Paullina Simons: A bronzlovas

Jó ideje kerülgettem már ezt a könyvet, mert a több mint nyolcszáz oldalas terjedelem mindig visszatartott, de aztán mégis levettem a polcról és belekezdtem. Érdekelt a történelmi kor, amiben a cselekmény játszódik, viszont történelmi romantikust ezelőtt még nem sokat olvastam, így nem tudtam, pontosan mire számítsak, viszont nagyjából azt hozta a könyv, amit olvasás előtt sejtettem. A történelmi rész szépen kidolgozott, érzékletesen írja le a borzalmakat, harcokat a szerző. Az ebbe beépülő szerelmi szálat viszont kissé túlírtnak, néhol értelmetlennek éreztem, noha vannak szép, jól kidolgozott részei is, főleg a házaséletet leíró pillanatképek. Viszont egy háborús történethez képest túl sok volt benne a felesleges sóvárgás, se veled, se nélküled kapcsolat, a szerelmesek közötti rossz/elégtelen kommunikáció, ami sok helyen csak felesleges oldalakat töltött meg, hogy növelje a terjedelmet. Pár száz oldallal meghúztam volna a történetet, mert akkor sokkal nagyobbat ütöttek volna a drámai részek, így viszont a szerelmi játszmák közepette úgy éreztem, nincs elég súlyuk. Ami ennek ellenére a legnagyobb erénye a könyvnek, az írói stílus. Egyszerűen olvasmányos és letehetetlen, és minden hibájával együtt is várom a folytatás magyar megjelenését.

II. világháborús filmet többet láttam már, de könyvből talán ez volt az első, amit olvastam, pláne olyan, ami Oroszországban játszódik, orosz emberekről szól. Ez különösen érdekessé tette számomra a történetet, mert ha valahová egyszer elmennék Oroszországban, az Szentpétervár (Leningrád), így különösen tetszettek a korabeli leírások a városról, amit olyan részletességgel tárt elém a szerző, hogy olyan volt, mintha én is együtt sétálnék a szereplőkkel, és szinte láttam magam előtt az épületeket, utcákat, parkokat. Már-már filmszerűen ábrázolta a környezetet és a helyszíneket. Ezzel szemben az érzelmeket nem mindig sikerült, sok volt ezek leírásánál az ismétlődő momentum, főleg Tatjana és Alexander kapcsolatának leírása esetében, amiből néhány kihagyható lett volna, mert szinte semennyire nem lendítette előrébb ezt a szálat. Ahol viszont ismét remekelt a szerző, az a háború leírása. Érzékletesen írta le a borzalmakat, az éhezést, halált, kilátástalanságot, amiben egy boldog kis sziget volt a két fiatal majdhogy nem reménytelen szerelme. Ennek leírását, ahogy fentebb említettem, nem sikerült mindenhol egyenletesen és kielégítően megvalósítani, de azért voltak olyan részek a szerelmi szálban, nem kevés, ahol mégis sikerült.

A szerelmi szálhoz szorosan kapcsolódik a túlírtság témaköre. Több száz oldalon azon lamentálnak a főszereplők, hogy együtt legyenek-e vagy se, hogy megbántsák-e a főszereplő nővérét vagy se, és ehhez hasonló általam feleslegesnek tartott momentumok. Bár az is hozzátartozik, ha ez nincs, akkor nincs a történet végső bonyodalma se, ami egy szóval jellemezhető: Dimitrij. De ezt az Alexandert fenyegető állandó veszély ellenére is gyenge lábakon állónak éreztem, mert sok minden kiküszöbölhető lett volna vele kapcsolatban is megfelelő kommunikációval. És ez utóbbin van a hangsúly. Ha a kommunikáció megfelelő lenne, sok minden másképp alakulna, és nem lenne ennyi üresjárat a történetben. A végére ugyan megértettem, hogy ez zsáneri sajátosság, de ennek ellenére is túl sok volt az értelmetlen félrekommunikált szituációból.

Ez a gondolatmenet át is visz a karakterekhez. A női főszereplőt, Tatjanát leginkább naivitás és szolgalelkűség jellemzi, amihez az olvasás szeretete és némi intelligencia is társul, bár néha rácáfol erre a cselekedeteivel. Bár ez nem csak rá jellemző. Vele szemben ott van Alexander, aki határozott, kissé agresszív, de ugyanakkor a végsőkig elszánt. Ebből a keverékből jön össze számomra egy furcsa, de mégis összeillő pár, akik az első pillanattól kezdve szeretik egymást, de a hazugságok és félreértések miatt sokáig úgy tűnik nem az a sorsuk, hogy együtt legyenek. Ez elé saját magukon kívül a Metanov család, Dimitrij és a háború gördít szinte leküzdhetetlen akadályt.

Kezdjük Tánya családjával Metanovékkal. Az érzelmi kizsákmányolás tipikus esetei ők. A végletekig kihasználják Tatjanát, és még jóformán meg sem hálálják azt, amit értük tesz. Bocsánat a kifejezésért, de undorítóan viselkedtek, egyáltalán nem csodáltam, mikor Alexandernél betelt a pohár, és kiakadt az egész családra. A habnak a tortán pedig ehhez hozzájött Dimitrij, aki egy gyáva, gerinctelen, már-már az elmebetegség szintjét súroló birtoklási vággyal megáldott rohadék. Valahogy mégis a sok szerelmes egymásután vágyódás között mégis ő volt az, aki színt vitt a történetbe, noha végig azt vártam, hogy végre mikor bukik el. Ő egy ilyen kettős karakter, azt is mondhatnám a szükséges rossz.

Így az értékelés vége felé még kitérnék a korhűségre. Mivel az írónő szülei, nagyszülei által első kézből informálódott Leningrád ostromáról, érződött, hogy erősen törekedett rá. A csaták leírásával, az emberek helyzetének ábrázolásával nem is volt bajom. A párbeszédeknél, a karakterek beszédstílusánál és a viselkedésüknél néha kilógott a lóláb. Nem egyszer éreztem, hogy a szerző kiesett a korhűségből, ami zavaró volt. Bár szerencsére nem fordult elő vészesen sokszor.

Összességében a könyv érzékletes képet nyújt Szentpétervár (Leningrád) ostromlott városáról, és az ott kibontakozó szerelemről. Bár még azt továbbra is tartom, hogy a szerző erősen beleesett a túlírás csapdájába, ami némi húzással elkerülhető lett volna.

A történelmi romantikusokat kedvelőknek mindenképp ajánlom ezt a könyvet, mert magával ragadó élmény. Aki viszont vagy a történelmi vagy a romantikus regényeket nem kedveli, annak módjával. Egy kísérletező kirándulást mindenképp megér.

Értékelés: 3,5

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!