis igazán az írásmód és az író nézőpontja, ami egyedi, és ellensúlyozza azt, hogy az ötlet nem éppen mondható újszerűnek.

A zsenialitását azonban nem a fentebb kifejtett emberi vonal adja, hanem az új faj evolúciójának leírása, amit az író megteremtett. Ezek a részek a világon belül olyan logikusan és részletesen vannak megírva, hogy minden sorát öröm olvasni. De, ami még jobbá teszi az az, hogy olyan szép nyelvezettel íródott, amivel ritkán találkozok sci-fiben. A legnagyobb érdeme Tchaikovskynak az, hogy úgy volt képes az olvasóval megismertetni az idegen fajt, hogy szimpátiát érezzen iránta. Ami visszakapcsolódik egy fentebbi mondatomhoz, miszerint a szerző egyedi nézőpontot alkalmaz. A történet végi záró csavar is ezt hivatott alátámasztani. Váratlan, de illik a szerző által teremtett fajhoz, és az addigi evolúciós szintjükhöz.

Összességében nagyon élvezetes olvasmány, ami végig fenntartja a figyelmet.