A megérkezés Urbánszki László legnagyobb írói vállalkozásának, a Honfoglalás-sorozatnak a negyedik, egyben lezáró kötete. Kíváncsi voltam erre a részre is, noha a harmadik már veszített a lendületéből az első kettőhöz képest, és elég nehezen sikerült végigolvasnom. (Az első három kötetről ITT, ITT és ITT írtam.) Sajnos a negyedik is ezt a tendenciát követi, azzal a különbséggel, hogy több helyen villan fel egy-egy jobb jelenet, ami megidézi az előzők fénypontjait: a humor, a talpraesett gyerekszereplők és a szervezkedés, kalandok. Viszont az is elmondható, hogy a szerző nem találta el az arányokat. Ugyanis nem tudta eldönteni, hogy háborús intrikák vagy önfeledt kalandok legyenek-e a középpontban, ezért hol az egyikbe, hogy a másikba csúszik át, ezért iszonyúan ingatag az írói ígéret. Márpedig ez megtévesztheti az olvasókat.
A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!
893-at írnak a keresztény naptárak. A
magyar törzsek úton vannak régi-új hazájuk felé. Pásztorok viaskodnak egymással
a legelőkért, a gázlókért, ráadásul az áttelepülés minden közeli, távoli
törzset megvadít. A besenyők betódulnak a hátrahagyott területre, és új
ellenség is megjelenik: a bolgárok. Kihasználva a magyarok viszonylagos
védtelenségét, többezres rablóseregek támadnak, rabolnak, gyilkolnak. Árpád és
legidősebb fia, Tarkacsu irányítják a védelmet, sikerrel harcolnak a
fosztogatókkal, de nem mindig ők kerekednek felül.
A magyarok leendő otthonában sincs békesség. Szvatopluk, a morvák legnagyobb
uralkodója birodalmat akar építeni, dél felé terjeszkedik, az avar-magyar föld
irányába. A magyarok Kurszán gyula vezetésével ezúttal a frank királyt,
Arnulfot támogatják. Szövetség köttetik Bizánccal, sikeres hadjáratok
következnek Bolgárföldön, ám ekkor színre lép I. Simeon, a bolgárok egyik
legnagyobb uralkodója. Hatalmas haddal tör a Déli-Bug folyó melletti
magyarjainkra, ráadásul a túlsó part besenyői is részt kérnek a zsákmányból.
A fegyelmezett magyar lovasszázadok azonban fergetegként rohanják le a
csapatait, és nem lehet sokáig szembeszállni a viharral.
Eleink harcoltak, szenvedtek, végül győztek. Árpád népe megérkezett, és
elfoglalta a hazáját.
A fülszöveg sem leplezi, hogy ebben a kötetben Urbánszki már ténylegesen a Honfoglalást és annak közvetlen előkészítését, továbbá őseink utolsó vándorlását írja meg. Azt pedig már az eddigi kötetek is bemutatták, hogy a magyarok vonulását állandó harcok kísérik. Állandó feszültségben élnek, és ehhez egy feszes írásmódú, letisztult stílusú kötet illene. Ami sajnos koránt sincs így.
A harcok leírását apróbb kalandozások és új szereplők bemutatása szakítja meg, ami nem lenne probléma, ha a sorozat elejéről kötetéről lenne szó, mert ott még bőven lenne erre hely és idő. Viszont ez egy zárókötet, és mint ilyen, fontos lenne a cselekmény- és karakterszálak elvarrása is, ami bár hellyel-közzel megtörténik, de a szöveg közben csapong egyik táborról a másikra, egyik karakterről a másikra, olvasás közben az ember nem győzi kapkodni a fejét, hogy követni tudja ebben a kavalkádban, hogy éppen hol vagyunk, és kinek a szemszögében. Ez alapvetően nem lenne baj, mert a szerző eddig is mindentudó narrációt használt, hol nagyon távolit, hol egy-egy karakterre fókuszálót, viszont ezúttal nagyon szétaprózza, így képtelenség bármelyik karakter szemszögébe belehelyezkedni, vagy átérezni a sorsát, mert már robogunk is tovább a következő szereplőre, csatára vagy szövetségkötésre és így tovább. Hiszen a cselekmény egy percre sem állhat le, mert le kell zárni a nagy művet, így az olvasó vagy tartja a tempót, vagy elveszik a sok információ között.
Ez a robogás pedig megerősíti azt, ami már a harmadik kötetnél is érezhető volt: a szerző túl nagy fába vágta a fejszéjét, kapkod, és sűrít, ahol lehet, ami jócskán rontja az élvezhetőséget. Értem az okát, hiszen kétségkívül nagyon sok mesélni valója maradt a lezárásra, csakhogy ezzel ártott a végeredménynek.
De mi tetszett mégis a kötetben?
A fiatal főszereplők, Jutocsa, Cobor, Tarksacsu és Kurszán négyese, illetve Főlegláb, a kutya, aki nem egy, de számtalan humoros pillanatot adott, és némileg oldotta a hatalmas iramot (habár nem eléggé). Ők vitték tehát a hátukon a kötetet, lenyúlva a rivaldafényt a nagy visszatérő öregek, Árpád és hadvezérei elől. Amivel alapvetően meg lehetett békélni, mert fiatalos ízt adtak a regénynek, ami nagyon ráfért, másrészt a hadmozdulataik is sokkal ötletesebbek voltak, mint az eddigi kötetek csatajelenetei, ami kölcsönzött némi frissességet az egymást szinte vég nélkül követő harcoknak.
A másik pozitívum a hiteles történeti háttér, már amennyire ez lehetséges a regény keretei között. Látszik, hogy Urbánszki a legapróbb részleteknek is utánanézett, beleérve a témához kapcsolódó legújabb tanulmányokat, ami csak úgy sütött a szövegből, olyan erős alapot teremtett neki. Bár azt is meg kell említenem, és erre a szerző maga is utalt a kötet utószavában, hogy a regény cselekménye érdekében történtek változtatások egyes tényeket nem pontosan úgy közölt, ahogy vélhetően történtek, vagy éppen kiegészített egyes részleteket, hogy a helyükre kerüljenek cselekményben. Ez azonban szükséges volt ahhoz, hogy a regény ténylegesen élvezhető legyen, és nem elvett, hanem inkább hozzáadott a szöveghez.
A megérkezés összességében minden hibája dacára méltó lezárás lett. Nem csak egy könyvsorozaté, hanem egy hosszú életműé is. Minden hibájával együtt örülök, hogy ezt a kötetet még kézbe vehettem, és lezárhattam én is ezt a nagy művet.
A kötetet a szerző és a Lazi Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
Értékelés: 3,5
----
Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése