A
Piercing nem egy egyszerű regény, annak ellenére, hogy egy-két délután alatt
végigolvasható. Kell hozzá egy bizonyos hangulat meg gyomor. Bár bírom az ilyen
típusú történeteket, így nem taglózott le annyira, mint szerintem az író
szándékában állt, de azért volt, ahol ledöbbentett. Úgy ír a szerző a
gyerekkori bántalmazásról és két áldozaton keresztül annak felnőtt életre való
hatásáról, hogy közben szórakoztat. Sajátos humorral és iróniával, amihez sokat
hozzátesz a japán közeg és az író gondolkodásmódja. Amit eddig leszűrtem az
eddig olvasott/látott japán művekből ez a látásmód több mint érdekes, néhol
bizarr és kell nem kevés elfogadás/befogadás a megértéséhez, ahogy azt ennél a
könyvnél is tapasztaltam. Alapvetően kedvelem ezt a fajta látásmódot, és ez itt
sem volt másként. Egy baja volt az egész könyvnek, hogy nagyon „egylövetű”
történet volt, ahogy felfutott az elején, úgy ki is pukkadt a végére. A vége meg
tipikusan japán történetvég, és itt most nem mentette meg semmi, mint például
az animék többségénél néhány momentum szokta. Egyszer csak nyissz, és kész. Ez
nagy szívfájdalmam, mert nem jött olvasás után a késztetés, hogy
továbbgondolja, mint általában ilyen végeknél előfordul. Kár érte, mert kb. egy
fejezet kellett volna egy jó lezáráshoz.
Az
író stílusával kapcsolatban fentebb említettem már az egyedi humort. Ez noha a
téma nem vidám végig jelen van a történetben. Úgy éreztem, egyrészt azért, hogy
némi feloldást kínáljon az olvasónak, másrészt pedig, hogy a szerző ezen
keresztül kicsit távolabbról szemlélje a művét, és némiképp objektív tudjon
maradni. Ez utóbbi a nehéz téma miatt teljesen nem lehetséges, de beleszőtt
humor némiképp tompítja a nagymértékű fájdalmat és iszonyatot, amit a szereplők
emlékein keresztül megjelenít. Emellé társul a szerző olvasmányos stílusa, ami
miatt letehetetlen a könyv, és a történet nem ereszti az olvasót, egészen a
végéig, utána viszont talán túl hamar is. Nem okoz annyira maradandó élményt,
mint okozhatna.
A
téma indokolná a maradandó hatást, mert a szerző úgy és olyan részletességgel
ír szereplői gyerekkori traumáiról, ami az olvasás ideére az olvasóval marad,
és valamelyest nyomasztólag is hat, de néhány emlékezetesebb pillanatot
tekintve a végére szinte semmi nem marad ebből az olvasóval. Ami kár, mert a téma,
amiről szó, és ahogy hozzányúl az író, nem lenne rossz, de a maradandósághoz
nem elég. Ezért írtam föntebb, hogy egylövetű. Amit megírt a szerző az jó, de
kevés.
Aki
bírja a keményebb történeteket, annak ajánlom egy borongós délutánra. Viszont
annyira sokat nem kell várni tőle, egy olvasásnak megteszi, mert az író stílusa
jó, a könyv élvezhető, csak kevés.
Értékelés: 4
----
Köszönöm,
hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz,
feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz
e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További
tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése