2018. november 16., péntek

Démonerdő - Bregon 1.


 
A héten egy fantasy novellát hoztam agy makacs fiatal törppel a főszerepben.

Démonerdő

Morgolódva baktatott a mestere nyomában az erdei ösvényen. A legkevésbé sem fűlött hozzá a foga, hogy emberek és macskák közé menjen. Sőt, a démonok létezésében sem hitt, a tanárai hiába traktálták a róluk szóló mesékkel. Legalábbis annak tartotta őket, és gyanította, hogy most ezért van itt. A törptanács be akarta bizonyítani, hogy macskadémonok igenis léteznek, és muszáj a saját szemével meggyőződnie róla. Mestere ugyan még nem tartotta alkalmasnak arra, hogy az ősellenségeik nyomába eredjen, de a tanács akaratával még ő sem szállhatott szembe, ezért most egy emberfaluba tartottak, ahol az előjáró majd előadja nekik a meséket az alvilági lényekről, melyek kiszippantják az áldozataik lelkét, legyen az ember vagy éppen macska. A pusztító teremtményeket ez utóbbiakról nevezték el, mert a történetek szerint rájuk hasonlítottak. Ifjoncságának minden dacával hadakozott a tanítások, de főleg a szőrös kis bestiák ellen, ha éppen az útjába került egy, mint e percben is. Miákolva közeledett felé, felcsapott farokkal, a számára érthetetlen dörgölőzési kényszertől hajtva. Az eredmény egy oldalába rúgó bal láb lett, amikor a törp arrébb taszajtotta.
− Bregon, már ezerszer megmondtam, hogy hagyd békén a macskákat! – feddte Miran mester. – Minél ellenszenvesebb vagy velük, annál jobban közeledni fognak. Sajnos, ilyen a mágiánk, vonzzuk őket, és az ellenkezésünk ereje ezt csak még jobban erősíti. Próbálj meg közömbös lenni velük, és akkor nem fognak zaklatni.
− Egyáltalán miért ilyen a mágiánk? Miért kell nekünk pont a macskákat vonzanunk?! – fakadt ki erre a mestere mellé felzárkózó Bregon. – Lehetnének például a kutyák is, azokat legalább elviselem.
Miran sóhajtott. – Csak addig kell kibírnod, amíg megkapjuk a küldetéssel kapcsolatos pontos információkat, utána valószínűleg egy darabig nem látsz majd macskákat – állította nem túl meggyőzően.
− Jó, de macskadémonok akkor sem léteznek, akármit is állítsanak az emberek és a krónikáink – kezdett rá sokadjára Bregon a szokásos ellenkezésre.
− Úgy gondolod?
− Úgy.
− Majd meglátjuk – somolygott az öreg törp. – Most jobb, ha sietünk. – Tanítványa visszavágását megelőzendő, gyorsabb tempóra váltott, így Bregonnak sietnie kellett, ha lépést akart tartani vele. A további beszédre nem maradt több ereje, ezért a hátralévő út során végig magában pufogott.

A falu előjárója az irodájában fogadta őket, amit Bregon olyan giccsesnek vélt a sok pompa és díszes bútor láttán, hogy már az majdnem megfeküdte a gyomrát, de mikor meglátta a három megtermett hosszúszőrű macskát az elf szőttessel díszített pamlagon, küldetés ide vagy oda, majdnem menekülőre fogta. A macskákat kerülgetve beérte Mirant, aki már Kregan asztala előtt állt.
− Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértek a hívásunkra – állt fel egy pillanatra a középkorú férfi. Kissé meghajtotta magát a mester felé, majd visszaült faragott székébe.
− Ez csak természetes, uram. Az önök ellensége a mi ellenségünk is – válaszolt Miran hasonló meghajlással, miközben Bregon mellette fészkelődött, és próbált nem belerúgni a lábához dörgölőző két macskába. Szerencséjére a harmadik a felkeléshez is lustának bizonyult.
− Nem is vesztegetném sokáig az idejüket. A falunkat macskadémonok tizedelik, már huszonheten odavesztek. Felettébb szokatlan, hogy ennyien átjussanak a védelmünkön.
− Előfordulhat, hogy az elfektől kapott védővarázslataik már nem működnek megfelelően. Érdemes lenne újra tárgyalniuk Thoran királlyal a védelemről – vetette fel Miran.
Bregon becsmérlő horkantása egy pillanatra megakasztotta a beszélgetést, mire a mestere bosszúsan feléje fordult, és figyelmeztetően köhintett egyet, Kregan viszont látszólag nem törődött a közjátékkal.
 – Ezt egy darabig még szerettük volna elkerülni – sóhajtotta az előjáró.
− Attól tartok, sajnos nincs más megoldás. A tömeges támadások egyértelműen az elfmágia gyengülésére utalnak. Amíg nem egyeznek meg velük, javaslom, rejtsék el szem elől a macskatotemeket, mert a vallási jelképek még jobban vonzzák a lényeket. Addig is mi megteszünk mindent, hogy visszaszorítsuk őket. Kiderítették, hogy merről támadnak?
− A felderítőink a falu északi határáig követték a démonokat, amik egyszerűen eltűntek az ottani erdőben.
− Eltűntek? De hogyan? – bukott ki a kérdés meggondolatlanul Bregonból, másodjára szakítva félbe ezzel a falu vezetőjét.
− Bregon, jobb lenne, ha inkább kint várnál – utasította a mestere higgadtan, de a szemében és a tartásán látszott, hogy mérhetetlenül feldühítette.
− Nem szükséges – legyintett az előjáró −, már nem sok mondanivalóm van az önök számára. Ugye, tudják, hogy melyik erdőről van szó? – Bregon értetlenül nézett az emberre, de Miran mester bólintott.
− Ha az emlékeim nem csalnak, csak Démonerdőként emlegetik.
− Úgy érted…?
− Igen, pontosan úgy, Bregon. De hányszor mondjam még, hogy ne szakíts félbe, mikor beszélek?
− Bocsássanak meg – szabadkozott Bregon, aki érezhette, hogy kezdi nagyon túlfeszíteni a húrt, mert már az ember is bosszúsan méregette. – Az északi kapunál találkozunk. – Fejét lehajtva hagyta el az irodát, nyomában az őt árnyékként követő három szőrös bestiával.


Bregon hiába akarta lerázni magáról a cirmosok kíséretét; ahogy az északi kapu felé haladt, egyre több szőrgombóc csatlakozott hozzá. Rossz kedvét csak fokozta, hogy még az út szélén is ott sorakoztak a faragott társaik. Legszívesebben belerúgott volna egy-egy gondosan megmunkált totembe, azonban inkább nem ment a közelükbe, mert nem akarta végleg kihozni a sodrából a mesterét, de azért a közeledni próbáló négylábúakat nem kímélte. Kezdett egyre jobb kedvre derülni, de macskaröptető szórakozását végül dobogó léptek zavarták meg. Próbált úgy tenni, mintha épp az állatokkal barátkozna, de igyekezete feleslegesnek bizonyult, mert az emberek, akik mellette elrohanva egyenesen a kapu felé tartottak, rá se hederítettek.
Mire a kapuhoz ért, a férfiak már az egyik hatalmas macskatotem cipelésével vesződtek. Egyre többen gyűltek oda, köztük gyerekek is, akik a kisebb jelképek összegyűjtésével foglalkoztak. Nem igazán akart foglalkozni velük, de amikor felvillant előtte a mestere bosszús ábrázata, jobbnak látta, ha mégis segédkezik. Rögtön feltűnt neki, hogy az emberek többsége reszket, és a gyermekek is nyugtalanul szaladgáltak ide-oda a felnőttek között.
Épp egy idősebb férfival cipelték az egyik nehezebb totemet, amikor az öreg megingott.
− Jól van? – kérdezte Bregon, miközben egy pillanatra megpihentek.
− Nincs semmi baj – szabadkozott. – Csak nagyon félek. A démonok már elvitték a szomszédaimat, és most lehet, hogy én következem!
Bregon erre nem tudott mit felelni, de valami nem hagyta nyugodni.
− Látta őket?
− Csak árnyakat, és éreztem a hidegüket.
A törp hallgatott, és miközben tovább segédkezett, megfigyelte a rettegő embereket, és elgondolkodott azon, hogy talán mégis van kint valami, amitől neki is félnie kellene.
Miután úgy ítélte, hogy eleget segített, félrehúzódott, behunyt szemmel koncentrálni kezdett, hogy előhívja a bensőjében szunnyadó mágiát. Hamarosan egyre nehezebben szedte a levegőt az erőfeszítéstől. A mágiahasználat nem tartozott az erősségei közé, így amikor megérezte, hogy az ereiben feltámadó energia kezdte elcsitítani és eloszlatni az ellenszenvét, mely azóta kínozta, hogy a tanács őt és mesterét választotta erre a küldetésre, nagyon megörült. Képes volt felülkerekedni ezen, és ahogy teljesen lenyugodott, érzékelte, hogy a macskák is visszahúzódnak.
− Látom, megfogadtad a tanácsomat. – Bregon szeme kipattant, keze a hátara erősített tok felé rándult a csatabárdja felé, de aztán ugyanolyon hirtelen le is engedte, ahogy felismerte Mirant. – Annyira koncentráltál, hogy még a világot is kizártad. Ezért fontolóra veszem, hogy eltekintsek a közbeszólásaidért járó büntetéstől – utalt az előjáró előtti fiaskóra. – Ezt a küldetés után fogom megfontolni, mert ahová megyünk, ott teljes éberségre van szükség, és nemigen lesz idő ilyesmin morfondírozni. Tessék – nyújtotta tanítványa felé a telirakott tarisznyát –, mielőtt elindulnánk démonokra vadászni, együnk egyet – javasolta, megmosolyogta tanítványa meghökkent ábrázatát, majd letelepedett, és maga mellé intette.
Egy megtermett fa tövébe támasztották a fegyvereiket. Amíg ettek, nem esett szó köztük egészen addig, míg a macskák újra köréjük nem gyűltek.
− Koncentrálj! – szólt Miran, amint észrevette, hogy Bregon ismét elkalandozik.
− Én csak... Csak nem tudom, mit találunk majd az erdőben.
− Szóval mégis aggaszt? Nem azt mondtad, hogy nem hiszel bennük? – puhatolózott a törpmester.
− Nem is hiszek. Csak…
− …már magad sem vagy biztos benne – tippelt Miran. – Jól figyelj, Bregon! – Megvárta, hogy az ifjonc ránézzen, és csak aztán folytatta. − Ezen mindenki átesik. A te korodban én is kételkedtem a démonok létezésében, amíg meg nem tapasztaltam az igazságot.
− Biztosan találkozni fogunk velük? – Bregon hangjából kihallatszott a félelem.
− Nem baj, ha félsz, Bregon. Ez együtt jár a próbatételekkel. Ha ez megnyugtat, előfordulhat, hogy már a jelenlétünk jobb belátásra bírja majd őket, és az erdő belsejébe húzódnak, ahol a helyük van, de ha mégsem, akkor harcolunk. A lényeg, hogy légy éber!
− Megpróbálom – vágta rá Bregon, akiben a mestere szavai mérhetetlen tettvágyat ébresztettek.
− Ez a beszéd! Most jobb, ha indulunk, mert nem szeretném váratni az előjárót. – Miközben beszélt, az övére csatolta harci buzogányát, és magára kanyarította a köpenyét. Bregon is szedelődzködött, miközben még próbált néhány falatot beügyeskedni a szájába.

Ahogy haladtak az erdő belseje felé, megérezték az onnan áradó démoni hideget. A növények sorvadásnak indultak, a madarak panaszosan vijjogtak, a rágcsálók nyugtalanul mozgolódtak az avarban. A fák sűrűsödésével ez egyre jobban fokozódott. Aztán egyszer csak néma csend lett.
− Közeledünk – súgta a mester – lassan és figyelmesen! Fegyvert elő!
Bregon egy aprót biccentéssel engedelmeskedett. Túlságosan lekötötte a körülöttük gyülekező köd, és az abban általa látni vélt furcsa árnyak, melyeket minden erejével próbált figyelmen kívül hagyni, de azok beférkőztek a bőre alá, és kezdték eltompítani az érzékeit.
− Koncentrálj, Bregon! Használd a mágiád!
Az ifjonc megrázta a fejét, és a mestere felé nézett. Miran buzogányán már lila fénnyel égtek a rúnák, ragyogtak a sűrű, szürke ködben. Bregon két kézzel markolta a csatabárdját, és miközben szorította, koncentrálni kezdett. A mágiája felbuzogott a testében, és némi erőlködés árán a fegyverbe áramlott. Ahhoz képest, hogy a gyakorlás során nem nagyon ment neki, most elég könnyűnek érezte a feladatot.  Időközben behunyt szemét még épp időben nyitotta ki, hogy meglássa a körülöttük gyülekező, fokozatosan szilárduló macskaszerű árnyakat. Megtántorodott. A sötét erő a földre taszította. Már érezte is a démoni varázs dögletes szelét. Fel akart állni, de nem ment, a földhöz szegezte az ősi sötétség. Remegő kézzel maga elé emelte a fegyverét, hogy elodázza az elkerülhetetlen véget, de ez mit sem ért, mert a sötétség csak jött és jött, aztán már csak kiáltozást hallott. Az ő nevét kiáltották. Bregon! Bregon! Majd mintha elvágták volna, minden hang elhallgatott, hogy a föld rázkódásának zajában, kusza varázsszavakban és kiáltásokban testesüljön meg újra.
− Bregon! Vége van! Ébredj! − Hirtelen ült fel, a mestere még mindig a vállát rázta, mire végre kitisztult a tekintete. – Hála a törp-ősöknek, magadhoz tértél. Hogy érzed magad?
− Furcsán. Mi történt?
− Sikerült elbódítaniuk, de szerencsére elűztem őket. Habár nem sokon múlt – sóhajtott Miran kimerülten, miközben aggódva méregette sápadt tanítványát.
− Olyan… nem is tudom… dögletesek voltak. A szaguk és a kinézetük… Megfoghatatlanok, de mégis szilárdak. Érzem őket jelenleg is. Mi lesz most? – hadarta meg-megakadva Bregon.
− Ha kiheverted, újra felvesszük a harcot.
− Mi van, ha nem bírom? – dőlt vissza a hevenyészet fekhelyre az ifjonc.
− Muszáj lesz. Most aludnod kell!
Nem kellett neki kétszer mondani.

Felébredve elsőként a mestere fénylő buzogányát pillantotta meg. A mágia úgy áramlott Miranból, hogy lila fénykörbe vonta az ébredező testét.
− Mindjárt itt vannak. Siess! – A mester hangja feszült volt, ami nem sok jót ígért. Amilyen gyorsan csak bírt, feltápászkodott és mestere mellé állt. Jóformán összpontosítania sem kellett, máris megjelentek fegyverén a rúnák. Miran erre rávillantott egy féloldalas mosolyt, de nem volt sok idejük a vidámságra, mert megjelent az első préda. – Készülj!
Bregon nyelt egyet, keze megszorult a csatabárd nyelén, megvetette a lábát; koncentrált, de nem látott semmit.
− Mi…? – Egy csontszínű árnykard csapódott egyenesen a bárdjának, amivel önkéntelenül is előrecsapott, mikor a mágiája érzékelte a veszélyt. Karja magától mozdult, az ereiben buzgó energia vezette, és még egy csapást kivédett. Az ösztönei ezúttal nem hagyták cserben, mintha az eddig benne szunnyadó harcos csak most ébredt volna fel. A varázsereje erőt adott neki, elsöpört minden félelmet és kételyt, mely eddig a szívét emésztette.
− Remek, Bregon! – hallotta a dicséretet, miközben fél szemmel meglátta, hogy a mestere is egy testetlen ellenféllel küzd. – Használd a mágiád! Érezz és láss! Kezdődjön az igazi vadászat!
Azzal nekiindultak. Törp acél csapott össze a démonpengékkel, mágia a mágiával, élet a kárhozattal, az egymásba vetett hitük a néma semmivel. Bűverejük égette a macskadémonokat, melyek végül feladták, és eltűntek a Démonerdő kárhozatos szívében.
A két törp fáradtan, de diadalittasan nézett egymásra.
− Sikeresen átestél a tűzkeresztségen, ifjonc – hajtotta meg magát játékosan tanítványa felé Miran.
− Ahogy mondja, mester – válaszolt hasonlóképpen Bregon.
− A jó munkáért, jól megérdemelt fizetség jár. Az előjáró biztosan most is bőkezű lesz. A büntetésed pedig hazafelé megbeszéljük – fejezte be szigorúnak szánt hangon, de a szája szegletében mosoly bujkált.
Bregon erre csak nevetett. Alig várta, hogy felvegye első sikeres küzdelme jutalmát. Jó kedvét még a falu közeledtével egyre sokasodó macskák sem tudták megzavarni.




----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kövess E-mailen is!