John Scalzi: Pusztító tűz

Az Egyesülés sorozat első kötete, Az összeomló birodalom (ITT írtam róla) volt az első könyv, amit a szerzőtől olvastam, és már az is megvett magának a stílusával. Noha korántsem volt tökéletes, de mégis volt benne valami, ami annyira szórakoztatóvá tette, hogy alig bírtam letenni. Ez a második résznél, a Pusztító tűznél sem volt másként. Sodró lendületével ez is rögtön beszippantott, a szereplők közötti párbeszédek továbbra is kellően humorosak és dinamikusak voltak, amiben Scalzi nagyon erős. A világ kidolgozottsága ugyan továbbra sem különösebben rétegelt vagy éppen részletes, de tágult az első részhez képest. Ugyan az első könyvnél még nem tudtam elvonatkoztatni a világépítési lyukaktól, de itt a szerző ezt sokkal jobban áthidalta azzal, hogy jobban rágyúrt az erősségeire, a fentebb említett humorra és a karakterdinamikára, ami fergeteges párbeszédeket eredményez. Ehhez az eléggé szabadszájú nyelvezet (főleg Kiva esetében) különösen illik. Valamint az első kötetnél bevált könyv végi csattanó sem maradhatott el, ami ennél a kötetnél még nagyobbat szól, és fülig érő vigyort csalt az arcomra.

A random megjelenő eseményleíró részek mégis egy kicsit rontottak nálam az összképen , amik csak összefoglalnak, mint ha valami jelentések lennének, és ezzel megszakítják a kötet dinamikáját. Szerencsére azonban kevés van belőlük, így csak mérsékelten zavaróak.

A bejegyzés innentől spoilert tartalmazhat!

A második rész kb. onnan veszi fel a fonalat, ahol az első rész befejeződött. II. Grayland, az Egyesülés emperátora próbálja felkészíteni népét az Ár összeomlására, azonban a nemesi házak közül a legtöbben nem hisznek neki vagy pedig egész egyszerűen megpróbálják a saját malmukra hajtani a vizet, ha már küszöbön a lehetséges katasztrófa. Miközben Grayland az összeomlásra készül, addig a többiek polgárháborúra. Méghozzá olyanra, amelyet egyszerre vívnak majd a hatalom termeiben, a kereskedelem központjaiban, az áhítat oltárainál és a jéghideg világűrben. Az emperátor és a szövetségesei eszesek és találékonyak, de ugyanez igaz az ellenségeikre is.

A cselekményt röviden úgy tudnám összefoglalni, hogy ez a taktikázás kötete. Markánsabban kirajzolódnak az erőviszonyok, és az is jobban kidomborodik, hogy ez a sorozat inkább az erős nőket állítja a középpontba. A Cardenia, Kiva, Nadashe hármas ebből különösen kiemelkedik, de különösen a Cardenia és Nadashe közti trükközés válik érdekessé. Ebből kifolyólag erről a kötetről még jobban elmondható, hogy karakterközpontúság jellemzi, és mivel ennek a résznek már nincs előkészítő szerepe, ezért a világépítés sem mélyül, inkább csak tágul, a világról megtudott új információk és az elveszett tudás napvilágra kerülése révén. De ezzel nem is volt semmi probléma, mert továbbra is inkább mikrokörnyezetekben – űrhajókon, bolygókon – játszódik a történet, ami leginkább az Origót érinti. Ezért az első résszel ellentétben innen már nem hiányoltam a részletekbe menő világépítést. Az Egyesülés megalapításának a hátterében álló nagy hazugságról viszont egyre többet tudunk meg, főleg, ami a háttérben zajló, és az emberek elől elrejtett titkos, birodalmak közötti egyezségeket illeti. Illetve a technikai és a fizikai háttérről (Emlékterem, Árhullámok működése) is több derül ki. Scalzi apránként csöpögteti a világa titkait, ami szerintem a harmadik kötetben is folytatódni fog. Mozaikokból épül fel ez az univerzum, ami csak a végére lesz teljes, a történések egészét bizonyára csak a teljes trilógia ismeretében lehet majd teljesen átlátni, úgyhogy már nagyon várom a zárókötetet.

A karakterek közül ez a kötet hármat, Cardeniát, Marce-t és Kivát állítja a középpontba. Az előbbi kettő kapcsolata felé tolódik el inkább, ami nem baj, mert ebben a kötetben már szeretőkként vannak jelen, míg az elsőben még formálisabb volt a viszonyuk, ebből adódóan a párbeszédeik sokkal szórakoztatóbbak lettek, ahogy a kapcsolatuk mélyült. Kiva ebben a kötetben kevesebbet szerepel, viszont amikor jelen van, akkor mindent visz a szabadszájúságával és a trágár viselkedésével. Ráadásul a leghumorosabb jelenetek is hozzá köthetők. Vele (velük) szembe Nadashe Nohamapetan karakterét állítja a szerző, akit ebben a kötetben sem tudtam semennyire sem megszeretni, noha azt elismerem, hogy van stílusa, és a konfliktus fenntartásához szükséges a karaktere, mert az intrikázáshoz nagyon ért, és nélküle nem haladna előre a történet. Viszont az ő részeit legszívesebben átugrottam volna, annyira nem érdekelt, mi történik vele.

Összességében a Pusztító tűz egy könnyed, szórakoztató sci-fi Scalzi gördülékeny stílusában tálalva, amihez az elmaradhatatlan humor is társul. Az összképet azonban rontja, hogy megjelennek a kötetben a random tájékoztató, eseményleíró részek, amik megtörik a kötet pörgő dinamikáját.

Ajánlom azoknak, akik szerették a sorozat első kötetét, mert ebben sem fognak csalódni, sőt, a folytatás egy kicsivel jobbra is sikerült, így szórakoztatóbb, mint az első rész. A könnyed sci-fi kedvelőinek is ajánlom a sorozatot, mert egy hétvégi kikapcsolódásnak tökéletes.

Értékelés: 4

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!