Ez az egyperces a Cserno-ZL02 című novellám világában játszódik egy ott nem szereplő karakter szemszögéből.
A halál néma pusztasága
A
többiek szentimentális idiótának tartották, de Andrew szeretett ilyentájt
feljönni ide. Mindig megállt a védőmező szélén, ami elválasztotta a halál néma
pusztaságától és a sejteket szétfeszítő sugárzástól. Még mindig hihetetlennek
találta, hogy a védelmen belül simán lélegezhet, de ha pár lépést tenne, a
halál várna rá. Igazából az ilyenkor testében zubogó adrenalinért jött ide, úgy
érezte, másként már bedilizett volna a bezártságtól és az unalomtól.
Tekintete
a lábára tévedt. Talpa alatt zöldellt a fű, ha oldalra nézet kacsák
játszadoztak a kis tavon, kellemesen meleg szellő melengette a hátát, a fa, ami
alatt állt, megfelelő árnyékot vetett a mesterséges nap elől.
Előre
kapta a tekintetét, hogy láthassa az „igazi” felkeltét, ami éppen most kezdett
emelkedni a horizonton. Vörös, narancs, lila árnyalatokkal világította meg az
éppen szállingózó havat, és a rozsdállt roncsokat, megszínezve az örök nukleáris
tél fogságában sínylődő kopár pusztaságot.
Ez
volt a másik ok, amiért feljárt ide, hogy sose feledje a védőmezőn kívüli
igazságot, és a földalatti ugyanilyen szürke valóság börtönét.
----
Köszönöm,
hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz,
feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz
e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További
tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése